Eldőlt a tető

Hát ez is eljött... Terveztem, amióta csak megvettük a "tanyát", hogy lecserélem a tetőt, és a födémet rajta. Ez lesz a harmadik év, hogy megvan. Azon kívül, hogy takarítottuk a szemetet, ami benne volt, szinte semmire nem jutott idő. A tető ugyan görbe volt, de állt. Aztán jött az idei évi "tavasz", meg a szele, ami nem vizet árasztott, de havat fújt, amúgy Istenesen. A szél ereje megkezdte a tetőt, és nem csak a tájra jutott a hóból, amit hordott, hanem a padlásnak is. Amit kívülről nem lehetett látni, hogy a sártapasz alatt milyen állapotban vannak a plafongerendák, a hó megmutatta. A sártapasz átázott, és a megnőtt tömeg beszakította annak az istállónak a tetejét, amit nem használtunk. A szarufák felemelkedtek, máshol utánamentek a plafonnak. Szakadt, dőlt minden. Még jó, hogy a szomszédba nem ment át!
Tíz óra volt, amikor nekifogtunk, és egy ebédszünetet közbeiktatva, délután ötre le is szedtük az egészet.
Ha egészségesebb szerkezetet bontunk, egy munkanap alatt kb 130-150 n2 tetőt tudunk leszedni. Ez 32 volt. Alaposan át kellett gondolni, mikor, mit szedek le, voltak elemek, amiket alá kellett támasztani, felkötni.
Egyszer - kétszer majdnem jegyet vettem életem filmjének megnézéséhez, de szerintem nem lett volna annyi idő, hogy végignézzem. Hál'Istennek hosszú lett volna.
Biztonságban lekerült minden a földre. A cserép java kuka. A vizorok nagy része vagy hiányzik, vagy hiányos. Nem is csoda, hogy így elkorhadt minden a tetőn.
Most megcsináljuk jobban.














Be vagy rúgva, Március, menj haza!

Kevés olyan munka van a világon, amit fölöslegesnek tartok. Az egyik a hólapátolás. Hiszen úgyis elolvad! Persze megnehezíti a természet az ember dolgát, ha oda teszi le a szél a rakományát, ahol útban van. Az idei tavasz téllel indult. Gondolom sokan észrevették az országban mindenfelé. Nálunk viharral jött a tavaszi tél. Vízszintesen esett a hó. Mit hó! Jégszilánkok! Még szerencse, hogy akkor jött, amikor végeztem az aznapi teendőkkel. A jószágtól hazafelé tartottam, amikor rákezdett igazán.
Arról nem is írok sokat, hogy a tetőtér ilyenkor átok. A tetőt úgy recsegett, mintha éppen el akart volna szállni a széllel. Nem sokat aludtunk. Bár a kicsi most nem ébredt fel, de a nejemmel minden reccsenésre azt hittük, na most repül a tető. De nem mozdult. Reggel alábbhagyott a szél, éjjel kiadta minden dühét. Telehordta a padlásokat hóval, és bár nem esett összesen sok hó, de a zugokat megtöltötte ötven-hatvan centi porhóval. Csak azért , hogy lapátolhassak. A két portán nem sok helyen volt hó. Csak ott, ahol közlekedni szoktam.... A kertben is csak ott volt egy derék magas kupac, ahol a malacokhoz szoktam menni. A tanyán csak a kiskapu két oldalán, a  nagykapu külső, és belső oldalán, a kis ház ajtaja előtt, ahol darálok, az istálló előtt, és a vízóra aknán volt hatvan centi hó. Az udvar többi része szinte nem is kapott.
Bevallom, reggel csak áttapostam a havon, a tanyán, mert nem vittem lapátot. Úgy voltam vele, hogy majd elolvad hamar, mert mégis csak március van. De rá kellett jönnöm, hogy megint csak nagy baj, hogy a jószág ott van, a szénatározóm meg itthon. Ugyanis hetente, utánfutóval viszek át a két nagynak bálákat. Szalmát is, meg szénát is. Úgyhogy este felmarkoltam a fejőedény mellé a szívlapátot (na ez az egyetlen szerszám, amit szívből utálok. Hogy miért is nem verte agyon a többi azt, aki kitalálta?! Ja, a hólapátot tavaly eltörtem. Úgy gondoltam, majd veszek idén télen egyet, ha kell. Azt hittem, nem kell...), és kiástam a tanyát.
Valószínűleg sokan dolgoztak ugyanígy fölöslegesen. Az egyik barátom négy órát lapátolt a saját padlásán, mert annyi havat kapott a cserepek között. A tanya felé van egy szép lemez kerítés. Két napig csak volt, de most megint jelen időben beszélhetünk róla. Ugyanis a viharos szél letépte a felét. A lemez, a csavarok, a zártszelvény ép maradt, a hegesztéseket tépte el a vihar. Már visszaszerelték, úgyhogy megint funkcionál.
Szeretem a telet, még a havat is. De utálok havat lapátolni! Lassan húsvét. Elkezdtem készülni rá. Tyúkjaim nincsenek, de a hóból remek tojásokat lehet csinálni!





