A régiből új...

Mielőtt megépítettük a házat, amiben most lakunk, egy kis vályogházban éltünk. Az építkezés kezdetén a mérnökkel közöltem, nem lesz elbontva a régi ház, mert attól, hogy régi, még jó. Fel lehet újítani. Amikor beköltöztünk az újba, legatyásodtunk az építkezésben, ahogy szokás. A kis ház maradt, ahogy volt. Aztán az egyik részét átépítettem két éve, abból lett a kazánház. Összenyitottam az új házzal. A többi részébe azokat a kincseket pakoltuk, ami majd jó lesz valamire később. Nem, nem lomokat, hanem olyan dolgokat, amikkel rövidebb-hosszabb távú terveink voltak. Az évek alatt mindenféle funkciót megálmodtunk a szobának és a konyhának, amiben gyűltek a dolgok. Sokszor már a plafonig. Volt, hogy hetekig be sem mentünk, mert nem volt dolgunk arra. Aztán a kazánház egy részében helyet kapott az üvegező műhelyem. Tavasszal, egy nagyobb látogatási szünet után kerestem valamit, amiről tudtam, a szobában kell lennie. És ekkor szembesültem vele, hogy beáztunk, de úgy rendesen. Fél négyzetméter helyen leszakadt a sártapasz a mennyezetről. Aztán a forró, száraz nyár nem sürgette a javítást, de most több dolog is összejött. Megint esős az idő, sokszor és sokat kell befőzni, és vendégek is jönnek. Sokan. Illetve többen, mint amennyi szobánk van, és kényelmes lenne. Úgyhogy egy pár nap alatt kipakoltuk üresre a két maradék helységet, kiszanáltuk, melyik cucc kell még, melyik nem. Menet közben ugye változnak a tervek...Első körben kijavítottam a tetőt. Kicseréltem a törött cserepeket. Igen, cserepeket, mert kiderült, több is ketté, vagy három felé volt repedve. Persze ez a földről nem látszott, csak a szomszéd felől az az egy, ami okozta a plafonon a defektet... Na , mindegy, kicseréltem vagy tíz cserepet, már rendben van. Illetve ideig-óráig, mert szomorúan konstalláltam, cserés lesz a héjazat, mert porlik szét... De most nem ennek van az ideje. A szoba plafonja a lényeg. A fellazult sarat kézzel lelökdöstem. Még szerencse, hogy 240-nél nem magasabb a belméret... így nem kellett létrázni is. Aztán a műhelyben túrtam két olyan darab gipszkartont, ami bőven fedi a hézagot. Felszorítottam a tapaszra, és körberajzoltam. Aztán kővágó koronggal megvágtam a lyuk szélét szögletesre. spaklival, és kalapáccsal lefeszítettem a fölös sarat. Kellett néhány egycentis léc, amivel kihézagoltam a kartont, hogy nagyjából egy síkba kerüljön a mennyezettel. Nagyjából, igen, mert a sártapasz már görbe is, meg eleve hullámzik, mint a Balaton, másodfokú viharjelzésnél. Szóval hellyel-közzel egy síkba került, de inkább kisebb lett. Aztán jött a glettelés. Az összes illesztésre üvegszál szövet erősítést húztam, a repedések elkerülése végett. aztán két sor glett. Enyhe csiszolás után, igen, csak enyhe, mert nem akartam szebbet, mint az eredeti plafon. Azt akartam, hogy beleilljen a miliőbe a javítás. Nem jött volna ki jól, ha egyenes, és sima, így olyanra csináltam, mint a plafon többi része.... Balaton... Aztán festés. A legelején el lett rontva. Illetve az előző lakó által. Diszperzit került a falra, még mielőtt mi megvettük. Így most is azt kentem. Illetve kentük, mert a festésben a nejem, és a fiam is besegített. A következő festés előtt tetőcsere, Valószínű plafon, ablakok, aljzat, Meg gyakorlatilag a falakon kívül minden más. De ez nem most lesz, pár évig kihúzza így az egész. Miután kifertőtlenítettük, felmostuk, lemostuk az ablakokat, ajtókat, konnektorokat, felszereltem két hajólámpát, meg függönypálcákat. az asszony túrt a szekrényből kis függönyöket. Aztán a befőző konyha következett. Csináltam egy 250 hosszú pultot, amiben helyet kapott a mosogatótálca. Ezt is a műhelyből túrtam. Évek óta rakosgattam egy négy centi vastag dió konyhapultot, hogy majd jó lesz még... Alatta végig egy ugyanekkora polc található. Ezt egy nagyon régi , lécbetétes szekrény ajtajából szabtam le. Ide került a nagy demizson, az alma és a birs ecetek, meg a kamrából azok az italok, amik nem fogynak... A konyha többi tartozéka a fagyasztó, egy hűtő, egy majdjóleszvalamire mikró, meg a kis demizsonok a tetejükön, és egy gáztűzhely. A szoba kapott néhány szőnyeget, egy 70-80 évws sezlonyt, amit a barátom akart tavasszal kidobni, és két heverőnek szánt ágybetétet. Meg egy faragott , álló kisszekrényt, ami lemezjátszónak, rádiónak ad otthont. Ja és még két görgős, rojtos szélű puff is oda került, amit kaptunk anyukámtól. Az asszony ki akarta dobatni, már vagy két éve, mert nagy, és nem tudja hová rakni. Most meg itt örült neki, hogy milyen jó ülni rajta... Szóval a szoba vendégszoba lesz. A sezlony fog véglegesen maradni. Két személyes. Aztán a heverő betétek kapnak majd keretet, és mennek át a most vett házhoz. Úgy hívjuk: Anya-tanya. Mert az asszony nevén lesz. Vissza a kis házhoz: a szoba, mint mondtam az elején, több funkciós lesz. Ide lesz összerakva a varrógép, és a szövőszék is. Meg be lesz állítva egy komód, ha elment a két ágybetét. Ebbe lesznek a rajzos, festős cuccok. Mert már nem csak én rajzolok, hanem a feleségem, és a két gyerek is. Annyi ceruza, meg egyéb rajzos cucc van, hogy nem férni tőle szanaszét. Úgyhogy mennek a komódba, mennek a szobába. Zt nem mondom, hogy ott fogunk rajzolni is, de még az is előfordulhat. Lassan a helyére kerül minden... legalábbis elkezdődött...

