Je-ges-med-ve

Kapott a lányom Karácsonyra a barátjától egy állatot. Egy jószágot, ami olyan, mint a kutya. Csak sokkal kisebb. Konkrétan akkora, mint az öklöm. Egy kölyök bichon havanese. Olyan, mint egy mini jegesmedve. Amikor szabadjára van eresztve-mert nem lehet mindig szabadon, ezt le is írom, miért- mindenki a családban feszült figyelemmel közlekedik, vagy inkább megáll, leül, nehogy véletlenül rálépjen. Őkelme meg végigkoslat a konyhában, mindent szaglászik. Próbál szaladni, de a polírozott gránitlapon úgy fest, mint egy rajzfilmfigura. Gyorsabban szalad, mint amennyire halad. elcsúszik a lába. Meg szét... meg összevissza, meg néha a nagy igyekezetben hasra is esik. Hol a saját lábában, hol a nappali parkettáját, és a konyha kövét elválasztó alumínium sínben. Még a papucsom orra sem képes beleakadni, de ő pontosan hasra tud benne esni. Ha sikerül felérnie a nadrágunk szárát, keményen megtámadja. Megragadja, és rázza, mint a rongyot. Közben figyelni kell piszkosul. Bodzára. Ugyanis nem tudjuk eldönteni, hogy fél-e tőle, vagy zsákmánynak nézi. Jó, mondjuk egyszerre biztos nem tudná megenni, de megfogni, és elszaladni vele gond nélkül menne. Na ezért nincs felügyelet nélkül szabad lábon. Mármint a kutya. Vagy kutyaszerű izé... Hogy gyakorlati haszna lesz-e, vagy csak bajlódni fogunk vele, még nem tudjuk. A lányom váltig állítja, hogy lesz haszna. Évekig kellett könyörögnie, hogy az anyja ráálljon, hogy jószág legyen a házban. Bodza lett az első, aki tartósan bent maradhatott. Ennek nagyon egyszerű oka volt: az egerek. Bármit követtünk el, zártunk, tömítettünk mindent, ultrahanggal riasztottunk, csapdáztunk, mérgeztünk, az egerek alkalmazkodtak. Minden évben voltak bent, és nincs annál kellemetlenebb, amikor összevizelnek mindent, és a bűzük csapja meg az ember orrát, ha belép a kamrába. Mostanában nem érezni őket sokáig. Ha ne adja Isten, mégis belóg egy-kettő, Bodza terminátor üzemmódba kapcsol, és folyton lesi. Már lehet rajta látni, hogy speciális, érdeklődéssel vegyes tudományos arckifejezést ölt magára, és leül. Les. Hol a szekrény alját fixírozza, hol a kamra ajtót. Olyankor az asszony betesz néhány csalit a kamrába, a földre, hogy odaszokjon a cincinátus, és amikor nyoma van, Bodzát beengedi a nejem. És még csak az üvegek sem csörrennek meg, úgy lopakodik mindenfelé. Legutoljára 25.-én fogott egyet. Hozta is ki nagy büszkén, és morgott, mint a kutya, nehogy elvegye valaki tőle. Nem mintha el akarná, de a nyomaték kedvéért morog. Aztán néha játszik vele, néha meg csak simán megeszi. De mindig elkapja. Nos, ő megszolgálja a benti létet. Hogy Vincent - mert ez a kutyakezdemény neve - is ezt fogja-e tenni, majd az idő megválasztja. De addig vigyázunk rá, mert egy kis, fehér, kövér patkány benyomását kelti a macskában. Még a végén tényleg megfogja...





Végre egy kis pihenés....

Végre itt a várva várt pihenés! A sütik minősége leellenőrizve, többször is. És a Karácsonyi menü végigkóstolva. Szintén többször is. Amit az elmúlt hónapban lefaragott rólam 4 kilót a téli, kinti munka, sikerült másfél nap alatt pótolnom. És ma végre leülhettem, és kedvemre kipróbálhattam Laci barátomtól szerzett nagyszerű színes ceruza készletet. Az apropója a rajz témájának, hogy most az ünnep alatt kétszer is sikerült gránátalmát ennem. ma is. és az egyikből kimagzsoláztam az összes magot. Most száradnak, és nemsokára elvetjük, ha nem is mindet, de jó néhányat. Dézsanövényként termeszthető állítólag, és védett, déli oldalon, mint a füge, át is teleltethető a szabadban is. Állítólag... Most majd kipróbáljuk. Nem fotóztam le a gyümölcsöt, inkább megmutatom, milyen lett a gránátalma rajzom.



Felborulás-biztos Karácsonyfa

 
Amikor kivágják a fenyőfát, és elkezdi útját a Karácsonyfává váláshoz, az első, amit elkövet, általában apu, hogy belefaragja a talpba. A mi családunkban apu, azaz én, asztalosként tudom, hogy a fenyő mindig ott göcsös, ahol a talpba kéne faragni. Nos, ez a kínlódás még ezzel a szakmával is az ember háta közepre sem kívánkozik. Néhány évig szenvedtem vele én is, még a kétnyelű késsel is, bár azzal könnyebben ment a faragás, de aztán elkezdtem keresni az alternatívákat. Ugyanis én egész évben gyakran kínlódok hasonló lehetetlen dolgokkal, mint a Karácsonyfa talpba való faragása, és Karácsonyra igen elfáradok ezekbe. Az egyik olyan nap, amikor pihenhetek, az a Karácsony. És akkor is problémamegoldással kell foglalkozom, pihenés helyett... Na az egyik ilyen alternatíva egy nagy tufakő volt, amibe fúrtam egy akkora lyukat, amilyen vastag fenyőnk az életben nem lesz. Aztán beleállítottam a fenyőt, és három darab faékkel kiékeltem. Ez már gyorsabb megoldás volt, de a kő macerás, mert el kellett tenni, és eltört mégis, úgyhogy hanyagoltam. Mindenesetre nem dőlt fel a fa semmitől. Aztán Beleállítottam egy jó nagy kaspóba a következő évben, és körbepakoltam öklömnyi kövekkel. Ez is faragásmentes, de az ember háta beáll, mire bevisz egy vödör kő közé ékelt fenyőfát. Főleg, ha magasabb az ajtónál. Aztán három éve gondoltam egyet, és kifúrtam a fa hegyéhez közel a törzset, egy 3 mm-es fúróval, és a mennyezetbe csavartam egy kampót. Aztán a fenyőt fellógattam néhány damillal a mennyezetre. Annyira tiszt, gyors, kényelmes megoldás lett, hogy azóta ez tradíció nálam. Egy perc, és kész. Praktikus is, mert feldőlés biztos. Ez nem hátrány, egy terrorista macska, és egy olyan fiúgyermek mellett, aki a megtestesülése a kos csillagjegynek. Mint a vihar... Szóval idén is Harry Potter állította a Karácsonyfánkat: Vigardium Leviosa....





Haladunk, ha lassan is...

Már jó ideje nem volt "szabadnapom". Azaz nem jutottam oda egyik olyan munkához sem, ami nekem fontos, ami saját. Ma egészen véletlenül ilyen napom volt. Ritka manapság, mint a fehér holló... 
Úgyhogy ma belecsaptam a lecsóba! A múltkor kifertőtlenítettük az istállót a tanyán. Még akad munka a betelepítés előtt, így oda vitt az utam reggel. Szétszedtem a jobb időket látott jászolt, és ha már lendületben voltam, össze is fűrészeltem. Nem építem sehová vissza. Majd csinálok új deszkából. Nem lehet rendesen kifertőtleníteni, és túl drága a két nagy jószág a szívemnek, hogy egy ilyen faszariság miatt bajuk legyen. Aztán letakarítottam a falat, ahol a jászol volt, felszedtem a földről a szalmatöreket, meg a ki tudja mit, amit a patkányok előtúrtak valahonnan... Furikba pakoltam, és irány a komposzthalom. 
Amikor a garázst és az istállót takarítottuk, az összes égethető szemetet bezsákoltuk. Eddig arra vártam, hogy majd lesz lomtalanítás, és majd kipakolom. Nem tudok tovább várni, így apránként a kazánnal etetem meg a szemetet is. Lehet érte köpködni, de akkor is így lesz. Ha menet közben mégis lesz lomtalanítás, akkor kiteszem az összes zsákot. Addig is bekötöttem mindegyiknek a száját, és hazavittem. Mivel a kazán is itthon van. Felszabadult egy nagy csomó hely így a tanyán a garázsban. Már gyűlik a szajré az elképzelésekhez. Van már vagy ötven hatalmas bontott ablakszárnyam. Ezeket bepakoltam szépen a zsákok helyére. Kilincsekkel összeforgatva, nagyság szerint, hogy ne nyomja be a súly miatt egyik sem a másikon az üveget. 
Aztán hazajöttem, hazahoztam az összefűrészelt jászolt is. Az asszony nagytakarítást végez, szinte mindenhol egyszerre az egész házban, meg az udvaron is. Nagyon alapos! Néhány dolog átszervezésre került a házban, így a nehezebb dolgokat elmozgattam. 
Jó néhány hete oltottam néhány laska termőzsákot. Átszövetésre beraktam a kazánházba, hogy ott pont jó lesz a klíma. Nem volt tervben, hogy a lányom kiheréli a központi fűtést.... 
A gombának nem lett semmi baja, igaz a hidegben lassabban szőtte át a zsákot, de átszőtte. Sőt! Még termőre is fordult. Igaz lassabban, de akkor is. Úgyhogy hagytam az asszonyt takarítani, és a fiammal elkezdtünk rendet tenni a kazánházban. Meg a befőző konyhában, meg az alkotó szobában. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy a viharba kerül ide hozzánk ennyi minden, és miért nincs nekik hely???
Átválogattuk, mi az , ami a következő tíz évben kellhet, és mire nincs semmi esély... Az , ami kell, rendesen el lett rakva, hely lett neki keresve, ami meg nem, abból hamarosan meleget fogunk csinálni. 
Hiába, éhes a kazán....
Visszatérve a laskákra, felszabadult egy négyzetméternyi hely, így a műhelyből hoztam néhány tetőlécet, és csináltam egy keretet. Hála anyám egyik barátnőjének, van egy csomó, egyenként kicsivel több, mint egy négyzetméteres fólia darabom. Na igen, ez is abba a kategóriába tartozik egyesek szerint, hogy mindegy, ha szar is, csak a portán legyen...
Szóval a fólia eléggé vékonyka, de három réteg belőle a léckeretre terítve pont megteszi, hogy egy kis teknőt alkosson. A falra szereltem még kettőt belőle, ugyancsak léccel. Közben a fiam figyelt piszkosul, és kérdezgette, mi lesz ez. Én meg mondtam neki.
- És ezt te mind előre elképzeled? -kérdezte tőlem. 
- Igen. - mondtam neki - Elképzelem, és meg is csinálom. 
Az egyik fólia lelóg, bele a teknőbe, a másikat felszedtem, és alá pakoltam a gombazsákokat. Aztán csináltunk egy tartót a másik fóliának, meg azoknak, amiket két oldalra, és előre rátettünk. Így kaptunk egy mini fóliasátrat a kazánházban. Alulra öntöttünk vizet, hogy párásítson a gombának, és a fóliákkal betakartuk a zsákokat. Néhány nap, és az első adag már szüretelhető is! 














