Az a nyomorult tapír!!!

Mi jár a fejemben? ... Előkerültek minap Bars fiam régi játékai. Egy időben meg volt zavarodva az állatfigurákért. Dínókat, meg ma élő állatokat vettünk neki, műanyagból. Valósághű megjelenéssel. Ugye az elefánt, az orrszarvú, a zebra, az oroszlán, és megannyi társaik eléggé szokványosak. Minden alkalommal egyet-egyet kapott, esetenként kettőt. Vagy dínót, mint a t-rex, a triceratopsz. Ezt megkockáztatom a legtöbb ember ismeri is. De voltak annak idején forgalomban más dínók is, kevésbé ismertek, mint a paraszaurulofusz. A gyerek ekkor óvodás volt, és mindig hurcolta oviba az aktuális új szerzeményt. És természetesen tudta is a nevüket. Persze sejp volt a csávó, és alig lehetett érteni, de óvónők azért összerakták az ismereteiket, a műanyag figurát, és a gyerek által adott választ a kérdésre, hogy mi ez? Mondjuk a paraszaurolofuszt elég érdekesen mondta ki a gyerek, és először nagy, kerek szemekkel néztek össze az oviban, hogy most vajon milyen lóf@szról beszél a gyerek, mert káromkodni eddig nem szokott, és minket sem így ismernek, de jobbnak látták ráhagyni, mert csak ismételte, ha kérdezték, már-már hülyének nézve a felnőtteket, hogy nem értik, amit annyiszor elismételt. Természetesen délután tiszta víz került a pohárba, és a valami-lóf@szról kiderült, hogy pa-ra-sza-u-ro-ló-fusz. Nagy volt a megkönnyebbülés, mindkét részről. 
Aztán jöttek a mai állatok közül a ritkábbak, amikor a "tömeg" állatok elfogytak. A panda medve beszerzése nem volt olyan nagy feladat, mint elsőre hinné az ember. De a vidra már feladta a leckét. Aztán jött az első igazán nehéz: a hangyász. Megoldottuk. Nehéz volt, de találtunk. Szépen gyűlt az állatsereg, és a dínópark. A Jurasszik-park csak kismiska volt a fiam parkjához képest! Mindenféle formában voltak dínók. Könyvek, rajzok, memóriakártyák, meg mittudomén. A 120 darabos dinoszauruszos memóriakártyával hülyére vert minket az óvodás fiam. Rendszeresen. Még engem is. Nagyon büszke voltam erre. És vagyok a mai napig. 
Szóval könyvek. És ekkor elkövettem egy szörnyűséget. Nem is értem, miért, de előszedtem gyerekkorom féltett magazinjait, amiben mai állatok voltak. Nézegettük sorra, melyik micsoda. És ez is van, meg ez is, meg ez is! És egy lapozásnál odaértünk a tapírhoz....
Természetesen ilyen kellett. ez volt a következő. És mit tesz apa? Megígéri. Ha a hangyász, ami szintén hasonlóan ritka állat, beszerezhető, akkor a tapír is!!
Ez volt az elv. Megkezdődött a tapír több hetes kálváriája. Az egész család kereste, minden boltban, minden környező településen. Emlékszem egy játékboltos eladó csaj arcára fagyott mosolyra, miután válaszoltam a kérdésére, hogy mit szeretnénk? 
Tapírt.
Enyhe félelem bujkált a mosolya mögött, hogy most egy olyat kérnek tőle, amit biztosan kéne tudnia, hogy mi, de nem ment, akárhogy keresgélt a fejében. Végül csak megkérdezte, hogy :
Hogy mit??
Na ekkor hosszasan elmagyaráztam neki, mi is az a tapír, és hogy néz ki, meg hol él, meg mindent. Mondom, már hetek óta kajtattuk azt a rohadék tapírt a gyereknek. 
És végül nem is tudom, hogy ki talált rá. Hívtak is, hogy van, de ezerötszáz... Majdnem tíz éve ez nem olyan kevés pénz volt, főleg egy műanyag figuráért.
-Nem baj!!! Nem érdekes, hogy mennyi, KELL!!! 
Nagy lett az öröm. Mindenkinek. Nekem, hogy teljesítettük, amit ígértem, a gyereknek, hogy meglett az a rohadt tapír, és a családnak, hogy nem kell többé hosszasan magyarázni a játékboltosoknak, mi az Istennyila az a tapír!
Mondjuk akkor tanultam meg, hogy a gyereknek csak akkor ígérek meg valamit, hogy tuti, ha meggyőződtem róla, hogy tényleg tuti. Addig meg kell elégednie egy talánnal...
Nos, ez jár a fejemben. És hogy honnan jutott eszembe? Az asszony a minap előszedett Mirának néhány régi játékot. És mit hozott a gyerek vidáman lóbálva? 
Igen. Azt a nyomorult tapírt!!!





