Virágéknál ég a világ....

Sütöttünk egy kis rántott békát... zimmezumm....
A történet eleje évekkel ezelőttre nyúlik vissza. A szomszédos községben, Mezőnyárádon a békások, vagyis a nyárádiak, megrendezték az első béka-fesztivált. Főzőverseny is volt, mindenféle hal, és béka ételeket lehetett készíteni, amit zsűriztek. Mindenképpen le akartam jutni. Aztán nem jött össze. És a rákövetkező években sajnos egyszer sem. Idén is volt valami dolog, ami nem engedte a részvételt. Na meg szakadt is az eső...
Azért megkérdeztem, hogy lehet-e még, így két nappal az esemény előtt nevezni... Lehetett volna, de venni is lehetett békacombot. Átfutott az agyamon, hogy biztos nem tudok lemenni a versenyre, így a nevezést hagytam, de egy kiló békacombot vettem. az asszony rosszul is volt tőle. Nagyon rühelli a békákat. Irtózik tőlük. Nem bántja őket, de mind az életére tör, és azt lesi, mikor van egyedül az udvaron, és akkor felmásznak a lábán, szépen lassan, és nem is tudom.... megszorongatják a nyakát, vagy valami hasonló aljas dolgot forralnak...
Mindenesetre nem szereti őket, és mint említettem, rosszul van a gondolattól, hogy békát fogok enni.
Gyermekkoromban ettem utoljára békacombot. Akkor a nagybátyámmal fogtuk őket, és egy napig fokhagymás tejben áztak, a hűtőben a nyúzott combok. Aztán kirántottuk őket, én meg jól megettem mindet. Biztos emiatt orrolnak a békák, és a nejemen akarnak bosszút állni, mert velem nem mernek kezdeni.
Szóval vettem egy kiló békacombot. Fagyasztottat, tenyésztett békából. Nem ám vadon befogottból, mert azt tilos. Védett állat ugyanis. A nyárádi fesztiválon ügyelnek erre a szervezők, hogy ne érje szó a ház elejét emiatt.
Nem számoltam, hogy mennyi lehet a zacskóban, de az biztos, hogy egyesével is le vannak csomagolva, a nagy zacsiban.
Tegnap mondtam a kedvesemnek, hogy este vegyen ki négy combot a fagyról, és ma rántsa ki nekem. Úgy is tett. Bepanírozta, és aztán alaposan, hipóval kezet mosott.
Kérdeztem tőle, hogy a számat is kimossam-e hipóval, mielőtt legközelebb megcsókolom. Alaposan elgondolkodott ezen, de szerencsére azt mondta, elég, ha eszek mást, és fogat mosok. Vagy háromszor...
Száz szónak is egy a vége: két combot megettem ma ebédre, hozzá tökfasírt volt a köret, bár inkább a tócsnira hajazott az alakja, mint a fasírtra. A másik két combot elviszem holnap melóba.
Adtam volna a fiamnak is, de nem bírta megenni. Állandóan a varangyokra gondolt közben. Nem baj, több jutott nekem.
És a békák tovább forralják a bosszújukat. Az asszony nem mehet ki a házból egyedül!



Helyzetjelentés....

Annyi mindent akarok írni, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Sokszor le akartam már ülni a gép elé, de valami mindig közbejött. Pedig van sok gondolatom, sok dologgal kapcsolatban. De mindegy... aminek "papírra" kell kerülnie, úgyis papírra kerül, aminek meg nem, nos... egyértelmű...
Szóval: a gazdaság... A tavalyi évben nem sokat győztünk, illetve győztem, mert a nejem kiesett a terhessége miatt. Sok dolgot hagytam veszni, felszámoltam, elnapoltam. Alig győztem, magamra sem jutott idő a tengernyi dolog mellett, és bármennyire is igyekeztem, a fejemre nőtt sok dolog. Benne volt az is , hogy elfáradtam kicsit a kínlódásban, elegem is lett, hogy egyedül nem győzöm, meg hát öregszem is, és lassan átalakul bennem az erőből megoldás, ésszel kivitelezéssé. Ezt viszont meg kellett szokni. Azt is, hogy eladtam a bőröm, és az időm egy részével most más rendelkezik.
Későn kezdtük a kertet. Idén "csak kettőt vettünk fel, a harmadik úgy maradt, ahogy. A nagyobbikba vetettem lucernát, de nem kelt ki. Helyette viszont lett benne gaz. Na, gondoltam, a semmitől jobb, majd kaszálom a disznóknak. Mert ugye disznó lett annyi , mint másnak kiscsirke. A kaszálásba bele is kezdtem, de ez sem ment. Rohadt meleg is lett, hamar felvénült, és idő sem úgy volt, ahogy akartam. Aztán a kert gazdája, mert béreltem, megelégelte nézni a gazt, és visszavette a kertet. Igaza is van, remélem azért nem haragszik meg rettentő módon rám emiatt. Kicsit meg is könnyebbültem, bár sajnáltam is a földet. De mindenkinek jobb lesz így.
A másik kert itthon van, és későn startolt az is. Június elején csepegtető szalag, és kartonpapír takarás került rá. Már mutattam korábban. A talaj jó erős, marha és lótrágyával kevert, disznókkal kigyökerezett, feltúrt, felkapált föld. Ha korábban kezdtük volna, nem száradt volna ki annyira, és nem kellett volna az elején annyit töltögetni az IBC tartályt. De későn kezdtük, és ennyi. Az egyik munkatársam, Matyi bácsi magának szedi a magokat, és saját maga neveli a palántákat. Általában sokkal többet, mint ami kell neki, és elosztogatja. Így került hozzánk közel kétszáz kicsike paradicsom, és kétféle kápia paprika palánta. Ezek, és pár más került a kartonba vágott lyukakba. De már erről is írtam.
A lényeg, hogy eltelt két hónap azóta, és egy hónap azóta, hogy néhány magot is elvetettünk oda, ahová nem jutott palánta, de volt szalag. A tök, cukkini, patiszon bokraink majdnem 150 centisek azóta, a zöldbab, mind a tizenöt bokor majd 60 centi magas, méregzöld levéllel. Ma szedtük le a babot róla, de dugig van még virággal. Minden bokorba 3 szem magot dugtam. A negyvenöt szem babbúól lett két vödör zsenge zöldbab. A céklának még kell idő. Nem maradt meg minden lyukban, de ahogy egyeltem, próba szerencse alapon egy-egy erősebb növényt a csepegtető mellé dugtam, ha akar, majd megmarad. Egy hétig feküdt mind, de aztán meggondolták magukat, feltápászkodtak, és elkezdtek nőni.






A paradicsomot úgy ültettem, hogy egy paradicsom, egy karalábé. A következő sort fordítva. Úgy gondoltam, hogy hozni fogjál a szokásos formát a paradicsomok....
Hát... Vagy a trágya, vagy a csepegtetett kútvíz, vagy a takarás, vagy mindez egyszerre, de keresztül húzta a számítást. Bevallom töredelmesen, nem készültem karókkal. A karalábé gyakorlatilag eltűntnek nyilvánítható. Pedig nem kicsik! Még nem találtam ki, hogy fogom megoldani, hogy közé tudjunk menni, de meg kell! Óriásiak a növények. És rengeteg a paradicsom. Hozzáteszem: nem tudom, hogy ki volt az a galád, aki az egész területet bevetette koktélparadicsommal, de legalább annyi kelt mindenhol, ahol csak tudott, mint amennyi más palántát elültettünk. Szóval az is lesz.
Az már biztos, hogy jövőre minden négyzetcentimétert letakarok , és becsepegtetőzök az itthoni kertben. Meg hogy korábban vetek, és több uborka lesz. Meg csemege kukorica. meg van egy jó ötletem a petrezselyemre, meg a sárgarépára is. De azt csak akkor mutatom meg, amikor majd működik. Addig titok. Senki nem is olvasott most semmit róla.... Még csak említést sem...
Aztán vannak ám még tervek! De ezeket sem árulom el.
Az biztos, hogy megszaporodott a munka, és megjött hozzá a kedvem is megint. Mindegyikhez. Az öcsém is belelendült az építkezésbe, így végre lett segítségem, hogy a műhely javát elrámoljuk. 2009 óta nem volt elpakolva benne, mert nem volt rá szükség. Amikor meg lett volna, már embertelenül sok volt a cucc benne, és az összevisszaság is. Most olyan 70 %-os rend van már benne, és van benne egy kis HELY. Csupa nagy betűvel, mert ilyen már emberemlékezet óta nem volt. De lett még más is. Például vagy hatvan zsák égetni való cucc, meg forgács, meg fűrészpor.
De igazából nem a rendrakás a nehéz. Az a nehéz, legalábbis egy darabig, míg meg nem szokom megint, mert valaha így csináltam, hogy a HELYÉRE tegyek vissza mindent, miután végeztem a használatával. Olyan könnyű lepakolni a közeli gépekre, amiket nem használok. Persze aztán a felhalmozódott kupacot szét kell válogatni, vagy összeszedni a földről a felét, mert a legalsó kell, és
a fölötte lévők leestek, mert nem volt idő elpakolni, de megpróbáltam kihúzni... Na ebből lett elég. Úgyhogy most odafigyelek, és elrakok mindent, amit előveszek.
Két nagyobb kupacot csináltunk. Azt, ami nem kell, ugye zsákokban kitelepítettük a műhelyből. A két kupac még kell. Van benne szerszám, meg alapanyag, meg félbehagyott dolgok. Mindig, amikor elmegyek egyik-másik kupac mellet, egy-egy dolgot elveszek belőle, és elrakom. Vagy éppen csoportosítom. Már konkrét elképzelésem van, hogy fog kinézni minden, amikor a helyén lesz. És a helyén lesz!
Egyrészt jobban is érzem magam ettől, másrészt sok dolgot kell csinálnom a közeljövőben, és ezekhez szükség van a műhelyre. Nem egy ötven négyzetméteres kuplerájra, hanem egy MŰHELYRE, amiben tudom, miből, mennyi, és hol van.
Szépen haladunk....