Aztán behordtam a befőző konyhában felejtett dolgokat. Igazából nem felejtettük ott, de a kamrában nem volt már neki helye. Azóta ürült néhány dolog, és így bekerült a többi befőtt és lé közé az is, ami eddig kint maradt. 
A házból kikerült az akvárium, és az alkotó szobában kapott helyet. A rajzos és a festőt cuccok között. A nyáron használtuk vendégszobának is, így három heverő van benne. Úgyhogy most nem tudja betölteni a funkcióját, mint alkotó szoba, de ezen hamarosan változtatunk. A tanyán a kis házat meg kell csinálni február elejéig, mert amikor a marha elleni fog, ott akarunk lenni vele, hátha segíteni kell neki. És már meg is van a helye a három heverőnek. meg annak a sparheltnek, amit a befőző konyhában kerülgetünk... Meg a kályhának, ami az otthoni kis ház gangján áll. Nem sok meló lesz a tanyasi kis házzal, mert lakták. Egy kis glett ide, meg egy kicsi oda, meg egy kis tisztasági festés, és kész is. Persze lehet, hogy lekaparom az egész festéket a vakolatig, és kiglettelem teljesen, aztán mésszel megyek neki. Olyan régóta szeretnék már meszelt falat!! 
Na, majd meglátjuk, mit enged az eklézsia, meg az idő... 
Szóval az alkotó szoba addig ágyraktár is. Viszont ha kimegy belőle a három heverő, akkor összeszerelem az asszonynak a szövőszéket, ami most a műhelyben van, szétszedve. És a varrógépet is odaviszem. Ha már alkotni fogunk benne, legyen egy helyen minden, amivel alkotni lehet!

Jobb vót, mint lett...

Azért nagy titokban, lassanként épül az Anya-tanya is... Inkább gyűjtögető üzemmódban van , az időjárás, és a kevés idő miatt, de azért halad. Végül is ki tudtuk fizetni. Már a papírmunkáknál jár a dolog a földhivatalnál. Az utolsó 100.000 ft csak baráti segítséggel jött össze, amiért is örökké hálásak leszünk.
Nos, gyűlik az anyag, és a porta kezd átbillenni a jobb vót, mint lett kategóriába, bár eléggé csehül állt , mielőtt megvettük. Van egy grandiózus tervem, a tavaszt illetően, ahhoz is gyűlnek az ablakszárnyak. Már van vagy ötven darab, meg maradtak betonoszlopok is. És bontott tégla, meg cserép is került bőven. Kell is, mert átépítések, felújítások, tető és födémcsere kell, meg kemencét is rakni akarok, kettőt is. Füstölőt, aszalót, disznó és tyúkólat, meg majd ami még eszembe jut. Tényleges munkát a traktoros tudott volna végezni, de olyan hanyagul volt otthagyva a kert, hogy futott benne két kört az MTZ, és feladta. Majd tavasszal. Vagy ha lesz úgy pénz, akkor hívok egy homlokrakodót, hogy egyenesítse ki a talajt a kertben, mert ha a térképészeti hivatalnak le kéne rajzolnia, ledobná a rajzoló agya a láncot...
Aztán rendet tudunk még tenni az otthagyott lomok közt. Egy helység egy nap. Vagy éppen kettő. Le sem merem írni, hogy hány helység van... Aztán a rengeteg szemét, ami égethető zsákokba megy. Csak a garázsban és az istállóban volt több, mint húsz zsákkal. És lomtalanítás fogalmam sincs, mikor lesz. Szóval itt kupac, ott kupac...
De legalább az istálló elkészült. Illetve lakható. ugyanis tegnap lemeszeltük és kifertőtlenítettük a padlótól a plafonig. Szerencsére a szemembe is jutott kétszer is a mészből, de legalább már kitisztult a látásom. Amikor belekezdtünk, még erősen patkányszagú volt a helység, de még csak a közepén jártunk a mutatványnak, amikor a frissen meszelt fal illata száműzte a kellemetlen szagokat. Nem lett sem fehér a fal, se nem javítottam be a vakolatot, de tiszta lett, és új lappal indul. Jövőre le kell verni az egész vakolatot, miután a tetőt és a födémet lecseréltük, és újra kell vakolni. De az is lehet, hogy tapasztani fogom. Szalma, meg sár van ingyen, lemeszelni meg régen is le tudták fehérre. Akkor nekem is menni fog. Azzal a gondolattal is játszok, hogy berabicolom, és ugyanolyan agyag-homok keverékkel vakolom fel, int amivel a kemencét szoktam tapasztani. Az egér, a patkány nem jön át a drótháló miatt, agyag meg van elég. Egbyedül homok kell.
Majd most jön az érdekes része a dolognak, mert Keselyet nem lesz nehéz átvinni szerintem, ő sétál utánam, ahová csak vezetem, de Cirók rögtön behúzza a kéziféket, és rükvercbe kapcsol, ha vezetni akarom. Biztos jó sztori lesz belőle...
Addig készülök rá lelkileg. Még van egy kis teendő: jászolt kell csinálni, meg karikát tenni valahová, ahol megköthetem. Meg egy helyen meg kell csinálni a kerítést, ha esetleg úgy gondolná a két grácia, hogy lelép az istállóból valahogy, ne menjenek a vakvilágba. Ezt Karácsonyig megcsináljuk, aztán a két ünnep közt lesz a nagy beköltöző show.





Pápateszér diója

Állok ma a sparhelt mellett, és sütöm a zsírt. Már nem kell állandóan kevergetni, a vége felé járok. Az asszony elsétált a fiam elé, mert már sötétedik erősen. Egész nap kint dolgoztunk, így nagyon jól esett a meleg. Ehhez hasonló nincs is! Néha odasétáltam a kemencéhez, és nekivetettem a hátam. Hagytam, hogy átjárjon a melege. Megnéztem, és tettem rá néhány hasábot. Ugyanolyan élőlény ez is, mint akármelyik másik. Ha etetem, meghálálja. Csak ő nem ételt ad, hanem meleget. És visszasétáltam a sparhelthez. Kinyitottam az ajtaját, és bámultam a nagy halom izzó parazsat. A radiátor képes megmelegíteni az ember testét, de az igazi parázs a szívét tölti meg lánggal, és a lelket is hevíti. Azt a fát pakolom rá, amit a nyáron a feleségemmel, és a fiammal vágtunk ki a szőlőben. Magunk tekéztük, én hasogattam. A platnin az a disznó adja a zsírját éppen, aminek a nagyanyja is nálam nevelkedett fel.
Eszembe jut, hogy enni kéne valami finomat. Ha hazaérnek a többiek, együtt fogunk vacsorázni, de addig elverem valamivel az éhem. Nemrég Pápateszéren jártam, Edina barátnénknál. Van vagy hat, hatalmas diófájuk, és számolatlan diótermésük volt idén. A mi fánk idén adott volna annyi diót először, hogy a Karácsony süteményeit kifussa, de a tavaszi fagy közbeszólt. Így nem csak idén, de jövőre sem lesz rajta termés. A szomszédomban lakik az egyik legrégebbi barátom. Történetesen ő is Viktor, akárcsak én. A legtöbb gyerekkori csínyünk közös volt. Szóval régről ismerem. Vele szoktunk diót cserélni mákra. Idén is cseréltünk, mondjuk most barackot adtunk érte... De Edináéknak is van nagyon sok diójuk, nekünk meg sok mákunk. Azt tervezték először, hogy adnak el a dióból. De aztán meggondolta magát. Beszéltem vele, amikor szedték a diót. Azt mondta, nem fog eladni belőle. Azt is mondta, érzelmekkel teli hangon, hogy nem is tudom, mennyit jelent neki, hogy csak kimennek, és annyi diót esznek, amennyit csak akarnak. Edináék városiak voltak, nem is olyan régen. Tavasszal költöztek falura. Én falura születtem, itt is nőttem fel, de pontosan tudom, miről is beszélt.
Most, hogy itt álltam a sparhelt mellett, kinyíltam efelé az érzés felé, és előszedtem a pultról a pápateszéri diót. A kamrából hoztam egy kis mézet, és a világ legfinomabb csemegéjét kezdtem el enni. Mézes diót. A méz is saját. Nincs belőle sok, és több, mint valószínű, hogy soha nem is fogok ipari méretekben méhészkedni. Sok méhész mondogatja, hogy a pénz, a pénz... De én tényleg a méz miatt kezdtem el méhészkedni. Csak a család részére, és ha több lesz, hát cserélek valakivel olyanra, ami nekünk nincs.
Mindezek csak érzések voltak bennem. Nem formáltak gondolatot, csak áramlottak bennem. És közben ettem Edina dióját, amit a mákunkra cseréltem vele, a saját mézünkkel.
Aztán hazaért a család többi része, és addigra készen lett a zsír is, vagy a tepertő, ha onnan nézzük. És kipróbáltunk valamit vele. Leszűrtük, kinyomtuk, ahogy kell, és befűszereztük. Fokhagyma pép, só, és igazi kalocsai fűszerpaprika került rá. Elkevertük-ráztuk, és az illata....
Már meg is volt, hogy mi lesz a vacsora. Fűszeres, friss tepertő, savanyú uborkával. A savanyú is saját.
Na ez az érzés hiányzott már! Igaz, ezek a dolgok eddig is itthon voltak, de a nagy hajtásban elvesztettem a biztonságérzetemet. Igaz, a pénzügyeink még sánták, de már nem annyira, és ez az érzés feledteti a gondokat bennem. Csak egy kis tűz, egy kis méz, és egy kis dió kellett hozzá...







Helyrezökkenek lassan...