Könnyben ázva

Tegnap, szombaton elhatároztam, hogy ma majd felkelek hatkor. Van egy csomó dolgom, és el akarom végezni. Na ebből az lett, hogy nyolckor keltem. Egy héten egyszer kialhatom magam igazán, emiatt aludtam vissza reggel.
 Volt egy nagy marék torma, amit kaptunk, és három láda birsalma, ami berakásra várt. A birsalmától nem féltem, mert igazából csak mennyiség, megküzdeni nem kell vele.  A torma viszont más kérdés...
Már nem egyszer készítettem ecetes tormát, szereti az egész család. Eddig mindig egyedül voltam, amikor készült, így a család a torma sötét oldalát nem ismerte. csak azt tudták, hogy finom.
Nem szándékosan vártam addig, míg mindenki felébred, csak úgy sikerült. Reggeliig mindet megpucoltam, és egy tál vízbe tettem, amiben megmostam.
-De jó illata van!-jött le a fiam, és az asszony is élvetegen szaglászott a vizsla-orrával. Reggeli után előkerült a húsdaráló, de előtte elkezdtem karikázni a tormákat, hogy jobban beleférjen a darálóba. Már akkor meg-megcsapott a növény bosszúja, két kézzel cibálva a szaglóhámot az orromban. A könnyem akkor még nem folyt.
Az asztal másik oldalán javában zajlott a vasárnapi ebéd főzőcske része, és a fiam is lent maradt, a húgát pesztrálta. Elérkezett a darálás ideje. Próbáltam én úgy darálni, hogy minél messzebb legyek a darálótól, de kapaszkodni kellett bele, mert a torma szívós jószág. és a bosszúja útnak indult. A rengeteg vágás, amit a daráló ejtett rajta, megannyi sebből szabadította a konyhánkba a dühét. Kint fújt, és esett is, nem volt kedvem ott küszködni, és a ferrplay miatt esélyt kellett adnom a tormának is. Elvégre elfutni nem tudott előlem, így nem vettem el tőle egyetlen fegyverét. Teljes könnycsatorna , orr-, homlok-, és arcüreg tisztítást kaptam, a röpke negyed óra alatt, míg ledaráltam a tormát. Többszöri nekifutásra.
- Ennyire csíp? - kérdezte a fiam. Szaglászott messziről...- Nem is érzem. Be van dugulva az orrom- hajolt közel a tányérhoz, és mielőtt szólhattam volna, mélyet szippantott a kupac közvetlen közelében.
-Egy, kettő..- számoltam magamban, és eddig jutottam, amikor vigyázzba vágta magát, és az orra elé kapta a kezét. De akkor már a torma gőze bent volt!
-Húúúúúúúú! -jött a reakció.- marja a homlokomat is belül!!!
Én csak daráltam tovább. Aztán a botmixerrel még apróbbra daráltam, könnyek között nézve, és élvezve, hogy a konyhában kezdett kialakulni néhány stabil légáramlat, ami a torma gőzét vitte. Meglepetésszerűen irányt változtatva. Hol az asszony, hol a fiam gyalogolt bele, míg a lányom a földön mint sem sejtve a fölötte tomboló vészből, játszott. Hol a nejem húúú-zott, orrát betapasztva, hol a fiam.
Én meg vigyorogtam, könnyeken át nézve, és érezve, hogy még a zománc is pattogni kezdett a fogamról a torma gőzben...




