Meggy meló...

Nincs meggyfánk. Legalábbis olyan nincs, ami jelentős mennyiséget teremne. Több dologgal is így vagyunk, hogy nincs...
De mindig kerül a portára, vagy úgy, hogy vesszük, vagy úgy hogy kapjuk. Most vettük. Meggyet. Ötven kilót, egyszerre.
Volt már máskor is, hogy nagy mennyiséget dolgoztunk fel egyszerre valamiből. Általában kimerít mindenkit a családban a dömping jellegű munka, de most ez valahogy másként alakult. Egy nappal előtte tudtuk, hogy reggel lehet majd menni a meggyért. Most rákészültünk. Azaz töröltünk minden esetleges programot a "meggy napjáról".
Korán keltem, megkávéztam, és mentem a tanyára etetni. Ott tároljuk az üres üvegeket, így összekészítettem mindet, kupakokkal együtt.
Rá kellett jönnöm, hogy a zoknievő manó mellett léteznek olyan manók is, amik befőttesüveg kupakokkal élnek. Az üvegeket nem igazán szeretik, mert azt mindet meghagyták, de a kupakok jócskán megfogyatkoztak.
Mondjuk lehet, hogy az az ötven üveg cseresznye is sokat elvitt, de ez nem indokolja, hogy száz üvegre ötven kupak maradjon.
Célom lett a kövér manó felkutatása, mert ugye ha egy kicsi manó megeszik ennyi kupakot, biztosan jó kövér lehet... De az is lehet, hogy elkapta a macska, mert nem tudott a túlsúlya miatt elinalni...
Mindenesetre egyszer majd megpróbálom megkeresni.
Szóval hazahoztam a meggyet, és az üvegeket. Felszaladtam a boltba, és biztos, ami biztos, vettem ötven kupakot.
Aztán az asszony kimosott tizenhat üveget,és ugyanannyi kupakot, mert ennyi fér egyszerre a befőző automatába. Azt mondják, belefér tizennyolc is, de én nagyon szorosnak találtam, nem akartam, hogy esetleg elrepedjenek az üvegek, így kihagytam egyet-egyet a két szintről.
Nekikezdtem a meggymosásnak. Egy ládával az ötből, beleöntöttem egy nagy lavórba, és megmostam. Aztán kiválogattam. Szerencsére nem sok selejtes volt benne, frissen szedték. Közben az asszony mosogatta az üvegeket és a kupakokat. Majdnem háromnegyed óra kellett egy láda meggy átmosásához, és egyből üvegbe gyömöszöléséhez. Huszonöt üveg lett tele vele. Aztán egy csapott evőkanál cukrot kapott a tetejére, meg feleresztettük hideg csapvízzel, és mehetett a kupakolás. (Nem röhög!!!!)
Ekkor érkezett a telefon, hogy MOST tudunk elmenni fáért, mert nem lesz autó utána. Meggy-program szünetelt, de a mosogatás nem. Elmentem az unokatestvéremmel fáért, addig az asszony a teraszra helyezte a főhadiszállását, és mosogatni kezdte az összes üveget. Úgy számoltuk, hogy ugye ládánként 25, az 125 üveg. Szóval az asszony mosogatta az üvegeket, de ugye a gyerekkel is lenni kellett. Úgyhogy Mirus is segített üveget mosni, meg kupakokat, meg a betont a teraszon, meg a haját, meg Nala kutyát s, mert ő is igen koszos volt. Aztán mire minden csurom víz lett, és a gyerek, meg Nala is csöpögött, készen lettek az üvegek. Úgyhogy az asszony bevezényelte a szutykos kislányomat, lefejtette róla a koszos-vizes kis badit, és lezuhanyoztak.
Akkor értem haza, mikor már tiszta ruhában fogadhatott a kisasszony. Jó meleg volt, úgyhogy Nala is hamar megszáradt.
Elővettük a meggyet, és a tiszta üvegekbe mostuk , majd cukroztuk, vizeztük, és kupakoltunk késő délutánig. (mondom, hogy nem röhög!!!)
Nem szakítottuk meg magunkat vele,, ettünk is belőle bőven. Az ötven kiló meggyhez elhasználtunk kb 2,5 kg cukrot. Anyám csodálkozott is, hogy: nem lesz savanyú???
De. Az lesz, válaszoltam, de fölösleges egyszerre beletenni húsz kiló cukrot, mert nem tudjuk, melyikből lesz sütemény, és melyikből lesz meggyleves. A meggylevest majd édesíti a nejem, amikor készül. A sütibe meg jó, ha savanyú a meggy.
Máskülönben nagy találmány ez az automata, kivált egy embert, és legalább egy napot. Emlékszem, mekkora tortúra volt anyámnak a szirupfőzés, száraz dunszt készítés, fele ennyi gyümölccsel. Most meg szépen , nyugodtan haladtunk dupla akkora mennyiséggel ketten a feleségemmel. Igaz, hogy az automata lassabb volt, mint mi, meg volt egy szünet a hőkezelésben, amikor a tanyára mentünk este etetni, meg fejni, de délután öttől már csak a kezelendő üvegeket pakolásztuk a gépbe, és egyebet csináltunk. Este tíz volt, amikor az utolsót elindítottam, és mentem aludni.
Szó, mim szó, elfáradtam azért. De mi lett volna, ha nincs a gép??