Nem is olyan régen arról kérdeztek, miért is kezdtem ebbe az egész dologba. Nos, nem hobbiból, nem a meggyőződésből. Éltem az életem, hajtottam a pénzt. Volt, hogy 20 órát is ledolgoztam egy nap. Meg se kottyant! Persze nem éltünk jobban, mint most. A pénz mindig elköltődött. Jöttek a számlák, meg minden olyan, amire általában az ember költ.
Volt néha jószág, mert vidéken , ha van hely, elfér néhány tyúk, vagy nyúl, esetleg disznó, de az akkor még tényleg csak hobbi volt. A kaja nagy részét a boltból vettük. Persze bedőltünk mi is, azt igyekeztük venni, ami természetes, 100 % gyümölcs, igazi hús, meg vaj, a margarin helyett. De a gyerekeken sorra jöttek elő az élelmiszerben található adalékok miatt a tünetek. Majd megzavarodtam, amikor a két éves fiam kéz, könyök, térd hajlatai állandó sebesen, és gyulladtan néztek ki. Az atyaúristent is rákentük, elvittük mindenhová, hogy hozzák helyre. Mindenki megmondta a tutit. Megvettük a drága kencéket, aztán kidobtuk, mert semmit nem használt. Aztán egyszer egy baráti tanácsra elvittük Egerbe, egy idős bőrgyógyászhoz. Ő csak ránézett, és kezdte sorolni a bajait. Én meg végre megnyugodtam, hogy jó helyre jöttünk. Saját kencéket kevertetett neki, és közölte, hogy nagyon sokat segítene, ha nem a boltban vennénk a kaját. Na, először nézetem, mint pocok a lisztben...
Aztán elgondolkodtam, azon, amit mondott. Végül is kert volt, meg akadt hely a jószágoknak is. Nem kellett sok idő, beújítottunk néhány nyulat, csirkét, meg lett két kecskénk. Aztán aki ebben él, tudja, hogy ha az ember egyszer belekóstol ebbe az egészbe, soha nem ereszti az új világ. Nem mintha nagyon szabadulni akartunk volna belőle...
Egyre jobban belegabalyodtunk, egyre mélyebben, és már most tudom, hogy pontosan ott vagyunk, és oda tartunk, ahol lennünk kell, és ahová jutnunk kell. Még idén egyszer botlottunk egyet, pénz irányába mozdultunk, és meg is lett a böjtje. De már magunk mögött hagytuk. Új célok vannak, illetve régiek, csak megint előtérbe kerültek. Elérhetővé váltak. Szinte érzem magunk körül a dolgok változását. Jó felé billen, úgy gondolom. Illetve szinte már tudom. Alig várom a tavaszt, hogy mindaz, ami a fejemben van, átömölhessen a valóságba!
Szerencsére nem épült minden vissza. Bár a jószág nagyon régen volt már ilyen kevés, mint most, de eltart minket. Legalábbis tavaszig biztosan.
Benne vagyunk egy nagy építkezésbe az öcsémmel. Nekünk nagy. Úgy néz ki,  a két ünnep között fejezzük be. Utána kezdem a jövő évet. Úgy volt, hogy nem lesz idén disznóvágás sem, mert minden időt felemészt a munka. Pedig a disznók a hajamat leeszik már. Sokan vannak. Nem is kell ennyi, de mivel nem teljesen figyeltem rájuk, így a saját kezükbe vették a népesedési irányítást, és mivel enni kaptak, szaporodtak. Így most közel harmincan vannak.
Szóval nem kell ennyi. A legutóbbi vágásból már alig van hús. Karácsonyra kuporgatta a nejem azt a keveset, ami még a fagyasztóban van. És véletlenül ma nem kellett menni melózni... ennek a disznók mondjuk annyira nem örültek....
Azt azért hozzá kell tennem, hogy pislogni nem volt ideje egyiknek sem, nemhogy megijedni, vagy szenvedni.
Kicsit óvakodtam a vágástól, mert a kanokat nem heréltettük ki. Sokszor érezni lehetett körülöttük az erős, semmivel össze nem téveszthető kan szagot. De történetesen most nem lehetett. Nyilván az összes koca megint hasas... nagyszerű....
Szóval két kant vágtunk le. Nem voltak kiherélve, és két évesek elmúltak. Versenyt ettek, de nem voltak kövérek. Most nem is a zsírra mentünk, úgyhogy annyira nem nagy baj. Levágtunk kettőt, és szét is szedtük gyorsan. Mondta is Ribizli barátom, meg az öcsém is, hogy nem vagyunk normálisak! Nem elég egész héten a hidegben kint dolgozni, az egyetlen szabadnapunkon is itt esz kint a fene minket! Nem töltöttünk a világon semmit. Se hurka, se kolbász, ment tőkehúsnak minden. De azért két tepsi pecsenyét betett az asszony a sütőbe, hogy megkóstoljuk, hülyeség volt-e nem kiheréltetni a kanokat. És kérem alássan, semmi rossz szag, semmi mellékíz! Még a sülő zsírban sem érezni a kanok szagát! Eztán nem is fogom heréltetni a kicsiket sem. Különválasztom a kanokat a kocáktól, így talán nem érzik egymást, és nem lesznek büdösek, na meg nem lesznek meglepetés malacok sem.
Még van néhány kan. Van egy ugyanilyen idős, meg vagy 5 db,  egy éves alig múlt, és kettő majdnem egy éves. Ezeket még hidegre kell tenni. A kicsiket, akik tizenketten vannak, három alomból, egy helyre zárom. A maradék kocákat szintén. Utáltam már öt helyen etetni őket. Így kettő, vagy három hely lesz csak. Na meg jóval kevesebb moslék! És jóval több hús. Füstölök majd sonkát, meg oldalast.
Paradicsomszósszal meg krumplipürével félelmetesen jó!






Megint csak gondolatok....

Ócska gatya ülepéből készült új túrós táska. Ahogy az egyik barátom mondaná arra, amiről az elmúlt két hónapom szólt. Egy 30 év körüli házat építünk át. Én személy szerint , meg eddig mindenki, aki látta, vagy hallott róla azt mondta, eltúrnánk a francba, és építenénk újat. De a tulaj ragaszkodik hozzá erősen. Szilikát ház, földszintes. Volt. Most tetőtér beépítéses lesz. Két hónapig hárman, négyen dolgoztunk rajta, napi hét órát. Nyolcat nem ment, mert hideg van. Esik, köd van, vagy hideg van és köd van, vagy köd és esik, vagy mindhárom egyszerre, és ez nagyon igénybe veszi az embert. De ez így van jól. Apropó: szabad ég alatt dolgozunk. Nem állunk meg, csak enni, mert ugye felöltözik az ember, rétegesen, hogy ne fázzon. Csak amikor dolgozni kezd, hiába vesz le egy két réteget magáról, óhatatlanul megizzad. És ha megáll, se perc alatt áthűl a vizes ruha, megfázik. Esélyünk sincs lébecolni. Egész álló nap mozgásban kell maradni. Födémet szedtünk szét, áthidalók helyét véstük ki, előtte pillérek helyét, megraktuk a pilléreket, aztán beépítettük az áthidalókat, amik 4,4 és 3,4 m hosszú acél I gerendák. Betongerendákat, kefniket építettünk be, betonvasat szereltünk, falat , nyílászárókat bontottunk, falat raktunk. Alapot ástunk, teraszt és oszlopot raktunk zsalukőből, vasalva, betonozva. Új nyílászárók helyét vágtuk ki, régit falaztunk vissza. A tetőt már régen leszedtük, mert nem lehetett máshogy. Zsaluztunk, koszorút betonoztunk, térdfalat készítettünk, tetőteraszt készítettünk, hat méteres betongerendákkal, kefnikkel. Mindezt kézi erővel, négyen. Nem vagyunk hősök, inkább hülyék. de ez is jól van így. Most tanuljuk meg, hogy ilyet, így még egyszer nem. Pláne októberben azzal kezdve, hogy csak tetőt jöttünk csinálni. Aztán kiderült, hogy ahhoz, hogy tető legyen a házon, ezt mind meg kell csinálni. Aztán az is kiderült, hogy lassúak vagyunk. Meg drágák. Mert miért nem vagyunk tízen. Meg lelkiismeretesebben kellene dolgoznunk. Az öcsém egy hete magától eljött segíteni, fát vágni. Szolgálat után. Egész éjjel nem aludt. Előtte ott voltunk az építkezésen melózni. Már majdnem összevágtuk az egész fát, amikor bekapta a kesztyűjét a körfűráész. Baleseti sebészeten fejeztük be a napot. Az egyik ujja úgy néz ki, mint amit a mókus megrágott. Szétterítette az ujját a sebész, mint a lekváros palacsintát, és összefúrkálta a csontokat, amit eltört a fűrész, összedrótozta neki, meg a matyók nem öltöttek annyit egy terítőbe, mint amennyit a doki az öcsém ujján. Szóval nem elég, hogy mindene fáj, még sete is lett. A másik két kolléga is készen van, mint a metek lecke. Meg én is. Megfázott a hátam, a vállam, a nyakam. Fáj az egész kezem, hiába van rajta kesztyű. Kétszer hozattunk betont eddig. Mindkét alaklommal 3 órát csúszott a pumpa. Nagyszerű volt a 3 fokban, szélben arra várni, hogy mindjárt jönnek. Öt perce elindultak. Két perc és itt lesznek. De nekünk gyorsabban és lelkiismeretesebben kellene dolgoznunk. Amikor hazaér velem az, aki éppen vezeti az autót, amivel járunk, erősen gondolkodok, hogy kiszálljak-e, mert nem nagyon bírok. Elfogy akkorra a lelkiismeretem... vagy mim... Nem vártam még soha így egy munka végét!
Sokszor elgondolkodok, hogy mit csinálok rosszul? Ha a mezőgazdaságot csinálom, nincs pénzem semmire. Ha a pénzt hajtom, nem megy a gazdálkodás. Amit a boltban veszek kaját, egyenesen sz@r ahhoz képest, amit itthon meg tudok termelni. És összehasonlíthatatlan a minősége a kettőnek. Ízben, állagban, összetételben egyaránt. A kettő együtt meg nem megy már. Nehéz dolgok ezek. sokszor érzem, hogy közel vagyok a megoldáshoz, de még mindig nem vagyok ott, ahol lennem kéne. Még valami nem billent át bennem.
Azon is szoktam gondolkodni, hogy egyes megyék emberei, mint akár itt Borsodban is, mivel érdemelték ki ezt, amit sorsunknak nevezhetünk. Csupán csak döntés lenne a részünkről, vagy döntések sorozata? Vagy éppen a nem döntéseké? Azt nem tudom elmondani, hogy a borsodiak lusták lennének. Mert körülöttem mindenki dolgozik. A legtöbben két helyen is. És alig tudunk megélni. Kevesebbet ér egy borsodi ember munkája, hogy kevesebb pénzt kap? Mert a megélhetés itt is ugyanannyi, mint mindenhol máshol. Ugyanannyi a gáz, a villany, a víz. És hiába vannak erdeink a Bükkben, majdnem itt a legdrágább a fa az egész országban. Sakkoznunk kell minden hónapban, hogy mikor, mit fizetünk ki. A múltkor apám megkérdezte az öcsémet, hogy mennyit tud havonta félretenni. Az öcsém azt mondta, hogy egy-két csekket... És ez NEM VICC!
Amikor elvállalunk egy nagy munkát, mint ez is, nem a meggazdagodás hajt minket. Azt azonban elvárná az ember ilyenkor, hogy egy kicsivel több jusson. Ha már a fél világot odébb kell hordani, akkor fizessék meg! És amikor pénz álla házhoz, már ha áll, akkor semmire nem elég. Nem azért, mert nagyok az igényeink, hanem mert kevés. Nem lehet többet kérni. És sokszor ezt is sokallják. Meg elég egy kis csúszás a fizetésben, és már borul is minden terv. Bejön még egy fizetnivaló, és nem lesz fejlődés.
Na, talán ezért tudunk a semmiből is dolgokat teremteni. vagy a sz@rból várat építeni. Mert lehet, csak nehezebb.
Van, amikor elkeseredek emiatt. Belegondolok, hogy az én feleségem nem miért nem érdemli meg, hogy kozmetikushoz járjon? Miért nem érdemli meg, hogy elvigyem valahová, legalább egy hétvégére, pihenni? Vagy akár én miért nem érdemlem meg, hogy eljussak megmasszíroztatni a hátam?
Aztán hagyom ezt az egészet áthaladni magamon. Meg kell éljem ezeket a mélységeket, hogy erőt tudjak belőle meríteni, és fel tudjak állni megint, minden reggel, és el tudjak indulni. Én erre használom ezt a "nyomort". Dacolok vele. És egyszer le fogom győzni! Meg fogom csinálni mindazt, amit akarok, még ha összedől is a világ!
Este még úgy feküdtem le, hogy keserű volt egy kicsit a szám. Ma meg kimentem, és összehasgattam a maradék fámat. A fiammal behordtuk, hogy ne legyen vizes a ködszitálástól. Megbeszéltük, hogy szeretne kovácsolást tanulni, és kéne hozzá egy műhely. Nemrég éppen szereztem egy jó pár samott téglát. Üllőnk van, helyünk is hozzá, csak el kell pakolni onnan, meg a tűzhelyet megrakni. Ha szeretné, hát csinálja. Elviszem a környék egyik kovácsához Noszvajra. Illene hozzá ez a szakma. Ha valakire illik a kos csillagjegy, akkor a fiam az. Lendülettel él, nem tud nem becsapni egy szekrényajtót. Nem tud nem lekardozni minden növényt. Annyi energia van benne, mint kevés emberben, akit ismerek. Ha megtanulja, és ésszel teszi, ütheti a vasat, mert az megy neki. Szóval csak cél kell, és ezek a nehézségek az ember háta mögött maradnak, elég hozzá néhány pillanat....