Az a nyomorult tapír!!!

Mi jár a fejemben? ... Előkerültek minap Bars fiam régi játékai. Egy időben meg volt zavarodva az állatfigurákért. Dínókat, meg ma élő állatokat vettünk neki, műanyagból. Valósághű megjelenéssel. Ugye az elefánt, az orrszarvú, a zebra, az oroszlán, és megannyi társaik eléggé szokványosak. Minden alkalommal egyet-egyet kapott, esetenként kettőt. Vagy dínót, mint a t-rex, a triceratopsz. Ezt megkockáztatom a legtöbb ember ismeri is. De voltak annak idején forgalomban más dínók is, kevésbé ismertek, mint a paraszaurulofusz. A gyerek ekkor óvodás volt, és mindig hurcolta oviba az aktuális új szerzeményt. És természetesen tudta is a nevüket. Persze sejp volt a csávó, és alig lehetett érteni, de óvónők azért összerakták az ismereteiket, a műanyag figurát, és a gyerek által adott választ a kérdésre, hogy mi ez? Mondjuk a paraszaurolofuszt elég érdekesen mondta ki a gyerek, és először nagy, kerek szemekkel néztek össze az oviban, hogy most vajon milyen lóf@szról beszél a gyerek, mert káromkodni eddig nem szokott, és minket sem így ismernek, de jobbnak látták ráhagyni, mert csak ismételte, ha kérdezték, már-már hülyének nézve a felnőtteket, hogy nem értik, amit annyiszor elismételt. Természetesen délután tiszta víz került a pohárba, és a valami-lóf@szról kiderült, hogy pa-ra-sza-u-ro-ló-fusz. Nagy volt a megkönnyebbülés, mindkét részről. 
Aztán jöttek a mai állatok közül a ritkábbak, amikor a "tömeg" állatok elfogytak. A panda medve beszerzése nem volt olyan nagy feladat, mint elsőre hinné az ember. De a vidra már feladta a leckét. Aztán jött az első igazán nehéz: a hangyász. Megoldottuk. Nehéz volt, de találtunk. Szépen gyűlt az állatsereg, és a dínópark. A Jurasszik-park csak kismiska volt a fiam parkjához képest! Mindenféle formában voltak dínók. Könyvek, rajzok, memóriakártyák, meg mittudomén. A 120 darabos dinoszauruszos memóriakártyával hülyére vert minket az óvodás fiam. Rendszeresen. Még engem is. Nagyon büszke voltam erre. És vagyok a mai napig. 
Szóval könyvek. És ekkor elkövettem egy szörnyűséget. Nem is értem, miért, de előszedtem gyerekkorom féltett magazinjait, amiben mai állatok voltak. Nézegettük sorra, melyik micsoda. És ez is van, meg ez is, meg ez is! És egy lapozásnál odaértünk a tapírhoz....
Természetesen ilyen kellett. ez volt a következő. És mit tesz apa? Megígéri. Ha a hangyász, ami szintén hasonlóan ritka állat, beszerezhető, akkor a tapír is!!
Ez volt az elv. Megkezdődött a tapír több hetes kálváriája. Az egész család kereste, minden boltban, minden környező településen. Emlékszem egy játékboltos eladó csaj arcára fagyott mosolyra, miután válaszoltam a kérdésére, hogy mit szeretnénk? 
Tapírt.
Enyhe félelem bujkált a mosolya mögött, hogy most egy olyat kérnek tőle, amit biztosan kéne tudnia, hogy mi, de nem ment, akárhogy keresgélt a fejében. Végül csak megkérdezte, hogy :
Hogy mit??
Na ekkor hosszasan elmagyaráztam neki, mi is az a tapír, és hogy néz ki, meg hol él, meg mindent. Mondom, már hetek óta kajtattuk azt a rohadék tapírt a gyereknek. 
És végül nem is tudom, hogy ki talált rá. Hívtak is, hogy van, de ezerötszáz... Majdnem tíz éve ez nem olyan kevés pénz volt, főleg egy műanyag figuráért.
-Nem baj!!! Nem érdekes, hogy mennyi, KELL!!! 
Nagy lett az öröm. Mindenkinek. Nekem, hogy teljesítettük, amit ígértem, a gyereknek, hogy meglett az a rohadt tapír, és a családnak, hogy nem kell többé hosszasan magyarázni a játékboltosoknak, mi az Istennyila az a tapír!
Mondjuk akkor tanultam meg, hogy a gyereknek csak akkor ígérek meg valamit, hogy tuti, ha meggyőződtem róla, hogy tényleg tuti. Addig meg kell elégednie egy talánnal...
Nos, ez jár a fejemben. És hogy honnan jutott eszembe? Az asszony a minap előszedett Mirának néhány régi játékot. És mit hozott a gyerek vidáman lóbálva? 
Igen. Azt a nyomorult tapírt!!!





