Miracsizma

Van előnye is a rossz időnek. Előkerülhetett a gumicsizma!! Na nem a miénk, mert az már régóta használatos, hanem a legkisebbé a családban. Egy szép citromsárga gumicsizmát örökölt valakitől a családban. Szinte soha nem volt használva még, így nem viseltes. Eléggé elkeskenyedett az idő ma is, mint a hét többi napján. Hiába, igazi őszi idő van, ennek van itt az ideje.
Az asszony nagy boldogan hozta elő a gardróbból a csizmácskát, és elkezdtünk készülődni a tanyára. Akármilyen is az idő, és legyen az ember beteg, a jószág körül el kell végezni.
A babakocsiba végig a csizmát szemlélte a kisasszony, ami a lábára került. Az anyja úgy beöltöztette, hogy meg is jegyeztem, ha véletlenül megenné most az oroszlán a gyereket, egy hétig rongyot sz@rna utána... Ő csak vigyorgott, hogy naná! Nem is fog itt megfázni a kicsi!
Szóval a kis mislenbabával ballagtunk át végezni. Ő meg a csizmát stírölte végig. Amikor odaértünk, nem volt tovább maradása a kocsiban, hiszen az anyja, míg én a tehenet fejem, sétáltatta a gyerkőcöt mindig, megalapozva az esti alvást ezzel. És ugye a szokás nagy úr, így Mira nem tűrte az ülést sokáig. Úgyhogy amit a ló elkezdett összetaposni sarat, azt Miruka folytatta. Próbálta ugyan a feleségem a kerítéshez támogatni a gyereket, de nem jött össze a dolog, mert egyből jutott idő észrevenni, hogy né, sáros lett a csizma! És nem elég szemmel nézni, meg is kell fogni! Nem győzte a nejem elkapni a kis kíváncsi kezeket a csizma orrától, így a sétafikálás mellett döntöttek.
Kénytelen is volt, mert felvenni nem tudta. Nem akarta összesározni a ruháját, mert a gyerek lába jár, mint a motolla, ha felvesszük. A babakocsiba sem lehetett visszaültetni, mert tiszta retyó lett volna...
Kénytelenek voltak végigsétafikálni az egész fejést, és etetést. Mira megmutatta a csizmát a Keselynek is. Meg is próbálta orron rúgni vele, hogy jól megjegyezze, de az anyja ezt sem hagyta.
Mondtam is neki, hogy ej, milyen anya az ilyen, hogy a sarat se hagyja megfogni, meg a lovat se orron rúgni. Na meg a macskák. Azokat sem lehetett fenékbe billenteni!
Mire végeztem az etetéssel, már az egyik nadrágszára is kint volt a csizmából a kisasszonynak.
Mielőtt a kocsiba tettük volna, az asszony felkapta, én meg mielőtt kalimpálni nem kezdett, megszabadítottam a csizmáktól. Míg beültek, addig gyorsan lemostam a csapon.
Úgy néz ki, a héten a fejés mellett minden este csizmamosás is felkerül a programba...









Apró örömök az életben....