Álmodtam egy világot magamnak...

A lányom nemrég volt 18 éves. Már akkor is szembesültem vele, hogy felnőtté válik éppen. Tegnap a szalagavatója volt. Mintha csak tegnap lett volna a miénk is... ültünk a feleségemmel a második sorban, és néztük a műsort. Táncoltak. Azon vettem magam észre, hogy nem gyerekműsort nézek, hanem felnőtt férfiak, és nők táncolnak. És Istenemre, nem akármilyen nők! Csinosabbnál csinosabbak! Már a műsor sem gyerekes, nem az a kis aranyosan gagyi, mint az általános iskolában. Saját koreográfia, egyedi ötletek, ízléses jelmezek. És énekeltek is. De még hogy! Néha tiszta libabőr lettem. Veszettül jó hangú énekesek voltak köztük. Aztán verseket is mondtak. Minden arról a hatalmas keresztútról szólt az este, ahová ezek a gyerek-felnőttek elérkeztek. Most fog eldőlni, hová tovább. Lezártak egy életszakaszt, és fiatalos lendülettel kezdenek egy újat. Bevallom őszintén kicsit irigykedtem is ezért. Nem mintha sok dolgot másként csinálnék, de az a hatalmas potenciál, ami ott van most a kezükben, irigylésre méltó. Bármi lehet belőlük, amit csak akarnak! Csak akarniuk kell eléggé, és elindulni irányába. Nézetem őket, ahogy le-föl lépkednek a színpadon. A díszmagyar jól állt mindnek. És tartásuk is volt. Kellemes látvány, kellemes élmény volt ez a két óra. Eleinte éreztem az elmúlt két erőltetett hónap összes fáradtságát magamon, de hamar elfeledtették velem. Elrepült az idő. Hallgattam a dalokat, hagytam átáramlani magamon a verseket, és átéltem azt az érzést megint, amit most ők először. Lehet, hogy még nem is értik meg teljesen, mi is az, ami történik, de érezni érzik ők is. Látszott rajtuk. A szalagtűzés is szépen meg volt koreografálva. Volt olyan osztály, ahol csak három fiú volt a sok lány mellett. Az ő szalagtűzésük tetszett a legjobban. A lányok párban álltak, az egyik fiú tartotta a szalagos tálcát, és a másik kettő fiú kapta meg az első két szalagot. Aztán elvonultak. De az egyikük visszajött. Megállt a színpad elején, és megvárt két lányt, akik megkapták a szalagot. Aztán a lányok belekaroltak, és a fiú elvezette őket a színpad hátuljához. És akkorra előre ért a másik fiú. Ő is megvárt és elkísért két lányt. És így cserélgették egymást. Nagyon tetszett a gesztus. Minden osztály énekelt egy közös dalt, és a végén az összes osztály együtt is énekelt. Bennem meg szaladgáltak az érzések, és futkosott rajtam a libabőr. 


" Álmodtam egy világot magamnak, 
   Itt állok a kapui előtt.
   Adj erőt, hogy be tudjak lépni, 
   Van hitem a magas falak előtt!"




Egy újabb lépés

Hatalmas tragédia ért minket. Nemrég a lányom itthon maradt, és rá volt bízva a fűtés. A sparhelttel nem is volt semmi gond, de a központi fűtés... Meleget akart csinálni nekem, mire hazaérek a melóból, és túl jól sikerült. Megfőzte egy helyen a rendszert. Illetve felfőzte, és a kazánhoz legközelebbi pressz idom leolvadt, és a víz elkezdett kifolyni a rendszerből. Ő nem vette észre, én is csak a nedves vakolat szagát éreztem meg. Jót akart. És a legnagyobb baj az volt, hogy egy büdös vasam nem volt arra, hogy megcsináljuk. Az öcsém csuklóból kirázza, nekem sem lett volna akadály, de nem volt anyagra pénz... Így sorra került végre a kemence. Két éve építettem egy búbos kemencét a nappaliba. Tettem bele egy sütődobozt, de nem tömítettem le az illesztését. ha kinyitottuk az ajtaját, hogy tegyünk rá, mindenhol füstölt. Így egy-két próbaüzemet leszámítva nem használtuk. Megraktam a sparheltet, abban hatalmas sütő van, a kazán meg adta a meleget. Két keringető szivattyúval. Hozzáteszem zabálta a puhafát. Ugyanis ez a faelgázosító kazán a puhafára van kitalálva.  A szivattyúk meg 5 hónapig mentek, szinte egész nap. Szóval volt egy kemencém, ami csak álldogált ott árván. Aztán elment a központi fűtés... Pénz nuku. Túrtam néhány téglát, előkotortam az agyagot, és az udvaron van homok. Egyik este beáztattam az agyagot, másnap meg kiszedtem a sütődobozt, és beraktam a helyét. Pár nap alatt kiszáradt. Addig a sparhelt gőzerővel üzemelt, reggeltől estig. Aztán próbafűtést eszközöltünk a kemencében. És láss csodát! Működött! Reggel kilenc körül begyújtottunk, és este hétkor már nem lehetett megfogni a búbot. Legalábbis a kezünk nem viselte sokáig. Nyolcra kialudt a tüze, és elzártam. Másnap reggel még meleg volt. Nem langyos, hanem meleg. Így már csak délig kellett fűteni intenzíven, hogy forró legyen. Közben a sparhelt is megy, egész nap, mert süt-főz a nejem, már a disznóknak is forrázunk, egy nap kétszer is, meg a mosogató vizet is itt melegíti. Meg amúgy is! Nincs olyan központi fűtés, ami vetekszik az élő tűzzel. Főleg, amikor az ember egész nap átfagy odakint, és legszívesebben ráülne a platnira, ha hazajön! Szóval a kemence délre forró. Onnantól csak alig-alig égeti a fát benne a nejem, éppen csak életben tartva a tüzet. Mintha takarékra tenné. És meleg van az egész házban. Fent, a tetőtérben hűvösebb, ami az alváshoz nekünk pont jó, lent viszont nagyon jó meleg van. És nem megy egyik keringető szivattyú sem azóta. Meg a kazán befújó ventilátora sem. Aztán az sem elhanyagolható tény, hogy a kazán, háromszor annyi fát eszik meg, mint a kemence és a sparhelt együttvéve. És a kazánon nem fő meg az ebéd sem. Szóval hatalmas baj ért minket. Kénytelenek vagyunk kemencével fűteni. Illetve már nem vagyunk kénytelenek, mert azóta már megjavítottuk a központi fűtést. Ki még nem próbáltuk, de lehet, hogy nem is fogjuk. Félre ne értse senki, a kazán oltári jó. Nem azért vettük, mert nem jó. De nekünk jelenleg jobb a kemence, meg a sparhelt. Még a kisházban kell valami fűtésen gondolkodnom, mert ott csak a központi van. De megoldom majd ezt is....