A tiszta meggy cukrot kapa tetejére, és mehet rá a víz. Kell neki pár hét, mire az ízek egyé válnak benne, és elkeveredik minden. Addig kicsit vízízű a készítmény, de utána olyan, mintha most ennénk a fáról.



Mindenhová jutott....





R2D2 munka közben.



Ott már a hőkezelt üvegek figyelnek!










A lila ruhás nő

Jó ideje nem jelentkeztem. Gyakorlatilag meghalni sincs időm. Nem mintha meg szeretnék... Volt már olyan , hogy annyi minden kavargott a fejedben, kedves olvasó, hogy egyik szálat sem tudtad elcsípni igazán?
Nos, ha volt, akkor tudod, mi van bennem mostanában. Nem eseménytelen az életem, hanem annyira sok dolog történik egyszerre, hogy mire valamire kialakul egy gondolatom, már félre is kell tenni, mert egy egészen más dolog miatt új áll előttem.
Újra kezdtem. Hónapokkal ezelőtt. Mindent. A műhelyt, a gazdaságot. A családot természetesen nem. Elkezdtem rendet rakni. Volt már egy ilyesmi nekirugaszkodásom, vagy két éve, de az abbamaradt. Ez most más. Most haladok vele folyamatosan. Még ha lassan is, de megállíthatatlanul. Szakítok időt a saját dologra is. Rajzolni, faragni nincs időm. Legalábbis ezt mondom magamnak. Az összes alkotó energiámat az újrakezdésnek szentelem. Nem adtam fel semmit, amit eddig szerettem csinálni, de ezután olyan formában akarom, aminek az alapja a rend. Elegem lett a félbehagyott dolgokból, az ideiglenes megoldásokból, a tengernyi alapanyagból, amit felhalmoztam, mindről tudva, hogy mi lesz belőle. Persze nem lett, mert minden a nyakamra szakadt, vagy ezért, vagy azért. Úgyhogy újratervezek, mint a GPS...
A kert visszaszorult néhány palántára. Ez a néhány kb 200 db jelenleg. Takarva van, kartonnal, most kezdtem nyírott fűvel fedni. Alatta csepegtető szalag. Tavaly bevált. A tavalyi papír csak nyomokban maradt meg a földön, elrothadt majdnem az egész. Az a pár lebernyeg a komposztba került a paradicsom szárával együtt. Most a kert is más. Nincs szabadjára eresztve a paradicsom, mint tavaly. Kezelhetetlen dzsungellé nőtt. Eddig minden évben satnyák voltak, bármit csináltunk velük. Tavaly volt először takarva. Iszonyat nagyra nőttek, és temérdek termést hoztak. Eszünkben sem volt, hogy metsszük. A régi deszka ólakat, kerítéseket eltakarítottam. Minden fát, ami a portán fellelhető, és nem asztalos minőségű, összevágok, és a tüzelőt gyarapítja. Most ott járok a téli tüzelővel, hogy olyan kérdés merült fel bennem, ami eddig soha: Hová tegyem ezt a sokat?? Már a 2018-19-es télen túl vagyok, a rákövetkezőre gyűjtök.
Egyre nagyobb a porta, tűnnek el a kupacaim. Közben a műhely is alakul. Még most is van olyan része, aminek 2009-óta nem láttam a padlóját, de egyre kevesebb az a rész. Szégyen, nem szégyen, de ez van. Mindig a másét csináltam, fontosabb volt, mert az adott kenyeret. Most rendbe teszem a magamét, még ha emiatt kevesebb kenyér is jut most. Viszont ha kézen leszek végre vele, könnyebben meg tudom majd keresni azt a kenyeret. Illetve akkor már majd megsütöm megint. Az lebeg a szemem előtt, hogy ha végig megyek itthon mindenen, akkor könnyebb lesz. Néha már érződik a műhelyben is. Nem kell annyi mindent átpakolni, hogy hozzáférjek valamihez. Persze most is jönnek új dolgok, és megpróbálnak kupaccá összeállni, de nem maradnak úgy sokáig. Még nem azonnal kerülnek a helyükre, mert a régi dolgok késleltetnek, de alakul a helyzet.