Ha egy gyárban dolgozol, könnyen megesik, hogy üresen jár az agyad. Észre sem veszed, és kezdesz beszűkülni. Kisebb, fakóbb lesz a világ, nem jut idő semmire. Amikor vállalkozó voltam, akkor sem volt sok időm, de ha elegem lett, úgy általában mindenből, és mindenkiből, tartottam egy nap szünetet, vagy kettőt. Persze a tennivaló megvárt, de nem érdekelt. Szükségem volt rá, és ez éppen elég indoknak bizonyult. Most, hogy nem a magam ura vagyok, és időm nagy részét bent töltöm a gyárban, gyakran érzem szükségét a szünetnek, csak nem tehetem meg... bevallom őszintén ez a szabadsága a dolgoknak nagyon hiányzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából akkor sem voltam szabad, de az illúziója ott volt. Most ennek nyoma sincs.
Próbálok kis dolgokba kapaszkodni. Ha már a nagyobb terveimet nem valósíthatom meg, legalább az apróbbakba kapaszkodok, amíg lehet. Arra például marad idő, hogy a műhelyt pakolásszam, rendszerezzem, vagy éppen egy-egy dolgot megélezzek, benyelezzek, amit már régen meg kellett volna tenni. Nem volt rá idő. Most meg szinte csak erre van. Ha nagyobb dolgokba kezdek, napokra széthúzódik. Egy-két, jobb esetben három-négy szabad órám jut egy-egy napra, és ebbe beletartozik a jószágozás, és a ló is.
De nem panaszkodni akarok. Inkább csak elmondani. Hátha úgy veszít az energiájából a dolog...
Most biztosan ennek van itt az ideje. Hogy a máséval foglalkozzak. Bár... amióta itt dolgozok, sokkal több dolgot meg tudtam csinálni itthonra, mint ezek előtt. Csak apróságok, de nem is gondolná az ember, milyen fontosak is tudnak lenni. A fürdőszobába kellett két szekrény. Az egyikbe törölközőket akart tenni a feleségem, a másik a mosdó alá készült volna. Még decemberben leszabtam hozzá a lapokat, az éle is le lett zárva, és azóta csak rakosgattam. Időnként a feleségem felemlegette, hogy el ne vesszen a legendák homályában a két szekrénye. Egyik nő sem érti meg, hogy ha a férje megígéri, hogy megcsinál valamit, akkor meg fogja, nem kell félévente szemére hánynia, hogy még nincs kész...
Na, szóval előkerültek egy hete a bútorlapok. Pakoltam volna, jobbról balra.
A francokat! Gondoltam magamban, és gyorsan kifalcoltam a hátfal helyét, beállítottam a lamellázó gépet, úgyis be akartam már, mert könnyebb vele dolgozni, mint a köldökcsapokkal. Kilökdöstem a lamellák helyét (ezek kis vékony, fa-kekszek, amivel össze lehet ragasztani a bútorokat), és össze is ragasztottam. Aztán irány a tanya, fejés, lovazás. Másnap szabtam hozzá hátfalat, és kerestem kékfejű szeget. Biztos vagyok benne, hogy több kiló kékfejű szegem van a műhelyben, öt-tíz dekás csomagokban, ugyancsak a balladai homállyal fedve, valahol... Majd egy következő körben, amikor önuralmat kell a sors szerint tanulnom, rendbe teszem ezt az ezer-apró részét is a műhelynek. Felszegeltem a hátfalakat, és aznapra ennyi. Majd jött két nap, hogy be sem mentem a műhelybe, mert elhúzódott a munka a melóhelyen. De ma véletlenül időben hazaértem, és előszedtem a pántfúrót. Lehet, hogy már vagy két éve nem is használtam, és már akkor is életlen volt. Megéleztem hát, és kifúrtam az ajtók pántjainak helyét. Gyorsan fel is csavaroztam, befúrtam a polcok tartóinak helyét. Felcsavaroztam a lábakat, és elkezdtem behordani a házba.
Most este, a fürdetésnél a feleségem nagyon örült, hogy legalább az egyik bekerült a fürdőszobába. Erre végre  ráfért a gyerek, és nem a mosdóra kellett tenni azt a bútorlapot, amin eddig öltöztettük. Így a mosdó végre felszabadult, és állandó helyet kapnak a törölközők, jut egy sarok a pelenkák egy részének is, így nem kell minden alakalommal felcuccolni a gyereket a tetőtérbe, ha tisztába kell rakni. Hogy mennyire tud örülni az én feleségem, ilyen apró dolognak is!