Nátronlúgos szappan

Az egyik legkorábbi és azóta is tartó Facebookos barátságunk a szappanfőzésnek köszönhető. Próbáltam elkövetni a főzött szappan elkészítését, kisebb-nagyobb sikerrel, és jött néhány ember megnézni, megtanulni. Aztán rájöttünk, hogy a "hideg" eljárásos szappankészítés sokkal egyszerűbb, gyorsabb, és ugyanolyan megbízható, mint a főzés. Úgyhogy az itt megismert Anita azóta is nagyon jó barátunk,és ő volt az, aki kipróbált és megmutatott nekünk egy hidegeljárásos szappankészítést. Csináltuk már azóta, igaz csak kétszer, de többször nem kellett, mert jelentős feleslegünk mutatkozik különféle háziszappanokból. Ugyanis nagyon sokat csak úgy kaptunk. És annyira azért nem koszoljuk össze magunkat, hogy gyorsan fogyjon. Most viszont felkérésre készíteni kellett pár darabot, és mivel régen csináltuk, elmentünk Anitához, hogy együtt csináljuk meg. Persze mivel neki nagyobb a rutinja, mi csak asszisztáltunk neki. Szóval elmentünk, és először is jól bepalacsintáztunk nála. Beszélgettünk a sparhelt melege mellett, megittuk a mézes mentateát, és nekifogtunk. Felolvasztottunk az egy kiló disznózsírt, kimértünk 380 g folyadékot, jelen esetben vizet, de lehetne ez gyógyfű főzet, vagy részben gyümölcs, zöldség lé is, meg 155 g NaHO-t. A NaHO-ot elkeverte egy viharvert fakanállal a vízben. Óvatosan bánt vele, mert maró anyag, és forróvá válik a vízzel elkeverve. nem méregetett ő semmi hőfokot, csak megtapintotta a kezével az edényeket, aztán beindította a botmixert, és elkezdte keverni a zsírt. Lassan beleöntöttük a lúgot, és 10-15 percig folyamatosan keverte. Mikor elkezdett pudingosodni a lötyi, belecsepegtettük az illóolajokat, és az egyik adaghoz kevertünk egy kis mákot. A máknak mechanikai tisztító hatása van, meg jól is mutat a szappanban... A mákos szappan citrom illatú lett, a natúr pedig mézeskalácsos.... Elvégre Karácsony közelít ezerrel. Kitöltögettük formába, meg tejes dobozba. Igen, tejes dobozba. Szépen visszahajtogattuk a papírt, így nem fázott meg a szappan. Néhány nap múlva Anita erre járt, és elhozta a szappanokat. A muffin formából, mivel szilikon, könnyen kifordította a nejem. A papírdobozt meg simán levágta a szappanról. Aztán jött a szeletelés.Először vékony pengéjű, éles késsel próbáltam vágni, de nem volt elég vékony, és ahogy belenyomtam a szappanba, elkezdte repeszteni. Úgyhogy abbahagytam. A fiam, aki nézte a műveletet, azt mondta, fűrészeljük inkább. Kiléptem a műhelybe, és megfogtam a pászító fűrészt. Aztán eszembe jutott, hogy még ha tisztának is látszik, tuti, összekeni a szép szappanokat, és akkor oda az ajándék... Eszembe jutott, hogy a piskótát vastagabb, erős cérnával vágtam el. Visszaslattyogtam a házba, és előszedtem a cérnát. És simán el lehetett vele szelni. Ha nagyobb gondot fordítok a méretezésre, akár egyformák is lehettek volna. De így teljesen rusztikusak lettek. Mindenkinek tetszett az eredmény. Tálcára raktuk, és az átadópultra tettük érni. hat hét, mire a maradék lúg eltűnik belőle, és használható lesz. Karácsony környékére pont jó lesz. Addig meg-megcsap az illata, amikor elmegyek mellette....
















Nehéz sorsú jövevény

Néhány éve vettem először khaki szilvát, vagy datolyaszilvát más néven. Ez egy paradicsomhoz hasonló alakú, éretten kicsit szottyos, édes gyümölcs. A zöldségesben rendszeresen kapni. Érdekes növény. Utóérik ugyanis, még ha zölden szedik le, akkor is. És édes. Nem is kicsit. A családban mindenki szereti, de elég drága holmi. A zöldségesben 350 Ft körül szokott lenni darabja. Olyankor nem veszem meg. Mert kemény, mint a fejem. Várok vele. És lassan megérik. Szottyos lesz, és nagyon finom érett. De akkor már nem kell senkinek, mert puha. Azt gondolják, hogy megromlott, vagy csak simán ütődött és rossz ízű. Így kap egy komoly árleszállítást. Na akkor veszem meg. Aztán egyszer eszembe jutott, hogy utánajárok, milyen növény is ez. És kiderült, hogy fa, mégpedig elég nagyra növő fajta, de a lényeg, hogy a mi vidékünket is bírja. Igen??? Akkor azt kezdtem keresni, hol lehet venni. Az egyik nagy kertész csomagküldő szolgálat katalógusában volt is. elég húzós áron, de nincs mit tenni, ha a fejembe veszek valamit, légkalapáccsal is nehéz lenne kiverni belőle, úgyhogy megrendeltem. Az asszony szemöldöke a homloka közepére szaladt, amikor megjött, és ki kellett fizetni, de akkor már nem volt mit tenni. Felkerestem az udvaron az egyetlen olyan helyet, ahová egy akár nyolc méter magasra is megnövő fát lehet ültetni, és nagy gondosan elültettem. Ez valamikor tavasz végén volt, pár évvel ezelőtt. Azt írta a szakirodalom róla, hogy a komoly hidegek árthatnak neki, az első néhány évben. Így az első télen olyan ruhát adtam a fácskára, hogy csuda. De nem számolt senki azzal, hogy azon a télen mínusz huszonöt fok is lesz... Nálunk sajnos nem ritka. Aggódtam is, hogy a fának oda... lassan érkezett a tavasz, és minden kezdett kirügyezni. Csak a khaki szilvám nem. Gondolkodtam rajta, hogy kihúzom. Minek díszelegjen az udvar közepén egy halott facsemete... De eszembe jutott, hogy jártam a birsalma fáimmal. Azok ledobálták egyik nyáron az összes barnára száradt levelüket. És ott álltak vagy két hónapig kopaszan...  Aztán levélbe borultak megint. Csak idő kellett nekik, hogy legyőzzék a betegséget, ami megtámadta őket. Szóval néztem a száraz, vékonyka ágakat, és hagytam. Egy kicsit visszavágtam őket, de nem bántottam a fát. Minden másnap locsoltam, és nézegettem. Aztán egyik nap megmozdult a fa. Illetve apró rügyek nőttek rajta. Lassan kinyíltak, és szép nagy, üde zöld leveleket hozott a fa. A locsolást folytattam. És télen szalmával takartam. A második tél nem volt olyan kemény. Fellélegeztem, hogy megússza a fa. Viszont a rákövetkező nyár... ha még értetek forróságot! A fácska levelei szó szerint megfőttek. Nem viccelek. Megfőttek. Kifakultak, és opálos, sezöld színűek lettek. Azt hittem vége. De átvergődött a maradék időn. Ősszel ledobálta a leveleit, rendesen, mint a többiek, és megint kapott takarót. Tavasszal kicsit megmetszettem, mert elég keszekusza volt már, szegény azt sem tudta, merre hozzon ágakat. Viszont már a nyárra is figyeltem! Vizet kapott rendesen, és csináltam fölé egy árnyékoló hálót. Ronda volt, mint a bűn, de a kánikulában megvédte a leveleket. Azt nem tudom, hogy ha nagyobb lesz, mit fog kezdeni, ha éget a nap, de most még tudtam neki segíteni. A negyedik tél is enyhe volt, még csináltam neki takarást, bár csak az első két-három télre figyelmeztetett a szakirodalom. Aztán tavasszal furcsa rügyei lettek. Néztem is, hogy milyen érdekes kis levélkéi vannak. Aztán leesett, hogy ez bizony virág!! Úgy megörültem neki, mint egy kisgyerek! Felhívtam a folyton valamivel hadakozó fiam figyelmét is, hogy csak seggberúgás terhe mellett lehet a fát bántani! Megértette. Nagyon sok virág volt rajta. Néhányat eldobált, de jó pár megkötött rajta. Néhány hét alatt apró zöld bogyók jelentek meg a néhai virágok közepén. Aztán egyik reggel a földön találtam néhányat. Ne már.... Később még többet. A francba... gondoltam, csak legalább egyet tarts már meg!  Néztem minden nap, és nem tudtam mit kezdeni a veszteséggel... Aztán már inkább nem is néztem. Úgy voltam vele, hogy biztosan tudja, mit bír, és azért dobálja le. A nyár végén azért átnéztem a lombját, mit rejteget, és láss csodát volt gyümölcse! Nem is egy, hanem négy! Pont annyi, ahányan vagyunk. És meg is tartotta őket. Szépen nőttek, aztán elkezdte befutni a zöld héjakat egy kis narancssárga, míg végül odalett az összes zöld belőle. Nézegettem óvatosan, hogy mikor puhul. Nem akartam, hogy akár a kutya, vagy valamelyik partizán disznó megegye előlünk, ha leeseik netalán. De nem történt ilyen. Megtartotta mind a négyet a fácska, még a levelei lehullása után is. Talán két napja hoztam be a négy szilvát róla. Az egyik teljesen megérett, a másik három bent a melegben gyorsan behozta a lemaradást. Nagy élvezettel ettük meg. Idén ez volt a legfinomabb gyümölcs!




Bluggy....

Tegnap végre ez is elérkezett. Már régóta vártam erre. A barátom, aki piacozik, hozott nekem gyalult káposztát. Tegnap, miután kiküzdöttem magam odakint a favágással, Bejöttem a jó meleg sparhelt mellé, és előszedtem a káposztás hordókat. Szerencsére nem kellett másfél mázsával kínlódni, mint tavaly. Most csak 50 kilónyi került a két hordóba. Még a nyáron kaptam egy tíz kilós parajdi sótömböt, amit egyik nap szétkalapáltam, apró darabokra, és el is csomagoltam. Most előszedtem, és daráltam a káposztához. 10 kilóra 10 dekát számolva. Lekerült a kamra legfelső polcáról a nagy vajling, és abban kevertem be sóval a káposztát. Rétegeztem. Körülbelül két és fél kiló káposzta jutott egy rétegbe. Erre két-három babérlevelet, pár szem kukoricát, és egy kevés szemes borsot szórtam. Aztán megint sós káposzta. Megtömtem rendesen, és szerencsére elég levet eresztett. Mire tele lett a hordó, már 3-4 centi lé állt rajta. Fáradt voltam, mint a kutya, de a világ összes kincséért sem hagytam volna a káposztát. Már a számban érzem az ízét... hetekig ezt fogom reggelizni, zsíros kenyérhez. Minden évben ez van. Alig várjuk az asszonnyal, hogy elkészüljön! Mikor végeztem, beleállítottam a hordókat egy-egy lavórba, ha esetleg túlbuzogna a káposztában a szabadságvágy, és megpróbálna kilépni a hordókból. Aztán a helyére került a hordók teteje, és egy-egy pohár vízzel felöntve készen volt a kotyogó is. Aztán az állatok etetésével befejeztem a tegnapi napot. ma reggel lefőztem a kávét, és míg hamuztam a sparheltből, mögöttem az asztal alatt a káposzta elkezdte hosszú, lassú nótáját... bluggy...



gondolatok...