Vissza az ágyba...

Írtam már arról, hogy ezt az évet a lónak szántam. Ideje már foglalkozni vele komolyabban, hiszen elmúlt négy éves, és elszemtelenedik. Valóban észrevehetően megváltozott év elején. Azt hitte, ő a főnök, és nem én. nem is lenne ezzel probléma, ha ő nem lenne ötször olyan nehéz, mint én, és tízszer olyan erős. meg az is számít ám, hogy nem úgy működik, mint egy kutya, amit esetleg tudnék kezelni, hanem úgy, mint egy ló. És a lovakhoz nem értek.
Megtanultam azóta, hogy úgy kell velük viselkedni, mint a ménesben viselkednek egymással a lovak. Ki kell vívni a tiszteletüket, különben lenézik az embert. Nem félniük kell tőlünk, mert az rossz. Tisztelniük kell.
A ménesben a rangsort kiharcolják egymás között. Harapják, rúgják egymást olyankor. Ha a rangsor feláll, és egyik-másik kihágást csinál, megtorlást kap. nyilván arányosan a kihágás mértékével, mert a lovak nem gonoszak. Viszont a rendet szeretik.
No, az én lovam rendetlen. Illetve már nem annyira, de még bőven van hová fejlődnie. És nekem meg még több.
Már kisebb nagyobb harcok árán megtanulta, hogy megtartsa a távolságot az ember és maga között. Erre azért van szükség, mert az öt mázsájával elég kellemetlen tud lenni, ha az ember lábára lép, pusztán " véletlenül" és TÉÉÉÉÉÉNYLEG csak "véletlenül", de TÉNYLEG, elidőzik rajta pár másodpercig, mintha észre sem venné, hogy az egyik lábán valami kitüremkedésen áll...
Szóval erre már figyel. Ehhez kellett egy kis csihi-puhi, jelzés értékkel. Meg egy kis orra koppintás. Na azt nagyon nem szereti. De már figyel ránk, kis emberekre. Megtanulta, hogy ne szemétkedjen.
Aztán itt van a nyugalom, illetve a türelmetlenség. Amint kitette a lábát a portáról, belé bújt a kisördög. menni akart, mint a meszes, maga sem tudta, hová. Néhány kör keringő, és egy kis pálca, és már tudja, hogy majd mehet, de nem rajtunk keresztül. Jöhet velünk, szépen, nyugodtan, türelmesen. Aztán ha türelmes, megdicsérjük, jutalmat is kap, aminek örülhet. És ennek mi is nagyon örülünk. mindenki boldog.
Már szépen jön kifelé, nem akar iramodni, sőt, már a felháborodottságot kifejező, horkantva fújtatást is mellőzi egy ideje. Néha esik már csak ki, ha egy hirtelen jövő hang megugrasztja. Abból meg van vidéken elég. ma például mindenki megijedt a réten. A ló a fácán csibéktől, a fácán csibék meg a lótól. Aztán kiderült, hogy a lovat nem akarják megenni a fácánok, és a fácánok is rájöttek, hogy a ló sem akarja megenni őket. Mindenki boldog volt. Én is, amikor erre rájöttem, hogy emiatt ugrott felém a lovam, nem azért, mert meg akart enni. Azért az orrom alatt elmormoltam neki, hogy "anyádat ijesztgesd..."
Lefutottuk a két irányt, a balra, és a jobbra köröket. Csináltam egy rögtönzött hosszú ostort, ami nem csíp, csak jelző értéke van. De állandóan lerepült róla a zsinór... Tegnap eszembe jutott, hogy az asszony hozott még Angliából egy lovagló pálcát, egy teljesen szemérmetlen tervvel, de egyelőre kihasználatlanság miatt a hálószoba szekrényének tetején pihen. Át is vittem, hogy na majd az eredeti rendeltetésének megfelelő helyen fogom használni, de kiderült, hogy nem bírja az erőltetett igénybevételt. A kezemben maradt a bőrszíj, aminek a csuklómon kellett volna tartania. Úgy néz ki, vissza kell vinnem a hálószobába.
Jajj, de sajnálom....




Barackfiókák

Már hetek óta vártam  a mai napot. Kellett már egy nap, amikor itthon maradok, és rajzolok, vagy filmet nézek, vagy bármi olyat csinálhatok, legalább csak egy kicsit, ami nem kötelező, és pihentet.
Tegnap kimentünk a barackosba az öcsémmel. Ilyentájt tavaly már javában befőztük a barackot. Idén megmetszették nekünk, és ennyi. Válogatni nem mentünk ki, de nem is kellett, mint utólag kiderült, mert a szeles, hideg idő, és a viharok időben elintézték helyettünk a válogatást. a kaszálással meg arra jutottunk az öcsémmel, hogy a nagy fű visszatartja legalább a vizet a talajban. Amikor "időben" lekaszáltuk, és "szép" volt a barackosunk, volt, hogy a bokánkat majd kitörtük a rengeteg repedésben , ami a talajt lépten-nyomon megszakította. Szóval tegnap kimentünk. Vártam mindent, csak azt nem, ami fogadott.
Azt gondoltuk, nem lesz barack. Vagy ha lesz, sok apró, vagy ha nem sok, de apró biztos. Már ez a második év, hogy nincs permetezve semmivel, semmikor, egy olyan ültetvény, ami huszonnégy évig volt. Gyakorlatilag a fáknak nulla az immunrendszere. Vének is, mint a szekerút, betegek is már.
A félelmeim ellenére nem ette meg a tafrina a leveleket, és a kevéske foltot, amit az egyébként tetszetős termésen találtunk, a még belefér kategóriába soroltam. Rosszabb nem lett az íze, csak időben kell leszedni is, meg feldolgozni is, mert nincs lefújva rothadásgátlóval.
Amúgy sem akartuk eladni, berakjuk mindet.
Megbeszéltük, hogy másnap kimegyünk, és lekaszáljuk a füvet, meg a gazt, meg leszedjük az érett barackot.
Hát ennyit a pihenésről...
Délelőtt volt, amire kiértünk. Én kaszát ragadtam, az öcsém elkezdte szedni a barackot. No, nem a kézi kaszát, annyira nem vagyok elvetemült, meg szégyen, nem szégyen, nem tudok kaszálni. A brümmögőset fogtam, és kaszáltam.
Ahogy haladtam a sorok között, olyan dolgot találtam, amit a négy év alatt egyszer sem láttunk eddig. Az egyik pár éves fácska ágai között egy madárfészek bújt meg, benne három fiókával. A fa körül a gazt nem vágtam le. Nem is nagyon volt rajta gyümölcs, ki is tudtuk kerülni, a szedés alatt, a madaraknak meg életmentő lehet egy kis extra takarás, vagy árnyék.
Ahogy letettem a kaszát, és közelebbről is megnéztem őket, a szomszéd fán megláttam a szülőket. Gébicsek. Kisebb fajták, pontosan nem tudom, melyik, de rovarevők, az biztos. Két évnek kellett eltelnie, vegyszer nélkül, hogy megjelenjenek.




Délután lett, mire végeztünk. Ez volt a harmada a barackosnak. Az első érésű barack finom, édes, de nem magvaváló. nem lett sok, hat láda, meg egy nektarin. Még ugyanennyire számíthatunk, hacsak valaki le nem szedi helyettünk, mint tavaly...
Elosztottuk, hazavittük. Talán holnap megcsináljuk lekvárnak.
most fejezte be a feleségem a sárgabarack lekvárt, meg a meggy utolsó adagját, illetve azt még nem teljesen. Még vagy tíz kilót ki kell "faggatni", ahogy nagyanyám mondta mindig. Ebből is lekvár lesz, már ötven kilót beraktunk befőttnek, szörpnek, lekvárnak, meg cukrozott, magozott meggyként.
Sárgabarackból nem hiszem, hogy lesz több. Most majd az őszi jön. Amit tudunk, abból is üvegbe tesszük. Lesz, aki megegye...