Becsületes barack

A nyáron elég sűrűre sikeredett az élet. Annyira, hogy a szeretett dolgokra alig maradt idő. A gazdaság még árnyéka sem önmagának az idei évben. Egyedül a kései kert az, ami egy kis felüdülést hozott ezen a téren. A paradicsomok, és a tökfélék hűségesen ontják a termésüket.
Az időjáráshoz képest a barackos is jól produkált. Négy szakaszban érnek a barackok, a terület ezáltal négyfelé is van osztva. Az első érésűből szedtünk, és ettünk. Berakni nem raktunk, mert nehéz hámozni, és nem magvaváló. Faragni kell a magról, így inkább megettük. Hozzáteszem oltvány ültetvény, 27-28 éves, már a végét járja szegény. A második érésűből raktunk el. Azt hiszem 60 üveggel pihennek most a barackok a kamrában. A feleségem nagyon szereti az őszibarack lekvárt.  a tavalyi elfogyott mind egy szálig, így készültünk elrakni a harmadik érésűből, és a közte lévő nektarinnal szoktuk kicsit megbolondítani. Akartunk elrakni Mirának egy kis baracklevet is, mert cukor nélkül is édes, biztos szerette volna. A negyedik és a harmadik szakasz szinte egyszerre érik. Amikor kimentünk a második szakasz legvégét leszedni, még kb két hét kellett a harmadiknak, meg a negyediknek.
Anyukámmal meg is beszéltük, hogy kimegyünk szedni, mert nekik is kellene. Letelt a két hét, és a ládákat bepakolva elindultunk. A két szakaszon megközelítőleg 20 láda barack lehetett. Férfi ökölnél nagyobbak, legalábbis zömmel. Ahhoz képest, hogy nem permeteztük, és a Jóistenre volt bízva a locsolás is, nagyon szép termés lett. Valaki nagyon örült neki, a szomszédok közül... Ugyanis az egyik szomszéd segített rajtunk, nem kellett kínlódni a szedéssel. Megoldotta egyedül. Meghagyta a kis gubicsokat, majdnem négy ládával nekünk. A többit leszedte, és elvitte. Azért mondom, hogy az egyik szomszéd lehetett, mert körbe van kerítve az ültetvény, és csak a tulajdonosoknak van kulcsa hozzá. Szóval nagy melótól óvtak meg minket. A szedés is kimerítő, és a befőzés még inkább.
Hát, ezzel már nem igazán tudtunk mit kezdeni. Leszedtük a kicsiket, és hazavittük. Berakás nem lett belőle, megettük az érett barackokat.
Viszont az udvaromon van három fiatal barackfa. Koszos barack. Kicsi is, keserű is, de pont ezért szeretjük. Az egyik fa mintha tudta volna előre, hogy fogunk járni. Össze kellett kötnöm az ágait, nehogy szétszakadjon. Annyi van rajta, hogy nem győzném nézegetni, melyik is van megérve. De nem is kell. Ami érett, lehullik. Szerencsére fű van alatta, így nem törődik. Összeszedtem, és elkezdtem berakni. Az asszony mosott neki üveget. Nem nagy, ellenben kicsi, és jó sok. Éppen ezért kis, három decis üvegekbe kerül. Nem olyan , mint a nagy barack, de ezt is szeretjük, és legalább akkora becsülete van, mint a nagy testvérének.
Legalább neki van becsülete...







Virágéknál ég a világ....