Csörgő alma-bodza lekvár

A bodza, és a csörgő alma két jó barát. Arról álmodoztak, hogy egyszer bekerülnek a nagyok közé a kamrába. Olyan kedveltek lesznek majd, mint a sárga és az őszibarack, vagy akár a meggy. Mert ugye mostoha gyereke mindkettő a vidéki konyhának.... Legalábbis ezt gondolták. A sötét lila bogyók vígan lengedeztek a késő nyári szellőben, és a kis almák csendesen mosolyogtak a napsütésre a fán. Gondolt egyet a bodza, és átszólt az almának:
- Gyere velem szomszéd, lássunk világot! Tanulkozzunk ki mi is, hogy bekerülhessünk a kamrába a többi híresség közé!
Az almának nem kellett kétszer mondani, hisz minden álma ez volt, hogy ne csak a földre pottyanva, elfeledve legyen az enyészeté, hanem célja legyen a létének. Felkerekedtek hát, és elindultak világgá. A bodza elhagyta fürtjét, ezernyi bogyóban gurult a tálba, majd a gyümölcs centrifuga jótékony hatására egész más lett az alakja. Nem minden bogyó alakult ám át, egy maréknyi megmaradt olyannak, ahogy a természet megalkotta. Összekeveredve, a régi és az új, kis cukorral a hűtőbe került, hogy átgondolják a további dolgokat. Másnap, mire kitalálták, hogyan tovább, az alma gondolt egyet, és levetette fakó-piros ruháját, majd pépesen a bodzával kezdett lassú táncba a tűzön. Nem sokkal a kavargás kezdete után kistányérra került egy fél kanálnyi a táncosokból. Az állaguk jó lett, az ízük isteni finom. Sikerült a két majd elfeledett gyümölcsnek felülemelkednie a többin. Külön-külön nem számottevőek, de így együtt méltók a többi lekvár társaságára a kamrában.

Egy bodzabokor fele termése. A másik fele még zöld.

Rövid idő alatt szépen le lehet bogyózni.

A négyötöd részét kicentrifugáztuk, a többi bogyó egyben belekerült a lébe.

Kb 2,5 liter lett, ebbe tettünk egy kiló cukrot.