Könnyben ázva

Tegnap, szombaton elhatároztam, hogy ma majd felkelek hatkor. Van egy csomó dolgom, és el akarom végezni. Na ebből az lett, hogy nyolckor keltem. Egy héten egyszer kialhatom magam igazán, emiatt aludtam vissza reggel.
 Volt egy nagy marék torma, amit kaptunk, és három láda birsalma, ami berakásra várt. A birsalmától nem féltem, mert igazából csak mennyiség, megküzdeni nem kell vele.  A torma viszont más kérdés...
Már nem egyszer készítettem ecetes tormát, szereti az egész család. Eddig mindig egyedül voltam, amikor készült, így a család a torma sötét oldalát nem ismerte. csak azt tudták, hogy finom.
Nem szándékosan vártam addig, míg mindenki felébred, csak úgy sikerült. Reggeliig mindet megpucoltam, és egy tál vízbe tettem, amiben megmostam.
-De jó illata van!-jött le a fiam, és az asszony is élvetegen szaglászott a vizsla-orrával. Reggeli után előkerült a húsdaráló, de előtte elkezdtem karikázni a tormákat, hogy jobban beleférjen a darálóba. Már akkor meg-megcsapott a növény bosszúja, két kézzel cibálva a szaglóhámot az orromban. A könnyem akkor még nem folyt.
Az asztal másik oldalán javában zajlott a vasárnapi ebéd főzőcske része, és a fiam is lent maradt, a húgát pesztrálta. Elérkezett a darálás ideje. Próbáltam én úgy darálni, hogy minél messzebb legyek a darálótól, de kapaszkodni kellett bele, mert a torma szívós jószág. és a bosszúja útnak indult. A rengeteg vágás, amit a daráló ejtett rajta, megannyi sebből szabadította a konyhánkba a dühét. Kint fújt, és esett is, nem volt kedvem ott küszködni, és a ferrplay miatt esélyt kellett adnom a tormának is. Elvégre elfutni nem tudott előlem, így nem vettem el tőle egyetlen fegyverét. Teljes könnycsatorna , orr-, homlok-, és arcüreg tisztítást kaptam, a röpke negyed óra alatt, míg ledaráltam a tormát. Többszöri nekifutásra.
- Ennyire csíp? - kérdezte a fiam. Szaglászott messziről...- Nem is érzem. Be van dugulva az orrom- hajolt közel a tányérhoz, és mielőtt szólhattam volna, mélyet szippantott a kupac közvetlen közelében.
-Egy, kettő..- számoltam magamban, és eddig jutottam, amikor vigyázzba vágta magát, és az orra elé kapta a kezét. De akkor már a torma gőze bent volt!
-Húúúúúúúú! -jött a reakció.- marja a homlokomat is belül!!!
Én csak daráltam tovább. Aztán a botmixerrel még apróbbra daráltam, könnyek között nézve, és élvezve, hogy a konyhában kezdett kialakulni néhány stabil légáramlat, ami a torma gőzét vitte. Meglepetésszerűen irányt változtatva. Hol az asszony, hol a fiam gyalogolt bele, míg a lányom a földön mint sem sejtve a fölötte tomboló vészből, játszott. Hol a nejem húúú-zott, orrát betapasztva, hol a fiam.
Én meg vigyorogtam, könnyeken át nézve, és érezve, hogy még a zománc is pattogni kezdett a fogamról a torma gőzben...