Sütöttünk egy kis rántott békát... zimmezumm....
A történet eleje évekkel ezelőttre nyúlik vissza. A szomszédos községben, Mezőnyárádon a békások, vagyis a nyárádiak, megrendezték az első béka-fesztivált. Főzőverseny is volt, mindenféle hal, és béka ételeket lehetett készíteni, amit zsűriztek. Mindenképpen le akartam jutni. Aztán nem jött össze. És a rákövetkező években sajnos egyszer sem. Idén is volt valami dolog, ami nem engedte a részvételt. Na meg szakadt is az eső...
Azért megkérdeztem, hogy lehet-e még, így két nappal az esemény előtt nevezni... Lehetett volna, de venni is lehetett békacombot. Átfutott az agyamon, hogy biztos nem tudok lemenni a versenyre, így a nevezést hagytam, de egy kiló békacombot vettem. az asszony rosszul is volt tőle. Nagyon rühelli a békákat. Irtózik tőlük. Nem bántja őket, de mind az életére tör, és azt lesi, mikor van egyedül az udvaron, és akkor felmásznak a lábán, szépen lassan, és nem is tudom.... megszorongatják a nyakát, vagy valami hasonló aljas dolgot forralnak...
Mindenesetre nem szereti őket, és mint említettem, rosszul van a gondolattól, hogy békát fogok enni.
Gyermekkoromban ettem utoljára békacombot. Akkor a nagybátyámmal fogtuk őket, és egy napig fokhagymás tejben áztak, a hűtőben a nyúzott combok. Aztán kirántottuk őket, én meg jól megettem mindet. Biztos emiatt orrolnak a békák, és a nejemen akarnak bosszút állni, mert velem nem mernek kezdeni.
Szóval vettem egy kiló békacombot. Fagyasztottat, tenyésztett békából. Nem ám vadon befogottból, mert azt tilos. Védett állat ugyanis. A nyárádi fesztiválon ügyelnek erre a szervezők, hogy ne érje szó a ház elejét emiatt.
Nem számoltam, hogy mennyi lehet a zacskóban, de az biztos, hogy egyesével is le vannak csomagolva, a nagy zacsiban.
Tegnap mondtam a kedvesemnek, hogy este vegyen ki négy combot a fagyról, és ma rántsa ki nekem. Úgy is tett. Bepanírozta, és aztán alaposan, hipóval kezet mosott.
Kérdeztem tőle, hogy a számat is kimossam-e hipóval, mielőtt legközelebb megcsókolom. Alaposan elgondolkodott ezen, de szerencsére azt mondta, elég, ha eszek mást, és fogat mosok. Vagy háromszor...
Száz szónak is egy a vége: két combot megettem ma ebédre, hozzá tökfasírt volt a köret, bár inkább a tócsnira hajazott az alakja, mint a fasírtra. A másik két combot elviszem holnap melóba.
Adtam volna a fiamnak is, de nem bírta megenni. Állandóan a varangyokra gondolt közben. Nem baj, több jutott nekem.
És a békák tovább forralják a bosszújukat. Az asszony nem mehet ki a házból egyedül!



Helyzetjelentés....

Annyi mindent akarok írni, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Sokszor le akartam már ülni a gép elé, de valami mindig közbejött. Pedig van sok gondolatom, sok dologgal kapcsolatban. De mindegy... aminek "papírra" kell kerülnie, úgyis papírra kerül, aminek meg nem, nos... egyértelmű...
Szóval: a gazdaság... A tavalyi évben nem sokat győztünk, illetve győztem, mert a nejem kiesett a terhessége miatt. Sok dolgot hagytam veszni, felszámoltam, elnapoltam. Alig győztem, magamra sem jutott idő a tengernyi dolog mellett, és bármennyire is igyekeztem, a fejemre nőtt sok dolog. Benne volt az is , hogy elfáradtam kicsit a kínlódásban, elegem is lett, hogy egyedül nem győzöm, meg hát öregszem is, és lassan átalakul bennem az erőből megoldás, ésszel kivitelezéssé. Ezt viszont meg kellett szokni. Azt is, hogy eladtam a bőröm, és az időm egy részével most más rendelkezik.
Későn kezdtük a kertet. Idén "csak kettőt vettünk fel, a harmadik úgy maradt, ahogy. A nagyobbikba vetettem lucernát, de nem kelt ki. Helyette viszont lett benne gaz. Na, gondoltam, a semmitől jobb, majd kaszálom a disznóknak. Mert ugye disznó lett annyi , mint másnak kiscsirke. A kaszálásba bele is kezdtem, de ez sem ment. Rohadt meleg is lett, hamar felvénült, és idő sem úgy volt, ahogy akartam. Aztán a kert gazdája, mert béreltem, megelégelte nézni a gazt, és visszavette a kertet. Igaza is van, remélem azért nem haragszik meg rettentő módon rám emiatt. Kicsit meg is könnyebbültem, bár sajnáltam is a földet. De mindenkinek jobb lesz így.
A másik kert itthon van, és későn startolt az is. Június elején csepegtető szalag, és kartonpapír takarás került rá. Már mutattam korábban. A talaj jó erős, marha és lótrágyával kevert, disznókkal kigyökerezett, feltúrt, felkapált föld. Ha korábban kezdtük volna, nem száradt volna ki annyira, és nem kellett volna az elején annyit töltögetni az IBC tartályt. De későn kezdtük, és ennyi. Az egyik munkatársam, Matyi bácsi magának szedi a magokat, és saját maga neveli a palántákat. Általában sokkal többet, mint ami kell neki, és elosztogatja. Így került hozzánk közel kétszáz kicsike paradicsom, és kétféle kápia paprika palánta. Ezek, és pár más került a kartonba vágott lyukakba. De már erről is írtam.
A lényeg, hogy eltelt két hónap azóta, és egy hónap azóta, hogy néhány magot is elvetettünk oda, ahová nem jutott palánta, de volt szalag. A tök, cukkini, patiszon bokraink majdnem 150 centisek azóta, a zöldbab, mind a tizenöt bokor majd 60 centi magas, méregzöld levéllel. Ma szedtük le a babot róla, de dugig van még virággal. Minden bokorba 3 szem magot dugtam. A negyvenöt szem babbúól lett két vödör zsenge zöldbab. A céklának még kell idő. Nem maradt meg minden lyukban, de ahogy egyeltem, próba szerencse alapon egy-egy erősebb növényt a csepegtető mellé dugtam, ha akar, majd megmarad. Egy hétig feküdt mind, de aztán meggondolták magukat, feltápászkodtak, és elkezdtek nőni.