Már néhány éve csinálom a kettőt együtt. Mármint az önellátásra törekvést, és a pénzkeresést. Bevallom férfiasan, eddig nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Mindig sz@rik valamit a kutya, ami miatt meg kell hajtani a pénzkeresős oldalt, és ilyenkor sajnos hanyagolódik a gazdálkodás része. Anyám mindig azt tanította, hogy csináljam meg rendesen azt, amibe fogok. Tizen-évig karatéztam, és ott is mindig ezt mondták, hogy amit MOST csinálok, abba tegyem bele magam teljesen. Majd a többibe akkor, amikor odaérek... Nem tudom, hogy ezeknek köszönhető-e, hogy a legtöbb dologban bulldog állhatatosságom van. Sajnos ez sokszor meg is bosszulja magát. Hajlamos vagyok ugyanis éjjel befejezni mondjuk egy tetőt, ha még van hátra 2-3 órányi munka belőle. Dehogy megyek én vissza holnap, csak emiatt!!
Aztán meg csodálkozok... csodálkozok? Dehogy csodálkozok! Hogy fáj mindenem másnap... Rájövök újfent, hogy nem biztos, hogy közel a negyvenhez így kéne hajtani.. Nem vagyok már húszéves, amikor az ember a világot odébb lökte volna, pusztán csak azért, mert azt mondta valaki, hogy nem lehet... Most keresnék azért hozzá egy jó nagy emelőt...
Elgondolkodok sokszor, miközben a tetőn guggolok, hogy biztos itt kell nekem lennem? Tényleg csak ennyit dobott a gép, hogy a hidegben, egy szál lécen, tönkretéve a térdem, a hátam, látástól vakulásig gürizzek? Pénz persze van belőle, de milyen áron? Meddig fogom bírni így? Ötven éves koromig? Utána mi lesz? Sokszor gondolok arra, hogy ha csak annyim lenne a gazdaságból, amit ki kell fizetnem, már nem guggolnék több tetőre. Nem szakítanám meg magam a hót vizes szarufákkal, egy húsz centis betonkoszorún billegve, három méter magasan...
Persze építenék én, mert nem bírnám megállni, de nem űzne ennyire a pénz. Az is elég kiábrándító, hogy amint megkapom, másnap már ki is kell fizetni. Nem marad egy vas sem. Eléggé ki tudja venni az emberből a lendületet. Kicsit olyan szélmalom-harcnak érzem néha. Mégis tudom, hogy elmúlik a nehéz időszak. Mindig elmúlik. Csak még egy reggel fel kell kelni. Még egy napot végig kell dolgozni. Minden egyes apró lépéssel közelebb kerülök ahhoz, amit csinálni szeretnék, amibe talán nem rokkanok bele...
Most ezt élem át. Megint igazolást szerzek arra, hogy hol is a helyem... Megint a látómezőmbe kerül, mit is szeretek igazán. Hogy ki is vagyok én!
Sok dolog visszahúz, és ezeken is van bőven időm elgondolkodni. Már van annyi rutinom, hogy nem kell teljesen a munkámra figyelnem, így elég sok kapacitás felszabadul az elmélkedéshez. Bosszankodhatnék ezen, de nem teszem. Inkább épülök belülről. Ahhoz, hogy rendben legyenek a dolgaim, belül is rendben kell lennem. És ehhez most van idő bőven. A külső dolgok meg megvárnak. Mindig is megvártak...
A gazdálkodás része az életemnek most egy kicsit pihent. De a fejemben előre pörgettem az eseményeket, és kiválogattam, eldöntöttem, miket fogok megtartani, miket fogok megcsinálni, és mik azok, amiket be fogok szerezni. Az öcsém mondta egyszer, hogy a sz@rból is várat tudok építeni... Legalábbis megpróbálom. Megnézem, mi kerül az utamba, és mit tudok belőle csinálni. Így lett kerítés oszlopom az Anya-tanyára, illetve maradt még belőle, amivel komoly terveim vannak. Aztán a szénatározó is készül lassan. A vázszerkezetet is csak úgy "találtam". Ez a pénzes munkának köszönhető. Persze pénzbe nem került... A tanyán pakolászva találtunk sok bontott kisméretű téglát. majdnem az összes megvan a tározót tartó pillérekhez. A hiányzókat itthonról átviszem. A minap, mikor még világosban értem haza, kimértük a nejemmel a tározó helyét. Ma egészen véletlenül korábban jöttem haza, és kiástam mind a hat cölöp-alapot. Remélem a hétvégéig nem esik. és végre be tudom betonozni, illetve megrakni a pilléreket. Ha ez kész, már jöhet a hideg. A famunkát abban is meg tudom csinálni.


A jobb oldalon lévő sok szemét mind ezen a területen volt a földdel elkeverve. Eléggé hepehupás volt a terület. Két munka utáni délután kellett az elegyengetéshez. Mindkét alkalommal rám sötétedett.




A vastag fa a szénatározó szelemenje lesz. Nem volt kedvem szerkesztgetni az alap helyét, meg a számoláshoz is fárad voltam. Lepakoltuk a földre és beállítottuk a derékszöget rajta, majd ahová a cölöpalap került, mellétettünk néhány kisméretű téglát. Ez megadta az alapot jelölő lécek helyét.  




Egy kisméretű tégla hely maradt el. Ez 12 cm és 2 cm a fuga miatt, azaz 14 cm. 




Lehet, kicsit értelmetlen, de egyszerűbb volt így, mint karózni, pláne, hogy karók nem voltak...




Természetesen itt is ránk sötétedett... 




Hasznos-nem hasznos

Vannak napok, amikor az Istennek nem akar összejönni semmi. A mai nap nem csak körülírja ezt, de egyenesen megfelel ennek. Dolgozni mentünk az öcsémmel, és bármibe fogtunk, vagy anyag nem volt, vagy szerszám hozzá. Egy kicsit át lett variálva az eredeti elképzelés, így az előre kikalkulált dolgok nem fedték azt, amit tényleg csinálni kell. De hát ilyen ez az átépítős szakma... Váratlan helyzetek tömkelege... Délig azért keményen küzdöttünk, hogy értelme is legyen a mai napnak, de aztán végére értünk a hasznosan eltölthető időnek, és inkább összeírtuk az újonnan felmerülő anyagszükségletet, és szerszámigényt, és elindultunk beszerezni azt. Végezvén még elég sok idő volt a mai napból ahhoz, hogy befejezettnek nyilvánítsuk, de annyi meg már nem volt belőle, hogy visszamenjünk az építkezésre, mert értelmetlen lett volna. Holnap, kipihenten folytatjuk.
Inkább elintéztünk néhány hivatalos dolgot. Amíg az öcsémre vártam a kocsiban, az okmányiroda előtt, néztem a tujákat. Majd négy méter magasak, és már a tobozaik fele kinyílt. Elszórták a magjaikat. Aztán észrevettem a verebeket rajta. Ott kergetőztek, kutaszkodtak az ágakon. Leverték a magokat a földre, néhány toboz is utánuk pergett. Megpróbálták kiszedni a magokat.
Eszembe jutott, hogy nemrég kérdezte a fiam, valamelyik általunk nem használt növényről, hogy ha mi nem használjuk, mi értelme van. Mi a haszna? Mondtam neki, nincs olyan növény, vagy állat, aminek ne lenne haszna. Az élőlények összefüggnek egymással, egymásra vannak utalva. Csak nézett rám.... Attól, hogy dolgokat nem értünk, vagy nem látjuk át az összefüggéseit, az értelmét, az nem azt jelenti, hogy nincs neki. Nem az a növény a hibás, aminek nem látjuk a hasznát, hanem a mi ismeretünk hiányos. Éppen ezért nem szabad elpusztítani semmit olyan indokkal, hogy nincs értelme.
Nem tudom, mennyi ragadt meg belőle Barsban, de remélem, hogy lesz foganatja a dolognak.
Először értelmetlen, kiesett időnek gondoltam a várakozást. De a tuja, meg a verebek felébresztették bennem ezeket a gondolatokat. Hiszen gyerekként én is azt gondoltam, hogy a tujának nincs semmi értelme. Nem terem gyümölcsöt, a fája meg ... hát olyan, amilyen. Lassan nő, kevés, vékony...
Aztán a verebek rávilágítottak, hogy igenis fontos, hasznos növény. Nekünk csak szép, de nekik az életet jelenti ebben a zordulni kezdő időben. Meg annak a balkáni gerle párnak is, amelyik a földről szedegette a verebek által levert magokat. Érdekes ez a kapcsolat is. A tuján szívesen fészkelnek a gerlék. Köztudottan pocsék fészekrakó madarak. Néhány ágat nagy tudálékosan összeborogatnak, és már kész is a nagy mű... Aztán egy erősebb szék lefújja tojásostól, fiókástól az egészet. Bezzeg a tuja elég sűrű, hogy a gerléket abba a tévhitbe ringassa, hogy ők bizony remek fészekrakók. Pedig csak a tuja ágai, meg levele túl sűrű ahhoz, hogy szétessen a gerlefészek.
Szóval a tuja egyszer már segített a gerléken, hogy védelmet ad, és most meg eteti őket. Persze egyedül nem lennének képesek ennyi tujamagot megszerezni, mert a gerle nem csak pocsék fészekrakó, de buta is, mint a fapapucs... A verebek pocsékolnak, hiszen alattuk a vékony levelek, meg ágak nem nagyon hajlanak le, meg ha le is hajlanak, nem törődnek vele. Esznek, kiverik a tobozból a magokat, verekszenek, így a tobozok is hullanak. A gerlék meg lent sétálnak a földön, és eszik a verebek alamizsnáját...
És ez csak egy kis kockája a természet nagy filmjének, amiben összefügg minden, mindennel.
Ott ültem az autóban, a város közepén, egy dísznek ültetett fa tövében, és a holt időmet értékes gondolatokkal töltötte meg egy marék tujamag, néhány vidám veréb, és egy szép szürke gerlepár.