Jó tanács, ha tetőzni kell

Az öcsém építkezni fog. Mivel a környéken nem nagyon lehet üres építési telket venni, így olyat vett, amin már van ház. Persze el kell bontani, mert repedt, vizes, öreg a födém, a tető. Több generációt kiszolgált már, de eddig tartott. A hétvégén neki is fogtunk a bontásnak, és a tetőket leszedtük az épületekről.
Meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy képekkel is megmutassam, amit évek óta szajkózunk minden olyan ismerősnek, aki régi házat vesz. A legtöbb ember még nem csinált tetőt életében. Régi házon biztosan nem. Ezért elkövetik azt a hibát, hogy először felújítják Belül, aztán alul-kívül, majd végül a tetőt cserélik. Ha építünk újat, akkor a sorrend ugye adott. Ha meg újítunk, a sorrend fordított kell legyen. A régi parasztházakon a plafont alkotó gerendák végeire van ültetve a tető szaruzata. Itt kap egy hatalmas nyomást a gerenda, és így a közepe kissé felfelé feszül. Az évek alatt ugyan a plafon közepe lefelé süllyed, meghajlanak a gerendák, de a tető súlyából adódó terhelés akkor is megmarad. Ha levesszük a tetőt, és a födém marad, akkor ettől a feszültségtől a gerendák egy időre megszabadulnak. Még jobban belógnak a helyiségekbe. Összereped a plafon, ha vakolva, vagy tapasztva van, bár a legtöbb esetben csak hajszál repedések jelentkeznek. Esetleg a falak mentén, ahol felfekszenek a gerendák, elválik a födém, és kissé felemelkedik. A két képen, amit a bejegyzésbe felteszek, ezt a hézagot lehet látni. Jelen esetben több, mint két centi!
Tehát, ha régi házat vásárolunk, a felújításkor az első legyen a tető, és a födém! Ez kerül a legtöbbe, ez igaz, de a lenti részt akár helységenként is fel lehet újítani később, míg a tetőről ez nem mondható el.
Nem egy ismerős esett ebbe a hibába, és végül sajnálta, hogy nem hallgatott ránk. Olyan is volt, aki kifestett, mielőtt a tetőhöz nyúltak. Aztán megint kifestett, amikor végeztek...

















A súly lekerülése után a gerendák felemelkedtek. Kívül a hézag 2 cm.




A gangról nézve a fenti hézag jobban látszik a világosra festett falon.



Nyolcan voltunk szombaton, a mai napon hárman. Szombaton lekerült mindhárom épületről a cserép, vasárnap leszedtük a faanyagot. Kellemesen elfáradt mindenki a napon, a sör pont pincehideg volt. 
Következő körben a födém sárbevonatát szedjük le, és magát a födémet. Természetesen a faanyagból a menthető még pár évi szolgálatot fog teljesíteni, a többi melegként végzi be a sorsát.



Miruka ágya

Munka mellett nagyon kevés idő jut egyebet csinálni. Ha nem tudtuk volna letakarni a kertet, idén megint kimarad, mert ahhoz nem kell csinálni is a kertet, hogy gaz nőjön benne.
 A többiről ne is beszéljünk... Ha bármi bútort kell gyártanom itthonra, a sokadik helyre szorul vissza sajnos. Van, hogy nekikezdek, de hogy mikor fejezem be, az más tészta. Miruka ágya is ilyen sose lesz kész bútornak indult. A fát már összeszedtem hozzá februárban. Aztán hol ide, hol oda raktam a műhelyben. Egy ideje már nem fért rendesen a bölcsőben szegénykém, mert nem tudott forogni benne álmában. Beakasztotta a lábát, lökött magán felfelé , beverte a fejtámlába a fejét, és felébredt. meg mindenki más is.
Úgyhogy meló után hazajöttem, és meggyalultam a fákat. Másnap méretre fűrészeltem. harmadnap összerajzoltam, és jött egy hétvége. Az egyik nap kifurkáltam, és a csapokat is megcsináltam benne. aztán géppel csiszoltam, majd legömbölyítettem az éleit marógéppel. Végül kézzel átcsiszoltam az egészet, durvább, majd finomabb papírral.
Következő héten megint meló... Délután összeragasztottam, másnap lekentem narancsolajjal az egészet. Három napig száradt, szellőzött a műhely előtt, tető alatt. És végül ma végre össze tudtam szerelni.
Bele is próbáltuk a gyereket rögtön. Kicsit kotyog még benne, de jó lesz!




Takart kert, 3. felvonás

Elég későn fogtunk a kerthez idén. De legalább idén már hozzá tudtunk fogni. Vetni szinte semmit nem vetettünk, csak egy kis babot, céklát, pár bokor tökfélét. Na meg csemegekukoricát. A pár négyzetméter kertet idén takartuk. Már próbáltam szalmával, ideig-óráig működött is. Aztán próbáltam fóliával. Na ez volt a legrosszabb. Bár, nem vethetem el a hatékonyságát teljesen, mert a csepegtető szalag, ami alatta volt nem üzemelt rendesen, mert hosszúak voltak a szalagok, és a tartály, ami a vizet adta volna nekik, nem volt elég magasan, így a nyomás nem juttatta el a vizet mindenhová. Az írható a legjobban a nejlon rovására, hogy az esővizet nem engedi át. A szalma ellenben igen. Viszont az meg nem elég tömör, és viszonylag gyorsan elrohad, így pótolni kell még év közben.
Ezekből tanulva idén kisebb területre húzódtunk vissza, a tartályt 90 centi magasra tettük, és a szalagok hossza is töredéke csak a tavalyinak. A takaró anyag idén kartonpapír. 2m x 2,8 méteres íveket tudtam szerezni, ezzel takartam le a kertet, negyven centis átfedéssel a széleken. Kb 240 palántát ültettünk bele, zellert, karalábét, paradicsomot, paprikát, padlizsánt, uborkát. A kevés magot is ide vetettük. Kétféle módon kerültek hozzánk palánták. Az egyik szabad gyökérrel, a másik pikírozva, földlabdával. A csepegtetőt elindítottam reggel, és délután palántáztunk. A labdás palánták rezzenéstelenül viselték a kiültetést. Mintha meg sem történt volna, mintha helyre lettek volna vetve. A szabad gyökerűek, bár gyakorlatilag sárba kerültek, elájultak. A karalábé kicsit túlkorosan került hozzánk, némelyiken már apró fej is volt. Egy hétig feküdt a karalábé.de aztán lassacskán levélzetet váltott, és nekiindult. Aggódtam érte, hogy nem marad meg egy sem, de az elültetett dolgok közül jó, ha öt odalett eddig. Volt olyan paradicsom, ami nem hogy csak virágzott, de már apró zöld terméseket nevelgetett, amikor kiültettük. egyet sem dobtak el, szépen fejlődik mind az anyanövény, mind a termés. Az uborka virágzott, meg is tartotta ezt a jó szokását, már egy hete esszük a finom uborkákat, amiket szüretelünk róla. A padlizsán is virágzik, már vannak szép lila apróságok rajtuk. na meg krumplibogarak, amik ennék világba, a paradicsommal együtt, de a nejem minden este összeszedi őket, és komposztálja mindet, a papucsa sarkával.
Amikor letakartuk a földet, még az elején,június 6.-át  írtunk. Nem esett felénk, a föld száraz volt. Egy héten át minden nap háromszor töltöttük föl a köbös tartályt, aztán a második héten csak kétszer, a harmadik héten már csak egyszer kellett egy nap. Igazából most már elég lenne két naponta egyszer, de minden nap csepegtetünk. A papír alatt a talaj mélyen nedves, megkelt, bele lehet túrni. Ahogy sétálunk a sorok között, érezni, hogy puha a föld, pedig nincs lazítva. A gyomok imitt-amott látszanak, ahol a palántáknak kivágtuk a lyukakat, , vagy ahol a felázott papírra rálépve kiszakítottuk. A papír szélén bőséggel nőnek, meg a gerilla paradicsomok is. Igazából koktél paradicsom terem vadon nálunk mindenfelé, ahol meghagyjuk. Mindenki szereti, úgyhogy tíz-húsz bokor most is nődögél a takarás szélén. A kevés gyomot meg nem bánom. Hetente van annyi, hogy ha kiszedem, a rengeteg malacot, meg disznót meg tudom etetni kétszer legalább a növényekkel.
Szóval azt kell mondjam, ez vált be. Jövőre is ezt fogjuk használni, csak korábban kezdünk neki, hogy vetni is tudjunk. Plusz a tanya kertjét is fel kell törni végre, és oda is vetni kell. Ugyanez lesz a módszer.
Ja azt elfelejtettem mondani, hogy a köbös tartály 50 perc alatt lesz tele úgy, hogy közben nyitva van a csapja a csepegtető rendszer felé.
Alig várom az első töltött karalábét!!









































Nem egészen négy hete így néztek ki a palánták....

Mogyoró mese

Egyszer , nagyon régen, a mogyoró elhatározta, hogy megtelepszik egy udvaron. Szépen meg is fogant a gyökere, mert a gazda magoncként hozta, kicsi földlabdával, hogy mégse legyen neki olyan idegen az új hely, hozzon magával az otthonából is valamit. Locsolgatta , karót tett a fiatal vesszőcske mellé, hogy az ádáz szelek el ne törjék. Mikor kicsit megerősödött, elvette mellőle a támaszt, hogy magától erősödjék.
Egy szép napon, mikor a gazdának tengernyi dolga akadt, egy jó barátra bízta portája lekaszálását. Kissé megnőtt a sok fű, eldugta a mogyorót a kíváncsi szemek elől, és a kaszás nem vette észre. Mikor hazaért a gazda, rögtön eszébe jutott, hogy bizony nem figyelmeztette a barátot, hogy vigyázzon a mogyorócskára. Szaladt is megnézni, hogy túlélte-e a kaszálást. bizony a nagy fűben nem látszódott, és a barát a mogyoró csemetét is elvágta a fűvel együtt. Hiába locsolgatta a tövét a gazda, hogy hátha megmarad, hátha kizöldell, nem történt semmi.
Hosszú évek teltek el, és a gazda átépítette az egész udvart. Házat rakott rá, követ pakolt a kocsibejáróba.
Egy késői tavaszi napon, mikor sok dolga egy szusszanásnyi időt adott neki, végigballagott az udvarán. Minden nap végigment rajta ugyan, de szeme nem látta, mi van előtte. A távoli gondjait fürkészte, így elment minden mellett, ami a földjéből kinőtt. De ezen a napon nem a távolba tekintett, hanem maga elé, le a földre. Megnézte a virágokat, amiket felesége ültetett, és észrevette a régi háza tövében a kis zöld bokrocskát!
Nini!  Egy mogyoró bokor!
Kisfia gyakran evett mogyorót, éppen ezért szeretett volna saját bokrot, már régóta. A gyerek a sok mogyorótörés alkalmával biztosan elvétett egy ütést a terasz kövén, és a mogyoró a földön landolt. Biztos kereste a gyerek, de nem találta meg, és a fél éves időjárás beledolgozta a földbe. Túlélte a őszt, a telet, az egereket, az asszony kapáját, és tavasszal szárba szökött.
Eztán időnként rá-rá nézett, és kedvét lelte benne. Egyszer-egyszer meg is nyesték, mert az egyik kutya letörte, és innentől ágabogassá nőtt. Olyan közel volt az ajtóhoz, hogy még ha ki is kötötték a veranda egyik oszlopához, akkor is csak meghajolva lehetett a lombjától bemenni a régi házba. De nem bánták.
Nézegette minden nyáron, hogy vajon lesz-e rajta mogyoró az idén? De nem termett. Bánta is a gazda, meg nem is, hiszen fiatal a bokor, inkább erősödjék, mint teremjen még! Ez év tavaszán már nem is nézte, hogy virágzik-e , vagy most sem fog....
De a minap észrevette, miközben legújabb gyermekének mutatta a bokrot, hogy bizony előbújnak a szőke hajú mogyoró arcocskák a zöld levelek közül.
Végül, hosszú-hosszú évek múlva csak meg tudott telepedni a gazda portáján a  mogyoró bokor...