A paradicsomot úgy ültettem, hogy egy paradicsom, egy karalábé. A következő sort fordítva. Úgy gondoltam, hogy hozni fogjál a szokásos formát a paradicsomok....
Hát... Vagy a trágya, vagy a csepegtetett kútvíz, vagy a takarás, vagy mindez egyszerre, de keresztül húzta a számítást. Bevallom töredelmesen, nem készültem karókkal. A karalábé gyakorlatilag eltűntnek nyilvánítható. Pedig nem kicsik! Még nem találtam ki, hogy fogom megoldani, hogy közé tudjunk menni, de meg kell! Óriásiak a növények. És rengeteg a paradicsom. Hozzáteszem: nem tudom, hogy ki volt az a galád, aki az egész területet bevetette koktélparadicsommal, de legalább annyi kelt mindenhol, ahol csak tudott, mint amennyi más palántát elültettünk. Szóval az is lesz.
Az már biztos, hogy jövőre minden négyzetcentimétert letakarok , és becsepegtetőzök az itthoni kertben. Meg hogy korábban vetek, és több uborka lesz. Meg csemege kukorica. meg van egy jó ötletem a petrezselyemre, meg a sárgarépára is. De azt csak akkor mutatom meg, amikor majd működik. Addig titok. Senki nem is olvasott most semmit róla.... Még csak említést sem...
Aztán vannak ám még tervek! De ezeket sem árulom el.
Az biztos, hogy megszaporodott a munka, és megjött hozzá a kedvem is megint. Mindegyikhez. Az öcsém is belelendült az építkezésbe, így végre lett segítségem, hogy a műhely javát elrámoljuk. 2009 óta nem volt elpakolva benne, mert nem volt rá szükség. Amikor meg lett volna, már embertelenül sok volt a cucc benne, és az összevisszaság is. Most olyan 70 %-os rend van már benne, és van benne egy kis HELY. Csupa nagy betűvel, mert ilyen már emberemlékezet óta nem volt. De lett még más is. Például vagy hatvan zsák égetni való cucc, meg forgács, meg fűrészpor.
De igazából nem a rendrakás a nehéz. Az a nehéz, legalábbis egy darabig, míg meg nem szokom megint, mert valaha így csináltam, hogy a HELYÉRE tegyek vissza mindent, miután végeztem a használatával. Olyan könnyű lepakolni a közeli gépekre, amiket nem használok. Persze aztán a felhalmozódott kupacot szét kell válogatni, vagy összeszedni a földről a felét, mert a legalsó kell, és
a fölötte lévők leestek, mert nem volt idő elpakolni, de megpróbáltam kihúzni... Na ebből lett elég. Úgyhogy most odafigyelek, és elrakok mindent, amit előveszek.
Két nagyobb kupacot csináltunk. Azt, ami nem kell, ugye zsákokban kitelepítettük a műhelyből. A két kupac még kell. Van benne szerszám, meg alapanyag, meg félbehagyott dolgok. Mindig, amikor elmegyek egyik-másik kupac mellet, egy-egy dolgot elveszek belőle, és elrakom. Vagy éppen csoportosítom. Már konkrét elképzelésem van, hogy fog kinézni minden, amikor a helyén lesz. És a helyén lesz!
Egyrészt jobban is érzem magam ettől, másrészt sok dolgot kell csinálnom a közeljövőben, és ezekhez szükség van a műhelyre. Nem egy ötven négyzetméteres kuplerájra, hanem egy MŰHELYRE, amiben tudom, miből, mennyi, és hol van.
Szépen haladunk....