A disznók egyelőre maradtak. Bár nincs nekem megfelelő helyük. Öregek is, úgyhogy a télen kolbásszá lesznek. Új nemzedék majd a tanyára jön, megfelelő körülmények közé.
Cirók és Kesely megvannak. A tanyán is haladok, bár lassan. A szétbontott tető, és födém 90 %-át eltakarítottuk családilag. Közben megtaláltam a három éve kiszedett és beraktározott betonoszlopaim helyét: karámot kerítettünk vele az öcsémmel, és az egyik közös barátunkkal. A karámfa folyamatban van rá.
Cirókot fejem, naponta csak egyszer. Este. 5-6 liter teje van. Februárban volt két éve, hogy fejem. Kérdezte az állatorvos, hogy berakattam-e. Mondtam neki, hogy nem, mert nem látni külsőre semmit, hogy ivarzik-e egyáltalán. A viselkedésén sem. Arra gyanakszom, hogy ivarzás alatt kevesebb tejet ad a hormonok miatt, de nem írtam fel a dátumokat, így nem tudok rendszert látni benne. mindenesetre a doki azt mondta, hogy másfél év után keserűvé válik a teje. Mondtam neki, hogy lassan két és fél éve fejem, és nem keserű...
Hááát, akkor ez a fajta nem olyan, mondta, én meg ráhagytam.
Szóval borjú nincs, de tej van, meg túró, sajt, tejszín, tejföl, aludttej. Mira mindet szereti, bár az aludttejet nem engedi adni neki a nejem.
Minden este vinni kell a gyereket a tanyára. Olyan nincs, hogy nem. Meglátja a fejőedényt, és már mondja, hogy "menni! Tejet!! Ci'ók ".. Nincs apelláta! Húzza a sárga gumicsizmát. A tanyára ugyanis csak és kizárólag ebben lehet menni. Van, hogy a délutáni sétára is csak ebben lehet menni. Ha nem adja rá az anyja, vagy esetleg szandált akar a lábára húzni a negyven fok miatt, akkor rapli van! Úgyhogy mindegy, hogy csatakra izzad a lába, gumicsizma kell! Meg "pi'os" kalap.
Van a tanya felé két cseresznyefa. Az egyik nemes, a másik vad cseresznye. Mindkettő rogyásig volt gyümölccsel. Tavaly végignéztük, hogy lepereg az egész. Idén felvettük a bádogarcot, és megkérdeztük, szedhetünk-e esetleg belőle. Megengedte Kati néni, hogy szedjünk nyugodtan. A nemes cseresznyének leszedtük a felét. Be is főztük mindet. Aztán elkezdett érni a vadcseresznye is. Apró termése van, de cserébe rengeteg! Az a fajta mindkettő, ami megfesti lilára az ember kezét, száját, ruháját... És finom!!
Ebből is szedtem egy kis vödörrel, valamelyik reggel. Az asszony csinált egy kis adag levest belőle, hogy megtudjuk, milyen. Nagyon ízlett, így megbeszéltük, hogy este szedünk még. Igaz a kedvesem kétségbeesve kérdezte, hogy hogy segítsen, ha a gyerek is jön? Ki fog rá vigyázni?
-Nem baj, ha te nem szeded, mondtam, csak ne egyedül kelljen szednem, legyetek ott mellettem!
Ezzel ki is merítettük a témát. Este elérkezett az idő, illetve fél órával hamarabb mentünk fejni a cseresznye miatt. Meleg volt, így a gyerek egy kis badit kapott. Szép fehéret. Meg a sárga gumicsizmát, a piros kalappal.
Keresztanyám is jött, mert látni akarta Mirust. Együtt mentünk. Odaértünk a fához, és keresztanyámmal elkezdtük szedni. Aztán Miruka is szedni kezdte, ahelyett, hogy vigyázni kellett volna rá. Igaz, némelyiknek kinyomta a szemit, de serényen pakolta a vödröt. Amikor már elég sok lé volt a kezén, annak rende-módja szerint beletörölte az egyetlen elérhető dologba: a valaha fehér badiba...
Így lett a szüret végére Mirusból a lila ruhás nő...