Tejbelámpa

Amióta dolgozok, sokkal kevesebb dologra jut idő azok közül, amiket igazán szeretek művelni. Az állatállomány leredukálódott minimálisra, és sokszor rutinba megy a végzés körülöttük, minthogy kedvtelés lenne. Kivéve a ló. A tehén viszont teljesen rutin most. Hajnalban kelek, megyek fejni, etetni, kiengedni a lovat. Hazajövök, megetetem a disznókat, persze csak a hét elején. Nem a meló dögleszt ki, hanem a hajnali kelés. Azzal , hogy tíz-tizenkét órát kellett dolgoznom, nem volt bajom soha, még öt óra alvással sem. De a három ötven kicsinál. Normális ember ilyenkor alszik... Szóval a hét elején még én etetem a disznókat reggelente. Aztán egyre csak nyúlik az idő, ahogy lassulok, így hét közepétől az asszony dob enni a disznóknak, mert nekem nem marad időm. Közben a gyerek is cseperedik, már nem csak egyedül járkál, de fel is ér , ki is nyit mindent. Egyre-másra találnia kell a kedvesemnek új, és új dolgokat, amik lefoglalják, legalább egy kicsit, hogy tudjon bármi házimunkát csinálni mellette. ez legtöbbször kimerül a főzésben, és a sepregetésben. A többit csak úgy lehet, ha hazaértem.
Nemrég megkapta a kicsi a fejőedényt, mert már végképp semmi ötlete nem volt a feleségemnek. eddig, ha este elmosta, reggelre az aljára összegyűlt az a kis víz, ami az öblítés után szétterült a belsejében. Azzal kezdtem, hogy kiöntöttem, és mentem fejni. Amióta viszont a gyerek toligálja a nappaliban, és a konyhában, meg pakol bele ezt-azt, nincs benne víz, mert abban is tapicskolna, és ahhoz már hideg van.
Tudtam én, hogy esetleg lehet benne valami, ha a gyereknél volt, de valamelyik reggel belenéztem, de nem az egész alját láttam, vagy nem figyeltem... nem tudom. Felkaptam, és elmentem fejni. Minden rendben is ment, elvégeztem mindent. A disznók is kaptak. Befelé vettem az irányt. Alágyújtottam az előző este a gázra készített kávénak, és elkezdtem leszűrni a tejet. Már majdnem mindet átöntöttem, amikor éreztem, hogy az edényben meglódul valami...
- Mi a jó életet fejtem ki a tehénből?- kérdeztem csak úgy, mert senki nem volt ott... És már bukott is elő az edényből a szűrőbe a valami...
Néztem, mint a vett malac, míg le nem folyt a tej róla.
-Bicikli lámpa??? - Eltartott legalább öt másodpercig, míg azon töprengtem, hogy hogy a viharba került ez a lámpa a tejbe... Mondtam: még akkor főtt a kávé!
-Basszus, a gyerek!- világosodtam meg.
Na, hát így lett lámpa a tejben....