2017 alkotó tábor

Alkottál már valaha pasztellel? Nem?

Nos, abban az esetben, ha szeretnéd megtudni, hogyan is működik ez az anyag, itt a helyed!
Alkotó táborokat szervezünk a nyárra, Bükkábrányban, egy borsodi kis településen. A tábor ittalvós, öt napos. A legprofibb általam ismert pasztell alkotót sikerült megnyernem az ügy érdekében, barátomat, Josimovic Laslót.
Ő fogja megmutatni az öt nap alatt, hogy tudsz ilyen:



Vagy akár ilyen :


Csodát művelni a pasztell krétával. 


A tábor egy családi házban kap helyet, maximum tíz résztvevőt tudunk fogadni. Szállást, azaz alvó helyet tudunk biztosítani. Az ételt lehet készen rendelni, vagy magunknak elkészíteni. Tisztálkodási lehetőség van. A napirend a következő: reggeli után kb 10 körül nekikezdünk a pasztellezés megismerésének. Déltől fél kettőig szünet, majd ötig megint csak a pasztellé a főszerep. 



Esténként lehetőség van szalonnasütésre, tárcsás hús  készítésre, kemencés ételek megkóstolására. Megnézhetik a résztvevők, hogy készül a házi sajt.

A tábor időpontja:
2017 Október 27-31

Ha felkeltettem az érdeklődésedet, keress meg minket a Facebookon: Josimovic Laslo, vagy Czudar Viktor. Emailre is válaszolunk, a josimoviclaslo@yahoo.com, josimoviclaslo.@gmail.com, leviosa@freemail.hu címeken.



260-as széria...

Megint június... Az ilyenkor szokásos vigyük a vállunkon a világot: a bálázás. Sokszor mondják nekem, hogy dolgozzak kevesebbet, meg ne egyszerre csináljam ezt, vagy azt... Na most kérdem én: Ha egyszer egyszerre kaszálnak, és egyszerre van kész a kis kockabála, ami ugye ha megázik, kuka, akkor ezt hogy a viharba oldjam meg másként, mint egyszerre??
Mert hiába van guta meleg, már hetek óta, amikor bebálázzák, biztos, hogy esik! Mint amikor az asszony füvet nyír. Akkor is esik, utána, még ha egy fia felhő sincs az égen. Most is akart füvet nyírni, és közöltem is vele, hogy meg ne próbálja, míg a bálák nem a tározóban vannak!!
Szóval három napja bálázni kezdett a traktor, és egy fordulót, majdnem nyolcvan bálát be is vittünk. Az utolsó ötöt már szakadó esőben.
Még szerencse, hogy nem csinált a traktor több bálát aznap. A rend meg ha megázik egyszer-kétszer, még nem olyan nagy baj. Jött másfél nap pihi, száradt az elázott széna kint a réten, és tegnap délután megint hajrá!
Az unokatesóm eljött megint az autójával, én a földi szolgálatot láttam el, azaz a bálákat dobáltam fel. A kocsira is kellet egy ember, aki pakol.
Egyetlen "önkéntes" adódott: a fiam. Végig károgott, hogy belelépett a bálák közti lyukba, hogy nehéz, hogy fáradt, hogy nem jön a következő körre, de egyszer nem parancsoltam rá, hogy márpedig maradsz! Magától maradt. Nagyon élvezte, az üres kocsin utazást, a bálákon billegést, a menet közben pakolást, meg a kánikulát. Kötöttem egy fehér pólóból turbánt a fejemre, neki is kellett egy, olyan, mint apának. Legalábbis a nejem ezt mondta.
Négy körül kezdtük a becuccolást a kaszálóról, és fél nyolckor találtuk meg azt a bálát, amit az elejétől fogva kerestünk: az utolsót. A fiam végig kitartott, végig pakolt a kocsin, és végig adogatta le a tározóba a bálákat.
Kétszázhatvan bálát vittünk be tegnap. Ma olyan helyeken is izomlázam volt, ahol nincs is izom....
De a két nagy el van látva szénával egy évre. Jó buli volt. Jövőre ugyanitt, ugyanezért...





Utolsó pillanat...

Már lehet, hogy késő nekik, de az esélyt megadtuk. A három kertből a legnagyobbat bevetettem lucernával. Ki is kelt benne egy csomó gaz, lucerna alig. Lassan térdig fog érni. Elkezdem kaszálni, mert a malacoknak ez is jó lesz. Bár a lucernát szántam nekik. A tizenegy felnőtt mellett megmaradt a kicsik zöme. Már kétszer akkorák, mint mikor leválasztottam őket. Elvileg öt kan van, különszedve. Hamarosan ártányok lesznek. Kettőnek van gazdája, a három valószínűleg a nyakunkon marad. Valahogy meg kell oldanom, hogy ötös, hatos csoportokba szedve neveljem őket, mert így nem jó. Huszon-egynéhány kis koca maradt, meg a három kan, illetve leendő ártány. A tizenegy felnőttből öt levágásra vár, illetve a visszahízásra. Egy köztük nem fialt, ő nagyon jó húsban van, három olyan közepes, sportmalac testalkatú, nekik kevesebb malacuk volt, de egy olyan vékony , mint a keszeg. Neki lehetett a legtöbb malaca, illetve biztos szoptatta a többi kicsijét is. Ki tudta nyomon követni? A másik garnitúra felnőtt egy kanból, és öt kocából áll. Kettő koca biztosan megmarad még legalább két évig fialni, a másik három kétséges. A második fialás majd megválasztja.
Cirók továbbra sem ivarzik, illetve nem látszik rajta semmi külső jele. Lassan halad a karám rész, a terület tele van szeméttel, üvegtörmelékkel, dróttal. Amíg nincs kitakarítva rendesen, nem szabad kiengedni. Nem volna jó egy lenyelt drót, vagy nejlonzacskó miatt kényszervágni a marhát.
Kesely nagyon jól néz ki. Volt nála három hete a pedikűrös, de egy hátsó lábát nem engedte megcsinálni. Valószínűleg azért, mert egy éve nem körmölték. Hiába könyörögtem két embernek is, hogy jöjjön, nem értek ide. Nem szedtem a hátsó lábait, csak az elsőt. így egy kicsit makacs volt, és nem engedte. Azóta szedegetem a hátsó lábait is, minden nap. Azt, amelyiket nem engedte megcsinálni, nem mindig adja szívesen, és van, hogy rángatja. Bízom benne, hogy megváltozik a véleménye erről az egészről.
A kertek közül a második most kaszáló lett. Szépen nő benne a perje, meg a szélére ültetett almafák is jól fejlődnek.
A harmadik, legkisebb terület az, amelyiken két éve a ló és a tehén volt. A házunk kertje. Tavaly feltörtem, de idő hiányában megette a gaz a veteményt. Idén megint felrotáltam. Elgereblyéztem. Kihúztuk a fiammal a KPE cső-gerinc vezetéket a csepegtető szalaghoz. A nejemmel lefektettük a szalagokat, miközben a fiam elkészítette drótból a lefogatókat a szalaghoz. Aztán az első udvarról elhordtam a két éves komposztot a szalagok mellé. Majd betakartam a komposztos területet kartonpapírral. Ez a harmadik takarásos próba. Az első, három éve készült szalmával. Nagyon jól bevált, de ősszel le kellett volna szedni, hogy tavasszal időben felmelegedhessen a föld. Ez kimaradt, és minden sokkal később kezdett nőni, mert az áthűlt talajt leszigetelte a szalma, és nem tudott megmelegedni. Aztán tavaly takaró fóliát használtunk. Nagyon jó lett volna, ha lett volna kút a nagy kertben, hogy a fólia alatti csepegtető szalaggal alá lehessen locsolni. Hurcolni a vizet nem ment. A fele növény jó volt így is, a másik már nem annyira. Plusz a fólia is szigetelt, csak nem hőt, hanem vizet. Nem engedte át az esővizet, így mind a közlekedő úton lévő gyomoknak jutott. A disznók megint jól jártak...
Aztán ősszel rajta maradt a földön a fólia megint csak időhiány miatt. Tavasszal meg érdekes volt leszedni.... Segítséget kellett kérnem hozzá.
Most az itthoni kertben van kút. Megvan minden a csepegtetéshez, és most kartonnal takarunk. Ez átereszti a vizet, de vissza is tartja. És elég vastag a gyomok ellen. Nem mellesleg van egy csomó két éves szalmám. mint a képeken látszik a nedves papír nem nagyon bírja a kilencvenhét kilómat. Az utakra ráerősítek majd szalmával.
Utolsó pillanat... a palántáknak. Kaptuk őket. Paradicsom, paprika, karalábé. Ma ültettük el őket. Lehet, hogy késő, de majd meglátjuk. Még kapok a barátomtól pár zellert és padlizsánt. A többi részre zöldbabot, borsót, tökféléket és céklát vetek. A héten megoldom valahogy.
Mire elültettük a palántákat, megjött nagy dörögve az eső is. Így nem kellett locsolni. Na de majd holnap!