Újrakezdés...

Az a jó az életben, hogy sokszor újra lehet indítani dolgokat. Persze van, amit nem, de szerencsére sok dolog többször is újraindulhat. Az életem akkor a legjobb, amikor szabad vagyok. Ilyenkor nem sok pénz áll a házhoz, általában csak annyi, ami éppen elég, de helyette kompenzálásra ott vannak az állatok, és a kert. Ezt nem panaszképpen mondom, nekem ez teljesen elfogadható. Ilyenkor abban az illúzióban élek, hogy a magam ura vagyok.
Nem szeretek munkahelyen dolgozni. Nem a munkával van a bajom, nem is az emberekkel, hanem a kötöttséggel. Nagyon sok olyan dolog vesz körül, amit szeretek, és sajnos a saját időbeosztása szerint működik. Ezeknek az elvégzésében akadályoz a kötöttség. Akinek egy kis köze is van a mezőgazdasághoz, az tudja. Például a méhek sem várnak arra, hogy mikor lesz hétvége, vagy mikor kap az ember szabadságot. Ők mennek akkor is, ha a gazda nem ér rá. Az időjárás sem annak kedvez, hogy mikor tudunk valamit megcsinálni. A legtöbb dolgot nem akkor kell elvégezni, amikor szeretnénk, hanem amikor az időjárás engedi. És pont olyankor kell dolgozni a munkahelyen.
Ebből a részből elég is ennyi. A tizenhat hónap , amíg dolgoztam, pontosan elég volt arra, hogy szinte minden visszaépüljön körülöttem. Nem volt idő a barackot leszedni, megoldotta más. Nincsenek szárnyasok, nincsenek nyulak, a disznók nem jó helyen vannak, a tehén szétszedte a kerítést, a karámot, ha kiengedem a lovat, ő is kint lesz, és megnézi a széles határt. 'Oszt lehet kergetni mindkettőt...
Szóval újra kezdjük, de most kevesebb kínlódással. Az első, és legegyszerűbb, ami mindig is a szívem csücske volt, a laska gomba. Isten ajándéka, ahogy Szili István írta a gombatermesztésről szóló könyvében. És valóban! Nem nagy igényű, könnyen termeszthető, és nagyon sok fajtája van. Évek óta termesztem magunknak. A nejem alig várja, hogy legyen. Tavaly ez is kimaradt. De idén tavasszal ez volt az első! Végre sikerült személyesen is találkoznom Szili úrral. Nagyon szívélyes, segítőkész ember, és igazán ért ahhoz, amit csinál. Hoztam tőle négyféle laskafajtát, amit be is oltottunk a leendő vejemmel. A világon semmi közöm nincs ahhoz, hogy érdeklődik a mezőgazdaság iránt. De tényleg! Mintha tíz évvel ezelőtti magamat látnám. Nem győzöm mondani neki, hogy lassabban!! De tanulékony.