Tejbelámpa

Amióta dolgozok, sokkal kevesebb dologra jut idő azok közül, amiket igazán szeretek művelni. Az állatállomány leredukálódott minimálisra, és sokszor rutinba megy a végzés körülöttük, minthogy kedvtelés lenne. Kivéve a ló. A tehén viszont teljesen rutin most. Hajnalban kelek, megyek fejni, etetni, kiengedni a lovat. Hazajövök, megetetem a disznókat, persze csak a hét elején. Nem a meló dögleszt ki, hanem a hajnali kelés. Azzal , hogy tíz-tizenkét órát kellett dolgoznom, nem volt bajom soha, még öt óra alvással sem. De a három ötven kicsinál. Normális ember ilyenkor alszik... Szóval a hét elején még én etetem a disznókat reggelente. Aztán egyre csak nyúlik az idő, ahogy lassulok, így hét közepétől az asszony dob enni a disznóknak, mert nekem nem marad időm. Közben a gyerek is cseperedik, már nem csak egyedül járkál, de fel is ér , ki is nyit mindent. Egyre-másra találnia kell a kedvesemnek új, és új dolgokat, amik lefoglalják, legalább egy kicsit, hogy tudjon bármi házimunkát csinálni mellette. ez legtöbbször kimerül a főzésben, és a sepregetésben. A többit csak úgy lehet, ha hazaértem.
Nemrég megkapta a kicsi a fejőedényt, mert már végképp semmi ötlete nem volt a feleségemnek. eddig, ha este elmosta, reggelre az aljára összegyűlt az a kis víz, ami az öblítés után szétterült a belsejében. Azzal kezdtem, hogy kiöntöttem, és mentem fejni. Amióta viszont a gyerek toligálja a nappaliban, és a konyhában, meg pakol bele ezt-azt, nincs benne víz, mert abban is tapicskolna, és ahhoz már hideg van.
Tudtam én, hogy esetleg lehet benne valami, ha a gyereknél volt, de valamelyik reggel belenéztem, de nem az egész alját láttam, vagy nem figyeltem... nem tudom. Felkaptam, és elmentem fejni. Minden rendben is ment, elvégeztem mindent. A disznók is kaptak. Befelé vettem az irányt. Alágyújtottam az előző este a gázra készített kávénak, és elkezdtem leszűrni a tejet. Már majdnem mindet átöntöttem, amikor éreztem, hogy az edényben meglódul valami...
- Mi a jó életet fejtem ki a tehénből?- kérdeztem csak úgy, mert senki nem volt ott... És már bukott is elő az edényből a szűrőbe a valami...
Néztem, mint a vett malac, míg le nem folyt a tej róla.
-Bicikli lámpa??? - Eltartott legalább öt másodpercig, míg azon töprengtem, hogy hogy a viharba került ez a lámpa a tejbe... Mondtam: még akkor főtt a kávé!
-Basszus, a gyerek!- világosodtam meg.
Na, hát így lett lámpa a tejben....