Ódon ládika

Sok dolgot elvállal az ember, csak hogy életben maradjon. Elviseli a nehézségeket, a bajokat. Próbál megoldást találni. Átcsoportosít, lyukakat fold be, megjavít ezt-azt, ami elromlott. Sokszor idegőrlő ez. Szerintem nagyon sokan értik, érzik, tudják, miről beszélek. A megoldandó feladatok zöld fűtengerében néhány színes virág az, amit az ember szeret csinálni. Számomra ilyen minden kis mütyűrke, rajz, vagy bármi, ami kikapcsol. Sokszor el sem tervezem.Vagy meglátom valahol, aztán meg akarom csinálni, vagy látok sok jó ötletet, és egyszer csak előáll egy teljesen új dologgal az agyam, és nem hagy nyugodni addig a gondolat, amíg meg nem valósítom. Ebben a formában még sehol nem láttam hasonló ládikát. Igen,már megint egy ládikát csináltam. Nemrég az öcsémnél keletkezett néhány rövid lambéria maradék. Elkértem, és alig vártam, hogy hazaérjek vele. Meg is gyalultam, bár már egyszer gyalulta valaki, de úgy egyenes, ha én újra tolom. Aztán néhány perc alatt az új fűrészemen bevágtam az éleit szögbe, kinútoltam, és már össze is ragasztottam. Másnap kis kézi gázlámpával megégettem az egészet kívülről. Addig lángoltam, míg fekete, repedezett szénréteg nem borította. Aztán drótkefével leszedtem a szenet, és szép barna, kopott felületet kaptam. Aztán egy kis átdörzsölés száraz ronggyal, meg egy kis narancsolaj, és előttem állt az, ami a fejemben motoszkált már napok óta.







Egy nagyon réginek kinéző ékszeres ládika....
És hogy kerek legyen a dolog, ne csak hatszögletű, fabrikáltam hozzá egy kecses kis karkötőt. Lószőrből, és ezüstözött drótból.








Raklap-meló

Nálunk a tél a raklapokról szól. Ugyanis a mi kazánunkban a legjobban a fenyő, és más puha lombosok száraz fája hasznosul. Viszont az én szemem meglátja az értéket ott is, ahol esetleg más nem. Nem egyszer , amikor összevágtam egy-egy raklapot, a deszkáit nézve rájöttem, némelyik nem tűzre termett. Szépen elkezdtem kiszedegetni belőle azokat, amik egészségesek, szépek. Száraz, fedett helyre pakoltam, hogy megóvjam a víz pusztító munkájától. Aztán elkezdett motoszkálni bennem , miket is akarok csinálni. Az ötletek jöttek, mentek, de némelyik makacsul megkapaszkodott, és kitartóan ott maradt, rejtett kis zugokban, ahonnan néha elő-elő kandikáltak, hogy itt vagyunk!!
Aztán egyre jobban előmerészkedtek, míg végül ott álltak előttem, és követelni kezdték az életet.
Igen, az életet. mert minden fából készült tárgy él. Mostanában az motoszkál a fejemben, hogy Isten, amikor megteremtette a világot, és az embert, minden egyes teremtményébe helyezett egy kis darabot saját magából. Ettől él, és ettől csodás minden élő, és "élettelen". Azért nem látjuk, és halljuk Őt, mert kint keressük. Pedig bent van. Mindőnkben egy kis része. Azért képes az ember teremteni, alkotni, mert ezt a kis részt képes tovább darabolni. és belerakni abba, amit készít. Ha közel engedi magához ezt az érzést, legyen ez tudat alatti, vagy tudatos, azt mondják, látszik, hogy szeretetből készült, amit alkotott.
Visszakanyarodva a raklap témához: napokig csináltam ezt a dobozt. minden nap pár percet, mert a késztetés már nem hagyott nyugodni, de időm rettentő kevés volt rá. Egyik nap csak összeszedtem, másnap meggyalultam, harmadik nap méretre vágtam a darabjait. és gy tovább, és így tovább, míg végül készen lett. A legtöbb része egy eredetileg szürkés fából készült, ami könnyű, szépen faragható, nagy likacsú. Szerintem nem európai fafaj, de sajnos nem ismerem. A szélesebb, vörös csíkok mahagóniból vannak, a világos részei nyárfából. ezeket mind a raklapok adták. A középső, szépen erezett, egy féltve őrzött tuja rönkből került ki, a keskeny sötétebb barna csík dió. A dobozka alját bükk rétegelt lemezből készítettem. Az utolsó simítás az olajozás volt. Nem szeretem a lakkot, így természetes narancs olajat kapott. ez a várt módon feltüzelte a felületet, elmélyítette a doboz színeit.
Szerettem csinálni. Egy kicsit felszabadított. mire elkészült, már tudtam, kinek fogom adni...






Kecskeló...