Ott jártam, hogy oltottunk gombazsákokat. Én mindig forgácsba oltom. A laska amúgy is a fát szereti, azon nő eredetileg, és ha a jószágot a természete szerint a legjobb tartani, akkor ez igaz a gombára is. Persze minden cellulóz alapú dolgon elvan, de a fa az igazi! Forgácshoz meg egész könnyen hozzájutok asztalosként.
Most tölgy, és vad cseresznye forgácsba oltottunk. Meg sem tudom mondani, hány zsákkal lett, a felét elvitte a vejem. Tűkön ülve várja, hogy mikor lesz gomba rajta. Ez körülbelül két hete történt. Vagy három. Azóta a gombaszövet szépen beszőtte a zsákokat. Két héttel az oltás után szoktam kilyukasztani, általában termőre is fordul nem sokkal utána. Most nem várta meg a két hetet, meg a lyukasztást a laska, volt néhány szakadás a zsákokon, és három nagy csokorban meg is nézte a gomba a kis házat , ahol elszállásoltam. Áthívtuk a lányomékat, mikor már le lehetett szedni a csokrokat, és egy nagy adag gombás tojással megünnepeltük az újrakezdést.









Eldőlt a tető

Hát ez is eljött... Terveztem, amióta csak megvettük a "tanyát", hogy lecserélem a tetőt, és a födémet rajta. Ez lesz a harmadik év, hogy megvan. Azon kívül, hogy takarítottuk a szemetet, ami benne volt, szinte semmire nem jutott idő. A tető ugyan görbe volt, de állt. Aztán jött az idei évi "tavasz", meg a szele, ami nem vizet árasztott, de havat fújt, amúgy Istenesen. A szél ereje megkezdte a tetőt, és nem csak a tájra jutott a hóból, amit hordott, hanem a padlásnak is. Amit kívülről nem lehetett látni, hogy a sártapasz alatt milyen állapotban vannak a plafongerendák, a hó megmutatta. A sártapasz átázott, és a megnőtt tömeg beszakította annak az istállónak a tetejét, amit nem használtunk. A szarufák felemelkedtek, máshol utánamentek a plafonnak. Szakadt, dőlt minden. Még jó, hogy a szomszédba nem ment át!
Tíz óra volt, amikor nekifogtunk, és egy ebédszünetet közbeiktatva, délután ötre le is szedtük az egészet.
Ha egészségesebb szerkezetet bontunk, egy munkanap alatt kb 130-150 n2 tetőt tudunk leszedni. Ez 32 volt. Alaposan át kellett gondolni, mikor, mit szedek le, voltak elemek, amiket alá kellett támasztani, felkötni.
Egyszer - kétszer majdnem jegyet vettem életem filmjének megnézéséhez, de szerintem nem lett volna annyi idő, hogy végignézzem. Hál'Istennek hosszú lett volna.
Biztonságban lekerült minden a földre. A cserép java kuka. A vizorok nagy része vagy hiányzik, vagy hiányos. Nem is csoda, hogy így elkorhadt minden a tetőn.
Most megcsináljuk jobban.