Miracsizma

Van előnye is a rossz időnek. Előkerülhetett a gumicsizma!! Na nem a miénk, mert az már régóta használatos, hanem a legkisebbé a családban. Egy szép citromsárga gumicsizmát örökölt valakitől a családban. Szinte soha nem volt használva még, így nem viseltes. Eléggé elkeskenyedett az idő ma is, mint a hét többi napján. Hiába, igazi őszi idő van, ennek van itt az ideje.
Az asszony nagy boldogan hozta elő a gardróbból a csizmácskát, és elkezdtünk készülődni a tanyára. Akármilyen is az idő, és legyen az ember beteg, a jószág körül el kell végezni.
A babakocsiba végig a csizmát szemlélte a kisasszony, ami a lábára került. Az anyja úgy beöltöztette, hogy meg is jegyeztem, ha véletlenül megenné most az oroszlán a gyereket, egy hétig rongyot sz@rna utána... Ő csak vigyorgott, hogy naná! Nem is fog itt megfázni a kicsi!
Szóval a kis mislenbabával ballagtunk át végezni. Ő meg a csizmát stírölte végig. Amikor odaértünk, nem volt tovább maradása a kocsiban, hiszen az anyja, míg én a tehenet fejem, sétáltatta a gyerkőcöt mindig, megalapozva az esti alvást ezzel. És ugye a szokás nagy úr, így Mira nem tűrte az ülést sokáig. Úgyhogy amit a ló elkezdett összetaposni sarat, azt Miruka folytatta. Próbálta ugyan a feleségem a kerítéshez támogatni a gyereket, de nem jött össze a dolog, mert egyből jutott idő észrevenni, hogy né, sáros lett a csizma! És nem elég szemmel nézni, meg is kell fogni! Nem győzte a nejem elkapni a kis kíváncsi kezeket a csizma orrától, így a sétafikálás mellett döntöttek.
Kénytelen is volt, mert felvenni nem tudta. Nem akarta összesározni a ruháját, mert a gyerek lába jár, mint a motolla, ha felvesszük. A babakocsiba sem lehetett visszaültetni, mert tiszta retyó lett volna...
Kénytelenek voltak végigsétafikálni az egész fejést, és etetést. Mira megmutatta a csizmát a Keselynek is. Meg is próbálta orron rúgni vele, hogy jól megjegyezze, de az anyja ezt sem hagyta.
Mondtam is neki, hogy ej, milyen anya az ilyen, hogy a sarat se hagyja megfogni, meg a lovat se orron rúgni. Na meg a macskák. Azokat sem lehetett fenékbe billenteni!
Mire végeztem az etetéssel, már az egyik nadrágszára is kint volt a csizmából a kisasszonynak.
Mielőtt a kocsiba tettük volna, az asszony felkapta, én meg mielőtt kalimpálni nem kezdett, megszabadítottam a csizmáktól. Míg beültek, addig gyorsan lemostam a csapon.
Úgy néz ki, a héten a fejés mellett minden este csizmamosás is felkerül a programba...









Apró örömök az életben....