Sajnos a fotó nem saját...

Cirók-lak

Az idő halad, nem várja meg, míg ráérek, és tudom csinálni az istállót. Sajnos pénzt is kell keresni, így a "szórakozás" marad. Viszont a határidő lassan a nyakunkra lép, így nincs mese, csinálni kell. Tegnap már erősen szürkült, mikor hazaestem, de azért még átszaladtam, és a leendő szénatározó helyének a felét kimértem, és egy kapával elegyengettem. Az egész napos erőltetett menet után nagyon jól esett még birkózni egyet a kapával, de magad uram, ha szolgád nincs, meg kellett csinálni. A másik felét talán holnap, ugyanígy munka után, a hat cölöp alapot meg valószínűleg csak vasárnap tudom elkészíteni. Utána egy kicsit meg fogok nyugodni emiatt, mert az a lényeg, hogy a beton megkössön még a komolyabb hideg előtt. A famunkával meg majd ráérek utána foglalkozni. Ma biztos voltam benne, hogy nem érek haza időben, így megkértem a családomat, hogy segítsenek egy kicsit. A jó múltkorában már közösen nekiálltunk az egyik istállót kipakolni. Majdnem két köbméter tűzrevaló volt bedugdosva bele, meg több zsák szemét, amit összeszedtünk. A nap végére nem volt idő már kiszedni a padlóról a földet, meg a ki tudja hány éves trágyát.



Bár egy részét már a múltkor kivittük, meg a falakról és a mennyezetről leszedtük a pókok poros hálóit, de maradt bent jócskán. De legalább a falak akkor tiszták lettek. Jövőre, ha a sors is úgy akarja, cseréljük a tetőt és a plafont róla. Eléggé ramaty állapotban van. De van egy jó oldala is, szaporítja a jövő évi tüzelő készletet. 




Szóval a család azon része, aki itthon volt, történetesen a nejem, és a két gyerek, ma, míg dolgozni voltam, kitalicskázták a komposztra a maradék matériát a padlóról, és fel is söpörték. Holnap majd megnézem, milyen állapotban van a beton, és ha kell, vasárnap azt is javítjuk. A falakról imitt-amott hiányzik a vakolat, azt pótoljuk, és kimeszeljük az egészet. Még az is lehet, a plafon is kap vagy két réteget. Így Cirók lassan beköltözhet a szállására. A nagy körbálák már ott vannak, a tároló is hamarosan elkészül. Megy ez, csak nagyon lassan...




Ja, igen... még a régi jászol maradékát kell szétszedni. Valószínű, nem is ott lesz, mint ahol most van. Inkább az ablak alatt. Így nagyobb tere lesz Ciróknak. Nem tudom még, hogy jó ötlet-e szabadon tartani az istállóban. Életében nem kötöttem meg, csak az orvosi vizsgálatokra, meg az inszemináláskor. Biztos nem venné jó néven. Remélem nem túrja szét maga felől az istállót...




Gedde-féle rakodókas

A mai történet a nyárig nyúlik vissza. Akkor ugyanis egy utolsó perceit rúgó, rozoga, széteső félben lévő kaptárban találtunk egy raj méhet. Valahonnan megrajzottak, és ezt a dűledéket választották otthonul. Ma egész Európában nem tud sokáig életben maradni egyetlen méhcsalád sem emberi segítség nélkül. Ugyanis van egy élősködő, amit behurcoltunk a méhekhez, és ellenük nincs természetes védekezése a méheknek. Ha előfordulna, hogy a megrajzott család időben, megfelelő helyre költözne be, és elegendő élelmet gyűjtene magának, hogy túlélje akár a telet is, akkor az atka végezne velük.
Mivel kezdő méhésznek tartom magam, így tanácsot kértem. Az ilyen tanácsokat két helyről szoktam kérni. Az egyik, azok az általam ismert és szakmailag nagyra tartott emberek, a másik a nagy sok ismeretlen a Facebookon. Az azonos érdeklődésű emberek vegyes tanácsokat adnak, és sokszor jókat is. Be is léptem rögtön két méhész csoportba, és feltettem a nagy kérdést, hogy mit is csináljak, mire is figyeljek a rajjal kapcsolatban. Előtte az ismerőseim megerősítették az eredeti elképzelésemet, hogy új kaptárat csinálok, és átteszem a méheket, megmentem őket. A csoportokban aztán kaptam az ívet rendesen. Voltam mezítlábas méhész, meg rögtön máglyahalállal sújtották volna a méheket. Aztán privátban megkeresett egy fiatalember, hogy nehogy hallgassak rájuk. A méhek karanténban voltak, és a körzeti egészségügyi felelős is azt mondta, tartsam ott, és majd megnézi őket.
Azóta meg is nézte, szépen feljöttek, szaporodtak, és beteleltek rendesen. Kutya bajuk.
Viszont a fiatalemberrel sokat beszélgettem, és felhívta a figyelmemet, hogy létezik olyan méhészeti forma a világon, ami nem ilyen iparszerű, mint a ma elterjedt európai, vagy akár a magyarországi méhészkedés. Azt már a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy valami nem stimmel vele... Nagyon sok a költség, nagyon sok a munka vele. Na a munka részétől nem is félek. A nagy költség mellett az is kétségeket ébreszt bennem, hogy rengeteg vegyszert használ. Az atka ellen is olyan anyagokat, ami nagyon erős rákkeltő. Nem a méhekre nézve, hanem ránk. Nem azért kezdtem ebbe az egészbe, hogy saját magam mérgezzem...
Szóval létezik olyan méhészeti forma, itt kis hazánkban is, ami kerüli a vegyszereket. Plusz egy olyan embert mutatott nekem, aki nem csak hogy méhész, de biológus is. Nem csak az életüket ismeri, a viselkedésüket is, hogy mit, miért csinálnak, mi miért, és hogyan működik. És Újra felfedezett és elkezdett népszerűsíteni egy olyan kaptárt, amit nagyon alacsony költségen, minimális gépi segítséggel elő lehet állítani, és az sem utolsó dolog, hogy ez a kaptár hőtechnikailag sokkal jobb, mint a négyszögletes kaptárak.
Meg is kerestem az interneten a honlapját. Elég beütni, hogy geddekas, és rá is találunk Csuja Lászlóra, aki ezt a rakodó kaptárra nagyon hasonlító kast protezsálja. Azt terveztem, hogy elmegyek hozzá, Gödöllőre. Fel is hívtam, és mikor kiderült, hogy hol lakom, akkor elmondta, hogy nemsokára Kisgyőrben lesz egy egynapos bemutató foglalkozás, ahol megmutat mindent. Ez a beszélgetés egy hónappal ezelőtt volt. Azóta minden nap eszembe jutott, mint a kisgyereknek a Karácsony, hogy már nem kell sokat aludni addig...
És ma végre elérkezett a nap. Kocsiba ültünk reggel, és irány Kisgyőr. Megtaláltuk a helyet, és elkezdődött...
Először egy előadást hallgattunk végig, amiből nagyon sokat tanultunk. Például, hogy tényleg bajban van a világ, és a méhészet különösen. Magával a módszerrel vannak a bajok. Igazából a méhek természetes életmódját erőszakolja meg a mai modern méhészet. Azt is elmondta, hogy még éppenséggel időben van a dolog, hogy váltson a világ a szemléletén. Azt is elmondta, hogy a mezőgazdaság olyan vegyszereket használ, ami a megporzást végző rovarok nagy részét a kihalás szélére sodorta, és az általunk használt növények beporzását 80 % fölött a méhek végzik. Úgyhogy ha jót akarunk, akkor vigyázni kell a méhekre...
Aztán rövid szünet után megmutatta a rakodókast, amit elhozott magával. természetesen méhekkel. Gondoltam, hogy na majd most jól összecsipkednek minket, de nem történt ilyen. Békésen eldöngicséltek körülöttünk, pedig körbeállta mindenki a nyitott kast.


A képen látszik, hogy a kas alapterülete szabályos hatszög. Ennek az az oka, hogy méhek a fészekben törekednek gömb alakú fürt felépítésére. A természetben a gömbhöz a legközelebb a henger áll. Természetes körülmények között a méhek legszívesebben faodvakban fészkelnek, ami egyrészt vastag falú, másrészt hengeres. Az évmilliók alatt ehhez alkalmazkodtak. eszerint fűtenek, eszerint próbálnak szellőztetni, eszerint gazdálkodnának a vízzel, és mi meg belezárjuk őket egy négyszögletes kaptárba. A baj ezzel az, hogy a mai modern kaptárok egyrészt vékony falúak. Ez télen sem jó, mert több méz kell a méheknek a fűtésre, viszont nyáron sem, mert képes a kaptár 60 fokra is felhevülni, a mai 2 cm-es falvastagsággal... 
Ez a rakodókas 5 cm falvastagságú, és mivel hatszög alapterületű, jobban hasonlít a hengerre. Így nincsenek olyan hideg sarkok benne, mint a négyszögletes kaptárban. ezek a hideg sarkok a páralecsapódás főbb helyei. Ha megnézünk egy régi kaptárt, a sarkainál kezd rohadni, és ez nem véletlen. Ez a hely melegágya a betegségeknek is. Azt is elmondta László, hogy a kasok alja nem zárt. Csak egy rács van rajta, hogy a méheket lehessen költöztetni, ha kell, és ne tudjon bemászni hozzájuk semmi. De ez télen is nyitva van. Akár a fák odvai.
Mivel már eléggé hűvös volt, így nem nyitotta meg a fészket László. Viszont egy lépet a méztérből csak kivett, hogy megmutassa. 