Be vagy rúgva, Március, menj haza!

Kevés olyan munka van a világon, amit fölöslegesnek tartok. Az egyik a hólapátolás. Hiszen úgyis elolvad! Persze megnehezíti a természet az ember dolgát, ha oda teszi le a szél a rakományát, ahol útban van. Az idei tavasz téllel indult. Gondolom sokan észrevették az országban mindenfelé. Nálunk viharral jött a tavaszi tél. Vízszintesen esett a hó. Mit hó! Jégszilánkok! Még szerencse, hogy akkor jött, amikor végeztem az aznapi teendőkkel. A jószágtól hazafelé tartottam, amikor rákezdett igazán.
Arról nem is írok sokat, hogy a tetőtér ilyenkor átok. A tetőt úgy recsegett, mintha éppen el akart volna szállni a széllel. Nem sokat aludtunk. Bár a kicsi most nem ébredt fel, de a nejemmel minden reccsenésre azt hittük, na most repül a tető. De nem mozdult. Reggel alábbhagyott a szél, éjjel kiadta minden dühét. Telehordta a padlásokat hóval, és bár nem esett összesen sok hó, de a zugokat megtöltötte ötven-hatvan centi porhóval. Csak azért , hogy lapátolhassak. A két portán nem sok helyen volt hó. Csak ott, ahol közlekedni szoktam.... A kertben is csak ott volt egy derék magas kupac, ahol a malacokhoz szoktam menni. A tanyán csak a kiskapu két oldalán, a  nagykapu külső, és belső oldalán, a kis ház ajtaja előtt, ahol darálok, az istálló előtt, és a vízóra aknán volt hatvan centi hó. Az udvar többi része szinte nem is kapott.
Bevallom, reggel csak áttapostam a havon, a tanyán, mert nem vittem lapátot. Úgy voltam vele, hogy majd elolvad hamar, mert mégis csak március van. De rá kellett jönnöm, hogy megint csak nagy baj, hogy a jószág ott van, a szénatározóm meg itthon. Ugyanis hetente, utánfutóval viszek át a két nagynak bálákat. Szalmát is, meg szénát is. Úgyhogy este felmarkoltam a fejőedény mellé a szívlapátot (na ez az egyetlen szerszám, amit szívből utálok. Hogy miért is nem verte agyon a többi azt, aki kitalálta?! Ja, a hólapátot tavaly eltörtem. Úgy gondoltam, majd veszek idén télen egyet, ha kell. Azt hittem, nem kell...), és kiástam a tanyát.
Valószínűleg sokan dolgoztak ugyanígy fölöslegesen. Az egyik barátom négy órát lapátolt a saját padlásán, mert annyi havat kapott a cserepek között. A tanya felé van egy szép lemez kerítés. Két napig csak volt, de most megint jelen időben beszélhetünk róla. Ugyanis a viharos szél letépte a felét. A lemez, a csavarok, a zártszelvény ép maradt, a hegesztéseket tépte el a vihar. Már visszaszerelték, úgyhogy megint funkcionál.
Szeretem a telet, még a havat is. De utálok havat lapátolni! Lassan húsvét. Elkezdtem készülni rá. Tyúkjaim nincsenek, de a hóból remek tojásokat lehet csinálni!





Az a nyomorult tapír!!!