Ha egy gyárban dolgozol, könnyen megesik, hogy üresen jár az agyad. Észre sem veszed, és kezdesz beszűkülni. Kisebb, fakóbb lesz a világ, nem jut idő semmire. Amikor vállalkozó voltam, akkor sem volt sok időm, de ha elegem lett, úgy általában mindenből, és mindenkiből, tartottam egy nap szünetet, vagy kettőt. Persze a tennivaló megvárt, de nem érdekelt. Szükségem volt rá, és ez éppen elég indoknak bizonyult. Most, hogy nem a magam ura vagyok, és időm nagy részét bent töltöm a gyárban, gyakran érzem szükségét a szünetnek, csak nem tehetem meg... bevallom őszintén ez a szabadsága a dolgoknak nagyon hiányzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából akkor sem voltam szabad, de az illúziója ott volt. Most ennek nyoma sincs.
Próbálok kis dolgokba kapaszkodni. Ha már a nagyobb terveimet nem valósíthatom meg, legalább az apróbbakba kapaszkodok, amíg lehet. Arra például marad idő, hogy a műhelyt pakolásszam, rendszerezzem, vagy éppen egy-egy dolgot megélezzek, benyelezzek, amit már régen meg kellett volna tenni. Nem volt rá idő. Most meg szinte csak erre van. Ha nagyobb dolgokba kezdek, napokra széthúzódik. Egy-két, jobb esetben három-négy szabad órám jut egy-egy napra, és ebbe beletartozik a jószágozás, és a ló is.
De nem panaszkodni akarok. Inkább csak elmondani. Hátha úgy veszít az energiájából a dolog...
Most biztosan ennek van itt az ideje. Hogy a máséval foglalkozzak. Bár... amióta itt dolgozok, sokkal több dolgot meg tudtam csinálni itthonra, mint ezek előtt. Csak apróságok, de nem is gondolná az ember, milyen fontosak is tudnak lenni. A fürdőszobába kellett két szekrény. Az egyikbe törölközőket akart tenni a feleségem, a másik a mosdó alá készült volna. Még decemberben leszabtam hozzá a lapokat, az éle is le lett zárva, és azóta csak rakosgattam. Időnként a feleségem felemlegette, hogy el ne vesszen a legendák homályában a két szekrénye. Egyik nő sem érti meg, hogy ha a férje megígéri, hogy megcsinál valamit, akkor meg fogja, nem kell félévente szemére hánynia, hogy még nincs kész...
Na, szóval előkerültek egy hete a bútorlapok. Pakoltam volna, jobbról balra.
A francokat! Gondoltam magamban, és gyorsan kifalcoltam a hátfal helyét, beállítottam a lamellázó gépet, úgyis be akartam már, mert könnyebb vele dolgozni, mint a köldökcsapokkal. Kilökdöstem a lamellák helyét (ezek kis vékony, fa-kekszek, amivel össze lehet ragasztani a bútorokat), és össze is ragasztottam. Aztán irány a tanya, fejés, lovazás. Másnap szabtam hozzá hátfalat, és kerestem kékfejű szeget. Biztos vagyok benne, hogy több kiló kékfejű szegem van a műhelyben, öt-tíz dekás csomagokban, ugyancsak a balladai homállyal fedve, valahol... Majd egy következő körben, amikor önuralmat kell a sors szerint tanulnom, rendbe teszem ezt az ezer-apró részét is a műhelynek. Felszegeltem a hátfalakat, és aznapra ennyi. Majd jött két nap, hogy be sem mentem a műhelybe, mert elhúzódott a munka a melóhelyen. De ma véletlenül időben hazaértem, és előszedtem a pántfúrót. Lehet, hogy már vagy két éve nem is használtam, és már akkor is életlen volt. Megéleztem hát, és kifúrtam az ajtók pántjainak helyét. Gyorsan fel is csavaroztam, befúrtam a polcok tartóinak helyét. Felcsavaroztam a lábakat, és elkezdtem behordani a házba.
Most este, a fürdetésnél a feleségem nagyon örült, hogy legalább az egyik bekerült a fürdőszobába. Erre végre  ráfért a gyerek, és nem a mosdóra kellett tenni azt a bútorlapot, amin eddig öltöztettük. Így a mosdó végre felszabadult, és állandó helyet kapnak a törölközők, jut egy sarok a pelenkák egy részének is, így nem kell minden alakalommal felcuccolni a gyereket a tetőtérbe, ha tisztába kell rakni. Hogy mennyire tud örülni az én feleségem, ilyen apró dolognak is!




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...