Ha van lovad, az majdnem ugyanolyan, mintha kecskéd lenne...
Teljesen más a két állat, viszont nagyon sokban hasonlítanak. Mindkettő rendkívül intelligens. Már ha azt kell nézni, mi az, amivel leköthető mind a saját, mind a gazda teljes agykapacitása. Csak ugye a kecskét legalább korlátozza a mérete, és a súlya. Nos, a lovat is, de ugyanakkor előnyhöz juttatja a kecskével szemben, lévén sokkal magasabb, és nehezebb is tőle. 
Mikor elmúlt a fene nagy rossz idő, megint kiengedtem Keselyt. A tanyán a kis ház előtt van egy virágoskert. Aminek a jó felét elfoglalja a vízóraakna és a kerti csap. Ennyi erővel lehetne csapos kert is, vagy aknás kert, de utóbbinak elég sötét mellékzöngéje van, így maradjunk a hagyományos elnevezésnél. Nos, gyakorlatilag erre a betongödörre korlátozódik a vízellátás a portán. És a kerti csapra. Télen minden itatásnál lemásztam, megnyitottam, vizet hordtam, lemásztam, elzártam, víztelenítettem. Mikor elmúltak a fagyok, (Hallelúja!! ) nem kellett többé lemászni. Pedig már egész jól ment a tricepszezés a lejáratban... Szereltem a kiskert bejáratához fából egy fáin kerítést. Mert hogy a rontom-bontom tehenem nem volt szabadlábon, azt feltételeztem, hogy az én okos lovam ellesz ezzel az egésszel. Aha...
Egyik este, mikor mentem végezni hozzájuk, már messziről látom, hogy a ló a kiskertben toporog. 
-Nesze neked tulipán, meg jácint...- mondtam ki hangosan. Lépkedtem tovább, és vagy tíz méterre járhattam, amikor meghallottam, hogy folyik a víz... Ékes borsodi nyelvjárásom megint segítségemre sietett, mikor kifejezésre kívántam juttatni elégedetlenségemet a témával kapcsolatban. Kicsit megszaporáztam lépteimet, hogy mentsem, ami még nem folyt ki a csövön. 
Kesely továbbra is toporgott, és forgolódott, a legnagyobb felháborodás közepette. Mert azt is tudni kell, hogy a kecskével ellentétben a ló rögtön elfelejti, hogy rosszat tett, és nem segítségért kiabál, mint a bajba jutott kecske, hanem mélységesen felháborodik a helyzet alantasságán, saját magára nézve. 
A fáin kis kerítésem szinte sértetlen volt, így egy kicsit el is csodálkoztam, hogy hogy a viharba sikerült mindezt véghezvinnie...
Kimenekítettem, és megállapítottam, hogy szerencse, hogy gumicsizmába jöttem, és elég fVsza kis kerti tavat csinált a ló az udvar közepébe. Kéne bele néhány guppi...
Bezártam a helyére, és elkezdtem elbontani a deszkakerítésemet. Néhány nap bünti következett, mert nem volt ötletem, mit is rakjak oda. Aztán egy kollégámmal eszkábáltunk oda egy kerítést, egy hullámpalából. 
Másnap nagy boldogan megint szabadlábra helyeztem a lovat. Este bandukolok megint, és a látvány teljesen rendben volt. A ló az udvaron, ahol kell. Aztán hallótávolságba értem, és oda lett a falusi idill...
Még szerencse, hogy a borsodi nyelvjárás elég szerteágazó, és választékos, már ha szalonképesnek nem is mondható, így nem kellett ismételnem, amit néhány napja elimádkoztam...
Átnyúltam a hullámpala fölött, és elzártam a csapot. Kelletlenül vettem tudomásul, hogy alul méreteztem a magasságot. Át ugyan nem tudott rajta menni, de átnyúlt felette, és addig buzerálta a csapot, míg megnyitotta. Aztán persze csak állt jóval messzebb, teljesen ártatlan tekintettel. 
Rendben, gondoltam, akkor elzárom lent.... 
Így is tettem. Másnap este megint sétáltam, már a várakozás izgalma ott lebegett felettem, mint Karácsony előtt. Ha! Gondoltam, hiába próbált most kárt tenni!!
Látvány:ok. Ló az udvaron. Néhány lépés, és egyre több: hang, ok, nincs vízfolyás. Azért nagy kíváncsian áthajoltam a kerítés fölött, megnézni, hogy próbálkozott-e a drágám...
Próbálkozott, bizony! Megnyitotta. Meg le is törte a kart róla...
-Ó, hogyaza.... kezdtem...
Bezártam a lovat, és megfejtem a tehenet, kaszáltam nekik, hoztam szénát is. Lemásztam az aknába, megnyitottam a vizet. Szerencsére a csap nyitókarjának csonkját könnyen lehetett mozgatni, így megoldódott az egész. Azóta is nyitva van az akna alján a csap, és a csonkkal üzemeltetem. Kesely nem próbálkozott ezzel többet. Igen. Ezzel. De nem csak ennyi érdekes dolog van ám az udvaron! Az, hogy a téglakupacot naponta meg kell igazítanom, csak egy dolog. 
Az udvar egyik oldala le van zárva, ideiglenes kerítéssel. Amikor üzemelt a villanypásztor, itt jártak ki a legelőre a gráciák. Most nem üzemel, így lezártam a kijáratot. Viszont a sok próbálkozás miatt rájött Kesely, hogy nincs áram a pásztorba, és a mögötte lévő deszkakeretre erősített vadhálós kerítéselemnek neki lehet feszülni, hogy a túloldalon lévő fű elérhetővé váljon. A bálazsinór a gazda legjobb barátja, ezt sokszor mondtam már. A zsinegekkel nem is volt probléma. Fél éve süti a nap őket, de egy sem szakadt el. Viszont a fenyő deszka már más lapra tatozik. Az megadta magát. És ha már megadta magát, a ló miért ne menjen át rajta, hogy megegye azt a fránya füvet a túloldalán?? 
Alig telt el néhány nap, és a lerombolt kerítés fogadott, másik oldalán a békésen legelésző lóval. Egészen addig legelészett békésen, míg meg nem látott. Pedig nagyon nagy nyugalomról tettem tanúbizonyságot, meg ne riasszam. Én az udvaron, az egyik oldalán, a másikon meg a végtelennek nem is mondható rét, de kiegészülve egy közepes repcetáblával, és egy elboronált puszta szántóval, közelebb állt a végtelenhez, mint az eddigi udvar...
Sikerült két-három tétova forgolódással belegabalyodnia a villanypásztor drótjába, meg a fehér jelölő kötélbe. Próbáltam neki csitítóan, nyugodtan beszélni, de szavaim a jégcsákány erejével hatottak rá: egyik fülén be, a másikon ki. Közben bent a fejében nagy vihart kavarhattak, mert egyszer csak megemelte a fejét, szeme a távolba révedt, és hangsebességre kapcsolt hirtelen... 
Keserűen gondoltam bele, hogy este hat van, a ló éppen Kincsemnek hiszi magát, és a szomszéd falu felé vágtat... Mikorra fogom meg???
Éppen nem érte még el a repce szélét, amikor vágott egy jobb kanyart, és folytatta a száguldást. Még jobb!! Gondoltam, irány a főút! Aztán megint egy jobbos, és visszakanyarodott. Persze nem haza, be az udvarra! Hanem csak errefelé...
Felvetett farokkal, nagyokat horkantva billegett végig a kerítés mellet. Aztán ki a ház elé, az útra. Ott is ment egy kanyart, aztán leállt legelni. Én a minden mindegy már arckifejezésemmel ballagtam hol erre, hol arra, próbálva követni. Amikor megállt, megláttam a lehetőséget rövidebbre vágni a hosszúnak ígérkező éjszakát.  Gyorsan applikáltam egy vészmegoldású kerítést az összetört helyére. Aztán odasétáltam a nagykapuhoz, és kinyitottam az egyik szárnyát. Kiléptem rajta, aztán még pár lassú lépés... Kesely felkapta a fejét, és már iramodott volna. De elé álltam, és bekanyarodott az udvarra. Gyorsan bezártam a kaput, és pár percet adtam neki, hogy megnyugodjon. Persze egy ló pár perc alatt nem nyugszik meg...
Szedtem egy marék füvet, hogy majd jól becsalogatom az istállóba. Jött is, egészen az ajtóig. Ott visszafordult. ment egy kört az udvaron. Odaléptem hozzá, megfogtam a kantárját. Ballagott velem. Egészen az ajtóig. Ott felvetette a fejét, és kikapta a kezemből a kantárt. Megint megfogtam, és az ajtóban már számítottam rá, mi lesz. Nem engedtem, de ő sem hagyta magát. Természetesen minden erőmmel próbáltam behúzni, de még csak meg sem mozdult, még a feje sem. A fű már nem érdekelte, be meg nem akart jönni. Első mérgemben csak dohogtam, és próbáltam húzni, a másik kezemmel már az egyik oszlopba is kapaszkodtam. Aztán mielőtt végképp leamortizáltam volna magam, elengedtem. Hirtelen még szitok sem jutott az eszembe, ami illene erre az egész helyzetre...
Inkább szép lassan odaballagtam a kis ház ajtajához, és egy fángli kukoricát vételeztem. Na, ez már jobban érdekelte a fránya lovat! Bementem a helyére, és kihívóan zörgettem a kukoricát. A ló megállt az ajtóban, és próbált nyakból minél több helyet elérni befelé úgy, hogy közben a többi része a kinti teret élvezhesse....
-Hát, kiskomám, ezt nem kapod meg, csak ha bejössz....- kínáltam közelebb neki a szemeket. Megállt egy pillanatra, hátranézett, majd vissza. Próbálta eldönteni, hogy ér-e annyit ez a kukorica, mint a ralli a repcetáblában. Aztán a ló mohósága győzött. Magát megadva beballagott a helyére. Megkapta a kukoricát, és HÁROM helyen is bekötöttem az ajtaját a karámjának. 
Még aznap este megcsináltam a kerítést, hogy másnap kiengedhessem. Nemsokára lesz pásztor, már ha a malacokat el tudom adni... Akkor majd kiengedem a rétre is, hagy vágtathasson kedvére. Két napig esett utána, nem engedtem ki. Ideges szokott lenni a vihartól. Aztán kivirult az ég, és kiengedtem. Meg sem lepődtem, amikor este a villanyóra ajtaját a földön találtam, ripityára tört üveggel. Csak összeszedtem, és hazavittem a keretet. A másnap reggelt a műhelyben kezdtem, OSB -t raktam az üveg helyére. 
Szóval a ló olyan, mint a kecske. Néha igazi Isten verése tud lenni. Csak nagyobb, és erősebb, meg nehezebb. Egyszer agyonütöm, a fene azt a szép szemét!



A ló átka....

Néhány hete már a ló körül forognak a dolgaim. Legalábbis a legtöbb. Sokat beszélgettem egy kollégával is, neki is vannak lovai. Az alábbi történetet is tőle hallottam. nem pontosan így, ezért lehet, hogy nem úgy írom le, ahogy mondta, de a lényegét megjegyeztem:

Egyszer, nagyon régen, még az Özönvíz előtt, Isten járta a világot, és gyönyörködött alkotásában. Jártában, keltében elfáradt a sok gyaloglástól. Gondolt egyet, és segítségül hívta egyik teremtményét: a lovat. Felült a hátára, és immár kényelmesebben folytatta útját. A ló eleinte békésen tűrte lovasát, és csendesen poroszkált szerte, meg szét. Aztán egyszer csak az egyik hegyoldalon legördült egy kő, és a ló megriadt. Elkezdett vágtázni. A Jóisten alig bírt a hátán maradni. A nagy robajra megriadt egy nyúl, az egyik út menti bokorban, és megiramodott, keresztben a vágtató ló előtt. Mi sem kellett több! A ló újfent megriadt, és szinte azonnal megállt. Isten előre bukott a ló nyakába, majd mikor az felágaskodott, hatalmasat esett a porba. Azóta tudjuk, hogy a ló két dologtól ijed meg: attól, ami él, és attól, ami nem...
Nagy haraggal feltápászkodott a Jóisten, és mérgében elátkozta teremtményét:
- Rágjál folyton, de soha ne lakjál jól!!
Így esett... azóta a ló csak egyszer eszik: amikor ébren van.


Lehet a történetben igazság, mert Keselyt eddig nem láttam jól lakni. Ha reggel kiengedem, a feje a földön van, és este is le kell hajolnom a kantárért, ha be akarom vezetni.



Apa! Kezdődik!