Mi jár a fejemben? ... Előkerültek minap Bars fiam régi játékai. Egy időben meg volt zavarodva az állatfigurákért. Dínókat, meg ma élő állatokat vettünk neki, műanyagból. Valósághű megjelenéssel. Ugye az elefánt, az orrszarvú, a zebra, az oroszlán, és megannyi társaik eléggé szokványosak. Minden alkalommal egyet-egyet kapott, esetenként kettőt. Vagy dínót, mint a t-rex, a triceratopsz. Ezt megkockáztatom a legtöbb ember ismeri is. De voltak annak idején forgalomban más dínók is, kevésbé ismertek, mint a paraszaurulofusz. A gyerek ekkor óvodás volt, és mindig hurcolta oviba az aktuális új szerzeményt. És természetesen tudta is a nevüket. Persze sejp volt a csávó, és alig lehetett érteni, de óvónők azért összerakták az ismereteiket, a műanyag figurát, és a gyerek által adott választ a kérdésre, hogy mi ez? Mondjuk a paraszaurolofuszt elég érdekesen mondta ki a gyerek, és először nagy, kerek szemekkel néztek össze az oviban, hogy most vajon milyen lóf@szról beszél a gyerek, mert káromkodni eddig nem szokott, és minket sem így ismernek, de jobbnak látták ráhagyni, mert csak ismételte, ha kérdezték, már-már hülyének nézve a felnőtteket, hogy nem értik, amit annyiszor elismételt. Természetesen délután tiszta víz került a pohárba, és a valami-lóf@szról kiderült, hogy pa-ra-sza-u-ro-ló-fusz. Nagy volt a megkönnyebbülés, mindkét részről. 
Aztán jöttek a mai állatok közül a ritkábbak, amikor a "tömeg" állatok elfogytak. A panda medve beszerzése nem volt olyan nagy feladat, mint elsőre hinné az ember. De a vidra már feladta a leckét. Aztán jött az első igazán nehéz: a hangyász. Megoldottuk. Nehéz volt, de találtunk. Szépen gyűlt az állatsereg, és a dínópark. A Jurasszik-park csak kismiska volt a fiam parkjához képest! Mindenféle formában voltak dínók. Könyvek, rajzok, memóriakártyák, meg mittudomén. A 120 darabos dinoszauruszos memóriakártyával hülyére vert minket az óvodás fiam. Rendszeresen. Még engem is. Nagyon büszke voltam erre. És vagyok a mai napig. 
Szóval könyvek. És ekkor elkövettem egy szörnyűséget. Nem is értem, miért, de előszedtem gyerekkorom féltett magazinjait, amiben mai állatok voltak. Nézegettük sorra, melyik micsoda. És ez is van, meg ez is, meg ez is! És egy lapozásnál odaértünk a tapírhoz....
Természetesen ilyen kellett. ez volt a következő. És mit tesz apa? Megígéri. Ha a hangyász, ami szintén hasonlóan ritka állat, beszerezhető, akkor a tapír is!!
Ez volt az elv. Megkezdődött a tapír több hetes kálváriája. Az egész család kereste, minden boltban, minden környező településen. Emlékszem egy játékboltos eladó csaj arcára fagyott mosolyra, miután válaszoltam a kérdésére, hogy mit szeretnénk? 
Tapírt.
Enyhe félelem bujkált a mosolya mögött, hogy most egy olyat kérnek tőle, amit biztosan kéne tudnia, hogy mi, de nem ment, akárhogy keresgélt a fejében. Végül csak megkérdezte, hogy :
Hogy mit??
Na ekkor hosszasan elmagyaráztam neki, mi is az a tapír, és hogy néz ki, meg hol él, meg mindent. Mondom, már hetek óta kajtattuk azt a rohadék tapírt a gyereknek. 
És végül nem is tudom, hogy ki talált rá. Hívtak is, hogy van, de ezerötszáz... Majdnem tíz éve ez nem olyan kevés pénz volt, főleg egy műanyag figuráért.
-Nem baj!!! Nem érdekes, hogy mennyi, KELL!!! 
Nagy lett az öröm. Mindenkinek. Nekem, hogy teljesítettük, amit ígértem, a gyereknek, hogy meglett az a rohadt tapír, és a családnak, hogy nem kell többé hosszasan magyarázni a játékboltosoknak, mi az Istennyila az a tapír!
Mondjuk akkor tanultam meg, hogy a gyereknek csak akkor ígérek meg valamit, hogy tuti, ha meggyőződtem róla, hogy tényleg tuti. Addig meg kell elégednie egy talánnal...
Nos, ez jár a fejemben. És hogy honnan jutott eszembe? Az asszony a minap előszedett Mirának néhány régi játékot. És mit hozott a gyerek vidáman lóbálva? 
Igen. Azt a nyomorult tapírt!!!