Miracsizma

Van előnye is a rossz időnek. Előkerülhetett a gumicsizma!! Na nem a miénk, mert az már régóta használatos, hanem a legkisebbé a családban. Egy szép citromsárga gumicsizmát örökölt valakitől a családban. Szinte soha nem volt használva még, így nem viseltes. Eléggé elkeskenyedett az idő ma is, mint a hét többi napján. Hiába, igazi őszi idő van, ennek van itt az ideje.
Az asszony nagy boldogan hozta elő a gardróbból a csizmácskát, és elkezdtünk készülődni a tanyára. Akármilyen is az idő, és legyen az ember beteg, a jószág körül el kell végezni.
A babakocsiba végig a csizmát szemlélte a kisasszony, ami a lábára került. Az anyja úgy beöltöztette, hogy meg is jegyeztem, ha véletlenül megenné most az oroszlán a gyereket, egy hétig rongyot sz@rna utána... Ő csak vigyorgott, hogy naná! Nem is fog itt megfázni a kicsi!
Szóval a kis mislenbabával ballagtunk át végezni. Ő meg a csizmát stírölte végig. Amikor odaértünk, nem volt tovább maradása a kocsiban, hiszen az anyja, míg én a tehenet fejem, sétáltatta a gyerkőcöt mindig, megalapozva az esti alvást ezzel. És ugye a szokás nagy úr, így Mira nem tűrte az ülést sokáig. Úgyhogy amit a ló elkezdett összetaposni sarat, azt Miruka folytatta. Próbálta ugyan a feleségem a kerítéshez támogatni a gyereket, de nem jött össze a dolog, mert egyből jutott idő észrevenni, hogy né, sáros lett a csizma! És nem elég szemmel nézni, meg is kell fogni! Nem győzte a nejem elkapni a kis kíváncsi kezeket a csizma orrától, így a sétafikálás mellett döntöttek.
Kénytelen is volt, mert felvenni nem tudta. Nem akarta összesározni a ruháját, mert a gyerek lába jár, mint a motolla, ha felvesszük. A babakocsiba sem lehetett visszaültetni, mert tiszta retyó lett volna...
Kénytelenek voltak végigsétafikálni az egész fejést, és etetést. Mira megmutatta a csizmát a Keselynek is. Meg is próbálta orron rúgni vele, hogy jól megjegyezze, de az anyja ezt sem hagyta.
Mondtam is neki, hogy ej, milyen anya az ilyen, hogy a sarat se hagyja megfogni, meg a lovat se orron rúgni. Na meg a macskák. Azokat sem lehetett fenékbe billenteni!
Mire végeztem az etetéssel, már az egyik nadrágszára is kint volt a csizmából a kisasszonynak.
Mielőtt a kocsiba tettük volna, az asszony felkapta, én meg mielőtt kalimpálni nem kezdett, megszabadítottam a csizmáktól. Míg beültek, addig gyorsan lemostam a csapon.
Úgy néz ki, a héten a fejés mellett minden este csizmamosás is felkerül a programba...









Apró örömök az életben....

Ha egy gyárban dolgozol, könnyen megesik, hogy üresen jár az agyad. Észre sem veszed, és kezdesz beszűkülni. Kisebb, fakóbb lesz a világ, nem jut idő semmire. Amikor vállalkozó voltam, akkor sem volt sok időm, de ha elegem lett, úgy általában mindenből, és mindenkiből, tartottam egy nap szünetet, vagy kettőt. Persze a tennivaló megvárt, de nem érdekelt. Szükségem volt rá, és ez éppen elég indoknak bizonyult. Most, hogy nem a magam ura vagyok, és időm nagy részét bent töltöm a gyárban, gyakran érzem szükségét a szünetnek, csak nem tehetem meg... bevallom őszintén ez a szabadsága a dolgoknak nagyon hiányzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából akkor sem voltam szabad, de az illúziója ott volt. Most ennek nyoma sincs.
Próbálok kis dolgokba kapaszkodni. Ha már a nagyobb terveimet nem valósíthatom meg, legalább az apróbbakba kapaszkodok, amíg lehet. Arra például marad idő, hogy a műhelyt pakolásszam, rendszerezzem, vagy éppen egy-egy dolgot megélezzek, benyelezzek, amit már régen meg kellett volna tenni. Nem volt rá idő. Most meg szinte csak erre van. Ha nagyobb dolgokba kezdek, napokra széthúzódik. Egy-két, jobb esetben három-négy szabad órám jut egy-egy napra, és ebbe beletartozik a jószágozás, és a ló is.
De nem panaszkodni akarok. Inkább csak elmondani. Hátha úgy veszít az energiájából a dolog...
Most biztosan ennek van itt az ideje. Hogy a máséval foglalkozzak. Bár... amióta itt dolgozok, sokkal több dolgot meg tudtam csinálni itthonra, mint ezek előtt. Csak apróságok, de nem is gondolná az ember, milyen fontosak is tudnak lenni. A fürdőszobába kellett két szekrény. Az egyikbe törölközőket akart tenni a feleségem, a másik a mosdó alá készült volna. Még decemberben leszabtam hozzá a lapokat, az éle is le lett zárva, és azóta csak rakosgattam. Időnként a feleségem felemlegette, hogy el ne vesszen a legendák homályában a két szekrénye. Egyik nő sem érti meg, hogy ha a férje megígéri, hogy megcsinál valamit, akkor meg fogja, nem kell félévente szemére hánynia, hogy még nincs kész...
Na, szóval előkerültek egy hete a bútorlapok. Pakoltam volna, jobbról balra.
A francokat! Gondoltam magamban, és gyorsan kifalcoltam a hátfal helyét, beállítottam a lamellázó gépet, úgyis be akartam már, mert könnyebb vele dolgozni, mint a köldökcsapokkal. Kilökdöstem a lamellák helyét (ezek kis vékony, fa-kekszek, amivel össze lehet ragasztani a bútorokat), és össze is ragasztottam. Aztán irány a tanya, fejés, lovazás. Másnap szabtam hozzá hátfalat, és kerestem kékfejű szeget. Biztos vagyok benne, hogy több kiló kékfejű szegem van a műhelyben, öt-tíz dekás csomagokban, ugyancsak a balladai homállyal fedve, valahol... Majd egy következő körben, amikor önuralmat kell a sors szerint tanulnom, rendbe teszem ezt az ezer-apró részét is a műhelynek. Felszegeltem a hátfalakat, és aznapra ennyi. Majd jött két nap, hogy be sem mentem a műhelybe, mert elhúzódott a munka a melóhelyen. De ma véletlenül időben hazaértem, és előszedtem a pántfúrót. Lehet, hogy már vagy két éve nem is használtam, és már akkor is életlen volt. Megéleztem hát, és kifúrtam az ajtók pántjainak helyét. Gyorsan fel is csavaroztam, befúrtam a polcok tartóinak helyét. Felcsavaroztam a lábakat, és elkezdtem behordani a házba.
Most este, a fürdetésnél a feleségem nagyon örült, hogy legalább az egyik bekerült a fürdőszobába. Erre végre  ráfért a gyerek, és nem a mosdóra kellett tenni azt a bútorlapot, amin eddig öltöztettük. Így a mosdó végre felszabadult, és állandó helyet kapnak a törölközők, jut egy sarok a pelenkák egy részének is, így nem kell minden alakalommal felcuccolni a gyereket a tetőtérbe, ha tisztába kell rakni. Hogy mennyire tud örülni az én feleségem, ilyen apró dolognak is!