Vissza az ágyba...

Írtam már arról, hogy ezt az évet a lónak szántam. Ideje már foglalkozni vele komolyabban, hiszen elmúlt négy éves, és elszemtelenedik. Valóban észrevehetően megváltozott év elején. Azt hitte, ő a főnök, és nem én. nem is lenne ezzel probléma, ha ő nem lenne ötször olyan nehéz, mint én, és tízszer olyan erős. meg az is számít ám, hogy nem úgy működik, mint egy kutya, amit esetleg tudnék kezelni, hanem úgy, mint egy ló. És a lovakhoz nem értek.
Megtanultam azóta, hogy úgy kell velük viselkedni, mint a ménesben viselkednek egymással a lovak. Ki kell vívni a tiszteletüket, különben lenézik az embert. Nem félniük kell tőlünk, mert az rossz. Tisztelniük kell.
A ménesben a rangsort kiharcolják egymás között. Harapják, rúgják egymást olyankor. Ha a rangsor feláll, és egyik-másik kihágást csinál, megtorlást kap. nyilván arányosan a kihágás mértékével, mert a lovak nem gonoszak. Viszont a rendet szeretik.
No, az én lovam rendetlen. Illetve már nem annyira, de még bőven van hová fejlődnie. És nekem meg még több.
Már kisebb nagyobb harcok árán megtanulta, hogy megtartsa a távolságot az ember és maga között. Erre azért van szükség, mert az öt mázsájával elég kellemetlen tud lenni, ha az ember lábára lép, pusztán " véletlenül" és TÉÉÉÉÉÉNYLEG csak "véletlenül", de TÉNYLEG, elidőzik rajta pár másodpercig, mintha észre sem venné, hogy az egyik lábán valami kitüremkedésen áll...
Szóval erre már figyel. Ehhez kellett egy kis csihi-puhi, jelzés értékkel. Meg egy kis orra koppintás. Na azt nagyon nem szereti. De már figyel ránk, kis emberekre. Megtanulta, hogy ne szemétkedjen.
Aztán itt van a nyugalom, illetve a türelmetlenség. Amint kitette a lábát a portáról, belé bújt a kisördög. menni akart, mint a meszes, maga sem tudta, hová. Néhány kör keringő, és egy kis pálca, és már tudja, hogy majd mehet, de nem rajtunk keresztül. Jöhet velünk, szépen, nyugodtan, türelmesen. Aztán ha türelmes, megdicsérjük, jutalmat is kap, aminek örülhet. És ennek mi is nagyon örülünk. mindenki boldog.
Már szépen jön kifelé, nem akar iramodni, sőt, már a felháborodottságot kifejező, horkantva fújtatást is mellőzi egy ideje. Néha esik már csak ki, ha egy hirtelen jövő hang megugrasztja. Abból meg van vidéken elég. ma például mindenki megijedt a réten. A ló a fácán csibéktől, a fácán csibék meg a lótól. Aztán kiderült, hogy a lovat nem akarják megenni a fácánok, és a fácánok is rájöttek, hogy a ló sem akarja megenni őket. Mindenki boldog volt. Én is, amikor erre rájöttem, hogy emiatt ugrott felém a lovam, nem azért, mert meg akart enni. Azért az orrom alatt elmormoltam neki, hogy "anyádat ijesztgesd..."
Lefutottuk a két irányt, a balra, és a jobbra köröket. Csináltam egy rögtönzött hosszú ostort, ami nem csíp, csak jelző értéke van. De állandóan lerepült róla a zsinór... Tegnap eszembe jutott, hogy az asszony hozott még Angliából egy lovagló pálcát, egy teljesen szemérmetlen tervvel, de egyelőre kihasználatlanság miatt a hálószoba szekrényének tetején pihen. Át is vittem, hogy na majd az eredeti rendeltetésének megfelelő helyen fogom használni, de kiderült, hogy nem bírja az erőltetett igénybevételt. A kezemben maradt a bőrszíj, aminek a csuklómon kellett volna tartania. Úgy néz ki, vissza kell vinnem a hálószobába.
Jajj, de sajnálom....