Könnyben ázva

Tegnap, szombaton elhatároztam, hogy ma majd felkelek hatkor. Van egy csomó dolgom, és el akarom végezni. Na ebből az lett, hogy nyolckor keltem. Egy héten egyszer kialhatom magam igazán, emiatt aludtam vissza reggel.
 Volt egy nagy marék torma, amit kaptunk, és három láda birsalma, ami berakásra várt. A birsalmától nem féltem, mert igazából csak mennyiség, megküzdeni nem kell vele.  A torma viszont más kérdés...
Már nem egyszer készítettem ecetes tormát, szereti az egész család. Eddig mindig egyedül voltam, amikor készült, így a család a torma sötét oldalát nem ismerte. csak azt tudták, hogy finom.
Nem szándékosan vártam addig, míg mindenki felébred, csak úgy sikerült. Reggeliig mindet megpucoltam, és egy tál vízbe tettem, amiben megmostam.
-De jó illata van!-jött le a fiam, és az asszony is élvetegen szaglászott a vizsla-orrával. Reggeli után előkerült a húsdaráló, de előtte elkezdtem karikázni a tormákat, hogy jobban beleférjen a darálóba. Már akkor meg-megcsapott a növény bosszúja, két kézzel cibálva a szaglóhámot az orromban. A könnyem akkor még nem folyt.
Az asztal másik oldalán javában zajlott a vasárnapi ebéd főzőcske része, és a fiam is lent maradt, a húgát pesztrálta. Elérkezett a darálás ideje. Próbáltam én úgy darálni, hogy minél messzebb legyek a darálótól, de kapaszkodni kellett bele, mert a torma szívós jószág. és a bosszúja útnak indult. A rengeteg vágás, amit a daráló ejtett rajta, megannyi sebből szabadította a konyhánkba a dühét. Kint fújt, és esett is, nem volt kedvem ott küszködni, és a ferrplay miatt esélyt kellett adnom a tormának is. Elvégre elfutni nem tudott előlem, így nem vettem el tőle egyetlen fegyverét. Teljes könnycsatorna , orr-, homlok-, és arcüreg tisztítást kaptam, a röpke negyed óra alatt, míg ledaráltam a tormát. Többszöri nekifutásra.
- Ennyire csíp? - kérdezte a fiam. Szaglászott messziről...- Nem is érzem. Be van dugulva az orrom- hajolt közel a tányérhoz, és mielőtt szólhattam volna, mélyet szippantott a kupac közvetlen közelében.
-Egy, kettő..- számoltam magamban, és eddig jutottam, amikor vigyázzba vágta magát, és az orra elé kapta a kezét. De akkor már a torma gőze bent volt!
-Húúúúúúúú! -jött a reakció.- marja a homlokomat is belül!!!
Én csak daráltam tovább. Aztán a botmixerrel még apróbbra daráltam, könnyek között nézve, és élvezve, hogy a konyhában kezdett kialakulni néhány stabil légáramlat, ami a torma gőzét vitte. Meglepetésszerűen irányt változtatva. Hol az asszony, hol a fiam gyalogolt bele, míg a lányom a földön mint sem sejtve a fölötte tomboló vészből, játszott. Hol a nejem húúú-zott, orrát betapasztva, hol a fiam.
Én meg vigyorogtam, könnyeken át nézve, és érezve, hogy még a zománc is pattogni kezdett a fogamról a torma gőzben...




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...