Becsületes barack

A nyáron elég sűrűre sikeredett az élet. Annyira, hogy a szeretett dolgokra alig maradt idő. A gazdaság még árnyéka sem önmagának az idei évben. Egyedül a kései kert az, ami egy kis felüdülést hozott ezen a téren. A paradicsomok, és a tökfélék hűségesen ontják a termésüket.
Az időjáráshoz képest a barackos is jól produkált. Négy szakaszban érnek a barackok, a terület ezáltal négyfelé is van osztva. Az első érésűből szedtünk, és ettünk. Berakni nem raktunk, mert nehéz hámozni, és nem magvaváló. Faragni kell a magról, így inkább megettük. Hozzáteszem oltvány ültetvény, 27-28 éves, már a végét járja szegény. A második érésűből raktunk el. Azt hiszem 60 üveggel pihennek most a barackok a kamrában. A feleségem nagyon szereti az őszibarack lekvárt.  a tavalyi elfogyott mind egy szálig, így készültünk elrakni a harmadik érésűből, és a közte lévő nektarinnal szoktuk kicsit megbolondítani. Akartunk elrakni Mirának egy kis baracklevet is, mert cukor nélkül is édes, biztos szerette volna. A negyedik és a harmadik szakasz szinte egyszerre érik. Amikor kimentünk a második szakasz legvégét leszedni, még kb két hét kellett a harmadiknak, meg a negyediknek.
Anyukámmal meg is beszéltük, hogy kimegyünk szedni, mert nekik is kellene. Letelt a két hét, és a ládákat bepakolva elindultunk. A két szakaszon megközelítőleg 20 láda barack lehetett. Férfi ökölnél nagyobbak, legalábbis zömmel. Ahhoz képest, hogy nem permeteztük, és a Jóistenre volt bízva a locsolás is, nagyon szép termés lett. Valaki nagyon örült neki, a szomszédok közül... Ugyanis az egyik szomszéd segített rajtunk, nem kellett kínlódni a szedéssel. Megoldotta egyedül. Meghagyta a kis gubicsokat, majdnem négy ládával nekünk. A többit leszedte, és elvitte. Azért mondom, hogy az egyik szomszéd lehetett, mert körbe van kerítve az ültetvény, és csak a tulajdonosoknak van kulcsa hozzá. Szóval nagy melótól óvtak meg minket. A szedés is kimerítő, és a befőzés még inkább.
Hát, ezzel már nem igazán tudtunk mit kezdeni. Leszedtük a kicsiket, és hazavittük. Berakás nem lett belőle, megettük az érett barackokat.
Viszont az udvaromon van három fiatal barackfa. Koszos barack. Kicsi is, keserű is, de pont ezért szeretjük. Az egyik fa mintha tudta volna előre, hogy fogunk járni. Össze kellett kötnöm az ágait, nehogy szétszakadjon. Annyi van rajta, hogy nem győzném nézegetni, melyik is van megérve. De nem is kell. Ami érett, lehullik. Szerencsére fű van alatta, így nem törődik. Összeszedtem, és elkezdtem berakni. Az asszony mosott neki üveget. Nem nagy, ellenben kicsi, és jó sok. Éppen ezért kis, három decis üvegekbe kerül. Nem olyan , mint a nagy barack, de ezt is szeretjük, és legalább akkora becsülete van, mint a nagy testvérének.
Legalább neki van becsülete...