Ahogy látszik a képeken, ez a lép alacsony, és csak egy léc tartja. Nincs kereten. Nem igényel sok munkát, és szaktudást a léc legyártása. A méheknek nincs szükségük műlépre, hogy kiépítsék a lépet, megteszik anélkül is. Ezt hívják szabadépítményes méhészkedésnek. A méhektől nem vesz el mindent, csak a saját élelmük feletti részt. Ez évente nem tesz ki csak 10-15 kg mézet családonként. Nem rabolja le őket. A másik dolog, ami tetszik ebben az egészben, hogy nem pergetéssel szedi ki a mézet, és nem teszi vissza az üres lépet a fészekbe. A mézet préseli, így az utolsó cseppig kinyerhető, nem beszélve a virágporról, ami a pergetéssel nem jön ki. A lép ilyenkor megsemmisül, viszont a méhek viasztermelése sokkal nagyobb, mint a mostani méhészeti formában. 
A mai méz kinyerésével, a pergetéssel keresztül-kasul fertőzzük a saját méhállományunkat. A régi lépekben ugyanis felgyűlik a sok kórokozó, és a lépek egymást is összekenik, a pergetőben, és az sem garancia, hogy ugyanabba a kaptárba kerülnek vissza. A kasos méhészetben ez nem fordul elő. 
Mondhatnánk azt, hogy szegény méhek így kénytelenek mindig építeni újat. Nos, a fiatal méhek szeretnek építeni. Része az életüknek, és ezzel a módszerrel nem csinál mást a méhész, csak engedi őket kedvük szerint élni. 
A kaptár alakja, falvastagsága, és a lépek újjá építtetése nagyon sok betegséget megelőz, és nem enged kifejlődni. És megmutatta azt is, hogy az atka ellen is lehet hatékonyan védekezni, drága, halálos gyógyszerek nélkül is. Cukorsziruppal elkevert oxálsavat használ. Ez nem más, mint a sóska sav. A méhek légtere a kaptárban eleve savas kémhatású. Nem csak hogy bírják, de egyenesen igénylik a savas kémhatást. Az atka ellenben nem bírja annyira. A vizsgálatok, amiket folytattak, kimutatták, hogy az atkákon égési sérüléseket okoz a sav. Az érzékelő receptoraik, és a lábukon lévő tapadókorongjaikat égeti el a sav, így elpusztulnak. Ez nem csak a méheknek jó, de mi sem kell, hogy szermaradványos mézet fogyasszunk. 
Nagyon sok információt hallottunk. A fejem zsong, egymást kergetik a gondolatok. Megnéztünk egy afrikai kaptárt is, amiben gyakorlatban is méhészkedik egy helyi kezdő méhész. Ez is szabad építményes kaptár, hasonlít a boconádira a konstrukciója, de mégis másabb. Olcsóbb is, és élhetőbb a méheknek.






Ez az úgynevezett TBH, top-bar hive elnevezésű kaptár. Eredetileg Afrikába találták ki, az ottani szegényebb családok számára, hogy besegítsen az önellátásba. Viszont annyira bevált, hogy az egész világon elkezdték használni. A mézelvétel, és a méhek gondozása hasonló, mint a rakodókasnál. Gyönyörű, világos, frissen épített lépeket láttunk.
Csuja úr elmondta, hogy ezekkel a kaptárakkal nem lehet iparszerűen mézeltetni a méheket. Ha hagyjuk őket élni, a maguk ritmusában, akkor egy évben 15 kiló mézet lehet elvenni egy-egy családtól. Viszont nagyon kevés munkával jár. Azt is elmagyarázta, hogy ki lehet használni a méhek természetes rajzási hajlamát, így nem rettegni kell tőle, hanem várni. Sok dolgot elmondott, de sokat fogok még kérdezni tőle. Az biztos, hogy a télen csinálni fogok jó néhány rakodó kast, de két-három TBH kaptárt is. Megnézzük, jobb lesz-e a méheknek...





Potypinka-túra

Egész héten dolgoztunk. Egy ház átépítését vállaltuk el az öcsémmel. Persze, hogy a hideg beálltával, és az esős időben kellett nekikezdeni, és persze, hogy kinti munkával... Nem egyszer áztunk el a héten, és nem egyszer fagytunk át, úgy rendesen... De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ma végre nem kellett menni. Nemzeti ünnep révén nekünk is jár a pihenés. Illetve járna, ha nem kellene egy csomó dolgot elvégezni. Az öcsém otthon betonozott, meg a kazánháza belsejét javította, én meg családostól elmentem Noszvajra, az egyik barátunkhoz. Van a szomszédjában egy nagy vadalmafa, meg több birsalma fa. És hát nem kell senkinek a termése. Megkérdezte, érdekel-e minket... Hát hogy a viharba ne érdekelne!
A reggeli köd felszálltával szépen kisütött a nap. Felkerekedtünk, és elindultunk Noszvajra. minden gond nélkül meg is érkeztünk. A vadalmát Ribizli barátom már előre felszedte. Egy 120 literes hordót megtöltött. A birssel viszont meg kellett dolgoznom.
A bokrok, mert nem fáról beszélünk, a szomszéd kertjében álltak. Alatta megannyi surjáng, meg miegymás alkotott fáin bozótot. A telek nem kissé lejt. Egy hegyoldalban van. Egy részét az almáknak elértem, de a java a fán maradt volna. De mivel eljöttem értük, csak nem hagyhattam őket! Befúrtam magam a bozótba, és leráztam, amit csak bírtam. Aztán kifaroltam, majd egy vödörrel megint bebújtam. Az első befurakodás semmilyen ösvényt nem csinált, így újfent meg kellett küzdenem a bokrokkal. Minden vödörrel eljátszottam ugyanezt. És bár a nadrágot rajtam elég erősen megrágta a bokor, összeszedtem három terményes zsák birset. Egy-két üveg lekvár, és befőtt lesz belőle, de a java pálinkaként születik újjá.



Mire végeztem az almák összeszedésével, a másik szomszéd szólt Ribizlinek, hogy volna-e vagy 3 kiló birs fölöslegbe... Adtunk neki, és beszélgettünk egy kicsit. Szóba került a jó idő, meg megláttunk egy halom gombát a kertjében. Nem ismertük, így nem bántottuk. De azt mondta, nem messze van egy hely, ahol most a heti eső, és az elmúlt két nap meleg, napos időjárása miatt kaszálni lehet a gombát. Miután elköszöntünk tőle, megbeszéltük Ribizlivel, kimegyünk a noszvaji havasokba, és megkeressük az összes gombát. Elhívjuk őket ebédre. Ribizli nagy erdőjáró ember, és szereti a gombát, bár saját bevallása szerint annyit ért hozzá, hogy meg tudja különböztetni a levelektől...
Szóval kimentünk az erdőbe, és valóban kaszálni lehetett a sok gombát!
Volt köztük olyan, ami nagyon szép volt, de lövésünk sem volt róla, miféle lehet, így elmentünk mellette szépen. Mi nem bántottuk, ő meg nem mérgezett meg minket.






De azért bőségesen volt olyan gomba is, amit ismerek, így nem tértünk haza üres kézzel. Az ízletes tőkegomba mifelénk potypinka névre hallgat. Ez volt nagyanyám egyik kedvenc gombája. Ha eső van, ebből a gombából mázsaszámra ad az erdő. Most is a bőség zavarában voltam. Én horgászni is úgy szeretek, ha van értelme. Ha nem fogok halat, nem bírok a parton ülni. Gombászni is úgy szeretek, ha dögivel találok gombát. na itt kedvemre bogarászhattam. nem győztem hallgatni Ribizlitől, meg a nejemtől, hogy menjünk tovább, mert arra is van... Ne másszak már bele a csalánba, mert van olyan részen is, ami nem olyan csanalas... Küzdöttem rendesen a telhetetlenség ellen. De mondjuk a csalán engem pont nem zavart. Harapott ugyan, de megszoktam már. A malacoknak is mindig puszta kézzel szedem. Egy-két csípés nem a világ...
Aztán az asszony nagy örömére talált Ribizli egy pár nagy őzláb gombát is, amit nekiadott a nejemnek, nagy lelkendezését látva. Elbeszélgettünk, meg elkódorogtunk a jó levegőn, a hatalmas fák közt. Aztán tele lett minden szatyor, meg vödör, és bár sajnáltam otthagyni a rengeteg gombát, beláttam, hogy annyi úgysem kell. Így is tele lett egy 10 literes vödör, egy nagy reklámszatyor, meg egy csíkos szatyor. Az a csíkos, ami még szocialista remekmű volt. Még békebeli...
Ribizli is tele szedte a vödrét. Mondjuk az övébe került moha, meg falevél, meg fűszál is bőven...
Én úgy szeretem szedni a gombát, hogy késsel elmetszem a tönkjét, hogy földet eleve ne tegyek a kosárba, mert rettenetesen bosszantó, ha a gomba lemezei közé pereg. Mivel tényleg rengeteg gomba volt, a látszat ellenére válogatva szedtem. Azokat a fiatal fejeket választottam, amik tiszták, és ha esetleg egy-két falevél, vagy fűszál rájuk tapadt, leszedtem. Így itthon szinte csak nagyjából átnéztem az egészet, és egy pár kósza falevelet kellett kiszedni. Az a pár fűszál meg majd csak megfűszerezi a levest, ami esetleg közte marad...
Majd elfelejtettem, hogy amikor megérkeztünk a barátom udvarára, az első lépések egyikeként két nagy csokor gyapjas tintagomba keresztezte az utamat. A java nagyon fiatal volt, csak néhány nagyobb feketedő szélű volt a sokaságban. megkérdeztem, kell-e nekik... Mivel nemet mondtak, leszedtem ezt is. Illetve ezt szedtem le először.
Visszamentünk Ribizliékhez, és bepakoltunk mindent a kocsiba. Haza indultunk. Itthon kiszedtünk mindent, és nekiálltunk a napi feladatoknak. Az asszony begyújtott a sparheltbe, és főzni kezdett. Éjjel lesz, mire elkészül a körömpörkölt... Elgombásztuk az időt rendesen....
Én közben átválogattam a gombát. Először a tőkegombát borítottam az asztalra, mert ez volt a legtöbb. átnéztem, és kiszedtem egy kis falevelet közüle, meg három öreg fejet. Ez valahogy bele került...


Aztán az őzlábakat is rendbe tettem, ezeket a feleségem holnap kirántja. Nagyon szeretjük, és ezek nem olyan vének, zsenge fiatalok. Van kettő, amit lehet, meg is töltünk holnap. Van a hűtőben egy adag sült nyúlmáj. A nyúl és a gomba nagyon jó barátok...



Végül a tintagombát szedtem elő. Kettő a zacskóban megöregedett, így ezek a komposztra mennek. Nagyon gyorsan romlik ez a fajta gomba. Megmostam, és felszeleteltem. Muszáj volt megmosni, mert egy agyagkupacot tolt maga fölé a csokor, amikor kinőtt, így bevonatos lett. 




Két adagra szedtem, úgy zacskóztam be. A tőkegomba 18 zacskónyi lett. Az őzláb két adag. Egy rántani való, egy tölteni való. 


A vadalma kb 120 liter, a birs durván 130 kiló lehet, meg a 22 adag gomba. Elment vele a mai nap, de kirándultunk közben egy jót, beszélgettünk egyet, jól éreztük magunkat. És bár a gatyámat megette a bozót, meg elfáradtam, mint a kutya, de szerintem megérte...




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...