Volt egy időszak, amikor nem ünnepeltük meg a Húsvétot. Nyűgnek tartottuk. Aztán született egy fiam. A család is elvárta, hogy menjünk locsolkodni, és a fiam is várta. Legalább annyira, mint a Karácsonyt. Nem, nem a pénz miatt, hanem a piros tojások miatt. Nagy, fonott kosárral mentünk minden rokonhoz, baráthoz, ahol kislányok, nagylányok, asszonyok voltak.
alig bírta a nagy kosarat a sok piros tojással, nyúllal...
Néhány napja tizenhárom éves lett. Természetesen most is, mint minden évben, el kellett vinnem mindenhová locsolkodni.
Olyan helyre is mentünk most, egyetlen egy helyre, ahová eddig nem. Nem mentem vele, csak ültem az autóban, és néztem, ahogy a nagy fiam becsönget a kapun, és türelmesen vár. Izgult. Én is izgultam volna a helyében. Hamarosan jött egy szőke kislány, és kaput nyitott neki. A kislány is izgult. Én meg ültem a kocsiban, és néztem, ahogy a fiam megteszi az első lépést egy gyönyörű, de hatalmas útvesztő felé.
Apa! Kezdődik!....
Közel negyven évesen ráébredtem arra, hogy az az érzés, amit éppen átél, hiányzik. Nem szoktam irigy lenni, de egy pillanatra engem is elfogott a vágy, hogy újra fiatal legyek. Az ismeretlen izgalma töltsön el, reménnyel, vágyakkal telve...
Persze ez már nem jön vissza, lehet, nem is bírnám már. Így meghagyom neki, és örülök az ő örömének messziről. Az autóból.... Lassan ő is felnőtté válik.
Kavarogtak a gondolataim, vártam, hogy jöjjön. Nem sürgettem, egyszerűen csak vártam. Jött is nemsokára, boldog volt. Én is boldog voltam. Vagy inkább megnyugodtam. A kettő között valahol...
Aztán mentünk tovább, végiglátogattuk a családot. Begyűjtöttük a tojásokat, meglocsoltuk a lányokat, asszonyokat. Persze csak vízzel! Szigorúan csak vízzel.
Aztán hazaértünk. Ez a nap is eltelt. Nagyon jót pihentem közben. Beszélgettem a rokonokkal, viccelődtünk is kicsit, ahogy ez ilyenkor szokás.
Aztán este kérdezte a feleségem, hogy éhes vagyok-e...
Ránéztem... megkérdeztem tőle:
-Ugye te még soha nem voltál locsolkodni, igaz?




Szilánkok...

Mindig eldöntöm, hogy majd este írok... Aztán nem jutok el odáig. Leragadok a babázásnál. Minden nap fejlődik, minden nap produkál valami újat. Csupa mosoly! Úgyhogy elnézést kérek mindenkitől, aki gyakoribb jelentkezést vár tőlem, de ez most sajnos ilyen.
A héten kényszerpihenős voltam. Az első két nap szabadságon voltam is, meg nem is. A cégnél nagy felújítások zajlanak, és ekkorra tervezték a betanításunkat az új gépekre. Nem mertem semmi komolyba belefogni, mert utáltam volna félbehagyni. elutazni meg végképp nem lehetett, mert egész nap vártam a telefont, hogy mehetek végre tanulni. Természetesen nem kellett menni. Aztán kedd estére bedurrant a torkom, de úgy rendesen. Majdnem tíz éve félvállról vettem egy hasonlót, és majdnem elvitt. Azóta az első kaparó érzéssel már megyek az orvoshoz. Nem vicc.
Szóval pihentem, mert nem tehettem mást. Sok dolog eszembe jutott, volt idő befelé figyelni. Általában csak hagytam áramlani a gondolatokat. Remek gyakorlat, hogy az ember belsőleg egyensúlyba kerüljön. Hát, még nem sikerült teljesen.
Két élményem viszont volt a héten. Meghatározó dolgok. majd tíz évig hetente több alkalommal jártam edzésre. Karatéztam. majdnem az elejétől fogva tartottam is a foglalkozásokat, olyanoknak, akik kevesebbet tudtak tőlem. Szerettem tanítani, szerettem edzeni is. A karate ruha, mikor felveszi az ember, ad egy plusz tartást. Ez a tartás megmarad, amikor levesszük is. Az öv szorosan fogja a ruhát. Rajta a csomó, sokáig az életem egyik meghatározó középpontja volt. Már nem is tudom, miért hagytam abba. Eleinte nem is akartam abbahagyni. Csak elkezdtek becsapni a dolgok. Azt gondoltam egyre több dologról, hogy fontosabb, mint az edzés. Pedig az edzés nem csak testmozgás volt. Az edzés akkor én magam voltam. Mindent saját magam elé kezdtem helyezni. mindent, és mindenkit. És így elmaradtam az edzésekről. Pedig jól ment. A tanítás is. Azóta néha el-el megyek az öcsém tanítványaihoz, ha nem tud elmenni megtartani egy-egy edzést. Hosszú idő óta , a hét elején megint megkért, hogy helyettesítsem. Eleinte vonakodtam, mert bevallom őszintén, sajnáltam az időt rá. nem az öcsémre, hanem az edzésre. Aztán mégis elmentem, mert sokat segít ő is rajtam, nem hagyom cserben én sem.
Előkotorta a nejem a ruhát a komód legalsó fiókjából. Lehozta, én elpakoltam. Aztán elmentem megtartani az edzést. Pontosan időben érkeztem. Nem szeretek pontosan érkezni. jobban szeretek kicsit hamarabb menni mindenhová, biztos, ami biztos. A gyerekek már javában öltöztek. Akik régóta járnak, megörültek nekem. Aztán öltözni kezdtem én is. A gyerekek beszélgettek, ugratták egymást.
-Aki utánam megy be a terembe, az fekvőtámaszt fog nyomni...- jegyeztem meg az orrom alatt.
Erre igyekezni kezdtek, és közölték: az öcsém is mindig ezt mondja.
Én csak bazsalyogtam az orrom alatt, és komótosan öltöztem tovább, hogy adjak nekik egy kis egérutat.
Felvettem a nadrágot, meg a kabátot. Megkötöttem mindkettőt. Ismerős szeretőként ölelt mindkettő. Átjártak a régi idők energiái egy pillanatra. Aztán megkötöttem az övet. Nem lehet elfelejteni soha azt az érzést, amikor az embert biztosan körülfogja az öv. A központjába kerül a csomó...
Akkor , ott eldöntöttem, nem fogom veszni hagyni ezt a dolgot az életemből. Annak idején adott egy keretet, egy biztos pontot, akkor is, amikor minden a legrosszabb volt az élet egyéb részén. megtanított arra, hogy irányítani tudjam a figyelmemet, hogy el tudjam űzni magamtól a zavaró gondolatokat, ha csak egy rövid időre is. Amikor az ember képessé válik kikapcsolni a problémák állandó jelenlétét, akár csak egy órára is, az felbecsülhetetlen. Van, amikor a józan eszét köszönheti ennek. Persze a gondok nem tűnnek el tőle, megmaradnak, és visszaülnek az ember fejébe, edzés után, de sokszor megoldásokkal együtt érkeznek, és a legtöbb esetben sokkal kisebbnek néznek ki, mint mikor először az agyában terpeszkedtek.
Kicsit azért berozsdásodtam a pár év kihagyástól, de ez kis kitartó sanyargatással orvosolható.
Nem sokat edzettem, inkább a gyerekekre figyeltem. Ha edzek, akkor arra szeretek figyelni. Ha tanítok, akkor nem tudok mindkettőre. Így most a gyerekek jártak jól. Meg én is, mert visszakaptam magamból egy darabot...
A másik élményt a fiammal együtt sikerült megélni. Amikor pici volt, íjászkodott a család. Szinte mindenki. Szégyenszemre a visszacsapó íjam is felkerült a szekrény tetejére. Néha, porolás közben leszedtük, meg-meg simogattam, de visszatettük. Most, már egy ideje nyektet a gyerek, hogy szeretne lőni vele. Ha már úgyis dögrováson voltam, és semmit nem tudtam csinálni, miért ne?
Átballagtunk a tanyára. Útközben Bars el nem engedte volna az íjat, a világ minden kincséért sem. Nagyon kíváncsi voltam egy elméletemre, úgyhogy én is alig vártam, hogy lőjön.
A fiam csillagjegye kos. Nálam ez nem hit kérdése, hogy meghatározza-e az embert a csillagjegye. Bizonyos vagyok benne. Szóval ő a kosok mintapéldánya. Bolygója a Mars, amit a háború Istenéről neveztek el. A neve Bars, ami szinte kiköpött Mars. Állandóan hadakozik valamivel. A növények a portán reszketnek, ha kilép az ajtón. Számát sem tudom, hányszor szidtam le érte, de ez a természete. és a természete ellen nincs mit tenni. Jobb lenne kihasználni, mint korlátozni. A stratégiai érzéke messze jobb, már most, mint az enyém. Az online hadviselésben felnőtteket megcsúfol, és sokszor nem az erejével, hanem a taktikai érzékével.
Szóval háború.... Odaértünk a tanyára, előszedtem egy szalmabálát. Felajzottam az íjat, és lőttem. Másodjára a héten szembesültem a rozsdával a testemben. De azért ha nagy szórásképpel is, eltaláltam mindhárom vesszővel a bálát. Egyelőre húsz méterről. A gyerek vagy hat éve nem lőtt szerintem az íjammal, úgyhogy mondhatjuk kezdőnek. Az első két lövése mellé ment. A harmadik alig talált. Aztán megint én következtem. Három találat. Aztán a háború helyi kisistene jött. Három találattal. Aztán én kettőt mellé, egyet közel hozzá, majd a fiam lőtt hármat , de egymás mellé. Aztán nem égettem magam tovább, és hagytam, hagy élvezze egyedül. Azt vettem észre, hogy rögtön a határokat kezdte feszegetni. Minden kört messzebbről lőtt, és harminc méterig talált nagyrészt. Meg kell állapítanom, hogy az eredeti feltevésem helytáll: van érzéke hozzá. Hiszen fegyver!
Aztán persze belejött a dologba a gyerekes marhaság, és elfordított fejjel ellőtte az egyik vesszőt a susnyásba. Aki már terepen íjászkodott, tudja, hogy a lábszárközépig érő fűben, ha vízszintesen ellőnek egy vesszőt, lehet az olyan tarka, mint a páva, akkor sem lesz meg, mert elbújik. Hiába keresed, hiába taposgálod a füvet, az Istennek nem lesz meg.
Aztán nekem mennem kellett, így hagytuk a vesszőt a levesbe...
Észere sem veszi az ember, és olyan dolgokat hagy el az életéből, amik számítanak. Számított az övemen a csomó, mert amit tanultam általa, a mai napig elkísér, meghatároz. Számított az íj is, mert hasonló dolgokat ért el velem, mint a karate. Kevés olyan dolog van az ember életében, ami el tudja hozni az egyensúlyt a belsőjében. A pillanatnyi békét. Nekem három ilyen dolgot is adott az élet: a karatét, az íjászatot, és a rajzot. Most, már közel egy fél éve egy ceruzavonást sem sikerült húznom, a magam örömére. Ráébredtem magamtól, amit a barátaim már régóta mondogatnak, hogy ha nem vagyok egész, a körülöttem lévő dolgok sínylik meg. És most eszméltem rá, amikor életem eddigi szilánkjait a kezembe vettem, hogy nem vagyok egész...
Megkeresem a ragasztót!