Virágéknál ég a világ....

Sütöttünk egy kis rántott békát... zimmezumm....
A történet eleje évekkel ezelőttre nyúlik vissza. A szomszédos községben, Mezőnyárádon a békások, vagyis a nyárádiak, megrendezték az első béka-fesztivált. Főzőverseny is volt, mindenféle hal, és béka ételeket lehetett készíteni, amit zsűriztek. Mindenképpen le akartam jutni. Aztán nem jött össze. És a rákövetkező években sajnos egyszer sem. Idén is volt valami dolog, ami nem engedte a részvételt. Na meg szakadt is az eső...
Azért megkérdeztem, hogy lehet-e még, így két nappal az esemény előtt nevezni... Lehetett volna, de venni is lehetett békacombot. Átfutott az agyamon, hogy biztos nem tudok lemenni a versenyre, így a nevezést hagytam, de egy kiló békacombot vettem. az asszony rosszul is volt tőle. Nagyon rühelli a békákat. Irtózik tőlük. Nem bántja őket, de mind az életére tör, és azt lesi, mikor van egyedül az udvaron, és akkor felmásznak a lábán, szépen lassan, és nem is tudom.... megszorongatják a nyakát, vagy valami hasonló aljas dolgot forralnak...
Mindenesetre nem szereti őket, és mint említettem, rosszul van a gondolattól, hogy békát fogok enni.
Gyermekkoromban ettem utoljára békacombot. Akkor a nagybátyámmal fogtuk őket, és egy napig fokhagymás tejben áztak, a hűtőben a nyúzott combok. Aztán kirántottuk őket, én meg jól megettem mindet. Biztos emiatt orrolnak a békák, és a nejemen akarnak bosszút állni, mert velem nem mernek kezdeni.
Szóval vettem egy kiló békacombot. Fagyasztottat, tenyésztett békából. Nem ám vadon befogottból, mert azt tilos. Védett állat ugyanis. A nyárádi fesztiválon ügyelnek erre a szervezők, hogy ne érje szó a ház elejét emiatt.
Nem számoltam, hogy mennyi lehet a zacskóban, de az biztos, hogy egyesével is le vannak csomagolva, a nagy zacsiban.
Tegnap mondtam a kedvesemnek, hogy este vegyen ki négy combot a fagyról, és ma rántsa ki nekem. Úgy is tett. Bepanírozta, és aztán alaposan, hipóval kezet mosott.
Kérdeztem tőle, hogy a számat is kimossam-e hipóval, mielőtt legközelebb megcsókolom. Alaposan elgondolkodott ezen, de szerencsére azt mondta, elég, ha eszek mást, és fogat mosok. Vagy háromszor...
Száz szónak is egy a vége: két combot megettem ma ebédre, hozzá tökfasírt volt a köret, bár inkább a tócsnira hajazott az alakja, mint a fasírtra. A másik két combot elviszem holnap melóba.
Adtam volna a fiamnak is, de nem bírta megenni. Állandóan a varangyokra gondolt közben. Nem baj, több jutott nekem.
És a békák tovább forralják a bosszújukat. Az asszony nem mehet ki a házból egyedül!



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...