Barackfiókák

Már hetek óta vártam  a mai napot. Kellett már egy nap, amikor itthon maradok, és rajzolok, vagy filmet nézek, vagy bármi olyat csinálhatok, legalább csak egy kicsit, ami nem kötelező, és pihentet.
Tegnap kimentünk a barackosba az öcsémmel. Ilyentájt tavaly már javában befőztük a barackot. Idén megmetszették nekünk, és ennyi. Válogatni nem mentünk ki, de nem is kellett, mint utólag kiderült, mert a szeles, hideg idő, és a viharok időben elintézték helyettünk a válogatást. a kaszálással meg arra jutottunk az öcsémmel, hogy a nagy fű visszatartja legalább a vizet a talajban. Amikor "időben" lekaszáltuk, és "szép" volt a barackosunk, volt, hogy a bokánkat majd kitörtük a rengeteg repedésben , ami a talajt lépten-nyomon megszakította. Szóval tegnap kimentünk. Vártam mindent, csak azt nem, ami fogadott.
Azt gondoltuk, nem lesz barack. Vagy ha lesz, sok apró, vagy ha nem sok, de apró biztos. Már ez a második év, hogy nincs permetezve semmivel, semmikor, egy olyan ültetvény, ami huszonnégy évig volt. Gyakorlatilag a fáknak nulla az immunrendszere. Vének is, mint a szekerút, betegek is már.
A félelmeim ellenére nem ette meg a tafrina a leveleket, és a kevéske foltot, amit az egyébként tetszetős termésen találtunk, a még belefér kategóriába soroltam. Rosszabb nem lett az íze, csak időben kell leszedni is, meg feldolgozni is, mert nincs lefújva rothadásgátlóval.
Amúgy sem akartuk eladni, berakjuk mindet.
Megbeszéltük, hogy másnap kimegyünk, és lekaszáljuk a füvet, meg a gazt, meg leszedjük az érett barackot.
Hát ennyit a pihenésről...
Délelőtt volt, amire kiértünk. Én kaszát ragadtam, az öcsém elkezdte szedni a barackot. No, nem a kézi kaszát, annyira nem vagyok elvetemült, meg szégyen, nem szégyen, nem tudok kaszálni. A brümmögőset fogtam, és kaszáltam.
Ahogy haladtam a sorok között, olyan dolgot találtam, amit a négy év alatt egyszer sem láttunk eddig. Az egyik pár éves fácska ágai között egy madárfészek bújt meg, benne három fiókával. A fa körül a gazt nem vágtam le. Nem is nagyon volt rajta gyümölcs, ki is tudtuk kerülni, a szedés alatt, a madaraknak meg életmentő lehet egy kis extra takarás, vagy árnyék.
Ahogy letettem a kaszát, és közelebbről is megnéztem őket, a szomszéd fán megláttam a szülőket. Gébicsek. Kisebb fajták, pontosan nem tudom, melyik, de rovarevők, az biztos. Két évnek kellett eltelnie, vegyszer nélkül, hogy megjelenjenek.




Délután lett, mire végeztünk. Ez volt a harmada a barackosnak. Az első érésű barack finom, édes, de nem magvaváló. nem lett sok, hat láda, meg egy nektarin. Még ugyanennyire számíthatunk, hacsak valaki le nem szedi helyettünk, mint tavaly...
Elosztottuk, hazavittük. Talán holnap megcsináljuk lekvárnak.
most fejezte be a feleségem a sárgabarack lekvárt, meg a meggy utolsó adagját, illetve azt még nem teljesen. Még vagy tíz kilót ki kell "faggatni", ahogy nagyanyám mondta mindig. Ebből is lekvár lesz, már ötven kilót beraktunk befőttnek, szörpnek, lekvárnak, meg cukrozott, magozott meggyként.
Sárgabarackból nem hiszem, hogy lesz több. Most majd az őszi jön. Amit tudunk, abból is üvegbe tesszük. Lesz, aki megegye...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...