Az éves terv...

Sok mindenben új lesz ez az év, úgy gondolom. Valahogy az az érzésem, hogy simábban fognak működni a dolgok körülöttünk. Már egy fél éve van egy nagyon jó munkahelyem, pénzügyileg kezdjük utolérni magunkat. Már éppen ideje volt, mert az elmúlt tíz év igencsak kivette belőlünk a zsírt. Persze nem dúskálunk most sem, huszadikán még most is oda kell figyelni a maradék pénzre, de már kisebb döccenőkkel ugyan, boldogulunk.
A munka idehaza nem lett kevesebb, bár a jószágállományt kisebbre terveztem venni, csak a disznók máshogy gondolták. Harmincnyolc malac mellett tizenegy felnőtt csüngőhasú van, amit etetni kell. Most még élvezik a nagy szabadságot, az elkerített kertben, de hamarosan kisebb hellyel lesznek kénytelenek beérni. Ugyanis a kert kell.
Van még másik két kert is, amit művelni akarok. Az egyik a tanyáé, a mások egy bérelt terület. Tavaly megkésve veteményeztünk a bérelt földbe. Fóliával takartuk a hosszú sorokat, alatta csepegtető szalag. Alig győztem hordani a vizet.... Mert kút sincs és vezetékes víz sincs ott. A takarás remekül működött, csak a sorok közével nem bírtam. Az nyakig gazos lett. Annyi előnye azért volt, hogy a kánikulában a haszonnövényeket védte, és a disznók piszkosul örültek neki, amikor egy-egy sort lesarlóztam, és hazavittem nekik. Idén az a kert lucernássá válik. Az egész. Majd a Jóisten locsolja, amikor úgy gondolja, én meg majd lekaszálom.
Az itthoni kert nem volt takarva. Sajnos. Na azt is megette a gaz. Kétszer kigyomláltam ugyan, de harmadjára már nem bírtam vele. Idén takarva, csepegtető szalagozva lesz. Itthon van kút, pontosan a kertben.
A harmadik kert a tanyán van. Az egyharmadában cserjék, gyümölcsfák vannak. A cserjék alatt takarok, szalagozok. A fák alatt csak kaszálok. És ott lesznek a méhek, a kasokban. A kaptárak tavaszra megint elnéptelenedtek. A kasok, pedig az aljuk nyitott volt egész télen, köszönik, jól vannak. A tisztító repülésen túl vannak a lányok, és azóta bőszen járják a környéket. Kaptárt nem is csinálok többet. Ellenben kasokat igen.
Az a része a kertnek, ahol nincsenek fásszárúak, egyelőre füves, de feltöröm, szalagozom, takarom.
A takarást mindenhová leteszem, a gyalogútra is. Idén nem fóliával takarok, mert van egy rettenetesen nagy hátránya: nem ázik át, ha esik az eső. A papír viszont igen. Takartam már csak nyírott fűvel, szalmával is. Nagyon jól bevált, csak nagyon gyorsan elfogyott, elbomlott, és az erősebb gyomok átjöttek rajta. A fólián nem jöttek át, de nem maradt olyan jó nedves a föld alatta, mint a szalma alatt. Most kipróbálom a papírt, azon meg szalma lesz. A munkahelyemről hozhatok elég kartont, 2,8 m x 2,07 m méretben. Ott ez hulladék, nekem meg öröm.
Sikerült elrámolni a tanya első udvarán, és Kesely lovam végre megint szabadlábon tevékenykedik. Kb két hete volt kiengedve, a villanypásztorral elkerített rétre, de úgy döntött, hogy a szomszédos vetésben nyargalászni jobb, mint a füvet mezgerélni. Úgyhogy büntiben volt sajnos.
Cirók nehezményezte is, hogy ő bezzeg bent maradt. A tanya kerítése lóbiztos, de nem tehénbiztos. Ő még marad egy darabig, de szándékom szerint nem sokáig. Annál is inkább sürgős lenne kiengedni, hogy a tavasz hátha ivarzásra késztetné, mert a Karácsony előtti hormon injekció kúra nem hozott eredményt.
Csillag sajnos szombat reggelre elintézte a sorsát, és a tervezett előtt le kellett venni róla a kabátot. Szerencsére még időben mentem hajnalban , hogy etessek, fejjek munka előtt, és nem gödröt kellett neki ásni.
A barackosban a metszés készen van. Kétszer kell majd idén kaszálni, és a metszett ágakat haza kellene hozni. Még a leválogatás lesz a legközelebbi nagy munka.
Úgy tervezem, hogy a kertekkel minimális munka legyen. Persze nem biztos, hogy összejön, de a fő elfoglaltság idén a tanya lesz.
Fel akarom újítani az épületeket, mert rohamosan romlik az állapota mindnek. Aztán hogy ebből mi sikerül? Majd meglátjuk. A vak is ezt mondta...



Disznó meló

Amikor a nejem terhes lett, és kiderült, nagyon vigyáznia kell, a gazdaságot elkezdtem visszaépíteni, mert tudtam, nem fogom tudni csinálni, meg pénzt is keresni. Volt néhány dolog, amihez ragaszkodtam. A ló és a tehén tűzön-vízen át megmarad, és két koca csüngőhasú, egy kannal. Na meg a méhek. de kanyarodjunk vissza a disznókhoz. A kan külön volt, két saját korabeli kocával. A kocákat vágásra szántam. Aztán volt külön az a két koca, amiket majd fiasnak akartam meghagyni. És volt öt másik, akiket vágásra szántam. Télen akartam vágni, mert valahogy ez él bennem, ilyenkor kell...
Aztán ősszel egybeengedtem a három fiatalt, és a két idősebb kocát. Kiengedtem a kertbe, hogy gaztalanítsák. Sikerült ugyanis elhanyagolódnia, és nyakig ért benne a mindenféle. A disznók nem egészen egy hét alatt tarra rágták, kigyökerezték szépen az egészet.
Az öt idős disznó (mind koca) bezárva maradt. Egészen Karácsony környékéig. Akkor ugyanis a kan csinált magának egy kis bejáratot, amin beslisszolt hozzájuk. A kocák jól elverték, alig tudtam kimenekíteni tőlük. Örültem is, mert nem akartam ezektől malacot fogni. Azóta egyszer sem bontotta meg egyik sem a rendet, mindenki maradt a helyén. Már többször karnyújtásnyira került a disznóvágás, de valamit mindig elé görgetett a Jóisten. Bosszankodtam is, hogy leeszi ez a sok disznó a maradék hajamat. De nem jött össze. nem hogy az ötöt, de akár egyet sem tudtam levágni.
Aztán múlt hónap vége felé megfialt a két tenyésztésre szánt koca, rá két napra a két fiatal is. A kis kondában most tizenhat malac van, és négy szoptatós koca. a malacok mindenkitől ehetnek. Látni kéne a szoptatást! A négy koca kifekszik, és a malacok egyik cicitől a másikig szaladnak enni.
kis dagadtak...
Az öt halálra ítélt közben szépen hízott. A forrázott dara és a konyhai hullaék megtette hatását. ma este is adtam nekik, most kenyér hulladék, zöldség, meg mittudoménmi volt a teríték. este, sötét volt már, amikor mentem hozzájuk. Lámpa nincs, csak a telefonommal világítok, hogy éppen hová lökdösték el a vályút. meg is lett, bele is öntöttem a húsz literes vödör tartalmát. Aztán nem tudom miért, de beljebb világítottam az ólba.
És egy kis mocorgó kupac malac álldogált reszketeg lábakon egy hevenyészett gödörben.
- Ó, hogyaza!- kezdtem a mondókámat. Hajnalban és este látom a disznókat, általában nem gazsulálok velük. Kaja odaönt, és kész. Most megnéztem alaposabban őket. Egy ugye megfialt, kettő már majdnem a földön húzza a csecseit. Az utolsó kettő nem mutatta magát.
Ennyit a disznóvágásról.....
Van egy szakajtó malacunk megint.
Nincs mese: építeni kell normális ólakat, hogy ellenőrizhetőbb legyen a szaporodásuk.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...