Méltatlanul mellőzött ez a nyári, édes almaféle. A bodzabogyónak kiváló sűrítőanyag.

Viszonylag gyorsan meg lehet pucolni, még úgy is, hogy eléggé kukacos. De legalább vegyszermentes.

A kistányérpróba minden lekvárnál megmutatja, készen vagyunk-e a munkával.

Nagyon jó palacsinta töltelék lesz a kész lekvár különlegességből.

Vizisí

Másfél hete nem nagyon vagyok itthon. Nem is jelentkeztem, mert nem volt mivel... Amikor elmentünk itthonról, olyan meleg volt, mint a pokolban... Közben esett, és az idő megenyhült. Az udvaron és a kő közt a fű ki is használta ezt rendesen. Mire hazaértünk valóságos természetvédelmi terület lett a porta. Úgyhogy ma fűnyírás, és a kő közül damilossal gyomtalanítás. Már majdnem végeztem a kővel, amikor hallom, az asszony kiabál a jószágoktól, hogy menjek, mert Cirók átment Keselyhez... Letettem a kaszát, és bosszúsan elindultam hátra. A marhának tényleg nem való csak vas, meg beton, de az a legjobb, ha egyszerre mindkettő... Szétszedte az elválasztó kerítést, és ott flangált a ló mellett. Mentemben felkaptam a kötelet, hogy visszavezetem. Hagyta is, hogy a nyakába tegyem, és jött is először utánam. A keresztfák, amik elválasztották a két karámot, félig le voltak szedve. Ami függőlegesen rájuk volt szegelve, szerteszét.... A földön, ahol áttört Cirók, egy 12 cm x 12 cm-es gerenda hevert. Átléptem, ő meg jött utánam. Aztán odaért a fához, és megtorpant. Behúzta a kéziféket, és be is ragadt nála. Cibáltam, de meg sem mozdult. Az asszony kintről figyelt először, de látta a szélmalomharcot, amit vívtam, és bejött segíteni. Nekifeszült ő is, mind az ötven kilójával. A ló meg csak nézett... Húztuk, vontuk, de a marha lába lefagyott... Aztán gondolt egyet, hogy őneki biza' elege lett ebből, és elkezdett az ellenkező irányba szaladni. Én meg juszt sem eresztettem a kötelet! Itt márpedig az lesz, amit én akarok, nem az, amit ő! Szóval a déli melegbe gyakoroltam a vízisíelést a hátsó udvaron, pedig olyan szárazság volt, hogy csak úgy porzott utánam a föld... Ez a nagy marha meg csak ugrándozott. A ló is rákezdett a játékra, erre az asszony vigyázzba vágta magát, mert olyankor fél a lótól, amikor ugrál. De becsületére legyen mondva, nem menekült ki, csak megilletődve nézte, hogy próbálom egyik kezemmel hol a kerítés deszkákat elkapni, hol a kukoricagóréról pattanok le a kötél végén lebegve... De nem eresztettem!!! Aztán egyszer csak sikerült megvetni a lábam, ami mondanom sem kell, papucsban volt, és megakasztottam a tehén táncát. Visszacibáltam a kiindulási pontra, és megint ugyanoda jutottunk. Teljes testtel cibáltam, miközben ő könnyedén ellenállt... Azt, hogy milyen ízesen kezdtem neki imádkozni, nem írom ide inkább, mert nem csak a Facebookról, de az egész internetről kitiltanának miatta... Szóval ment a szentségelés. Az asszony próbálta hol a kötelet, hol a tehén szarvát rángatni, hol csapkodta a farát, hátha megindul. Persze esze ágában sem volt... Na, mondta, majd hoz neki kukoricát a fangliban, majd azzal becsalogatja. Elviharzott... Én meg rátekertem a kötelet az egyik oszlopra, ami az árnyékoló tetőt tartja, így nem tudta megismételni a vizisíelős mutatványt. Mérgemben mögé mentem, és jót sóztam a farára! Ettől visszakullogott a helyére.
Mondtam neki, hogy egyszer akkora pofont fog kapni, hogy nem fér rá arra a nagy fejére! Addigra az asszony visszajött, kérdezte, hozzon-e szeget, meg kalapácsot...
Kicsit rezignáltan, a kelleténél nagyobb nyomással a fejemben válaszoltam:
-Szerinted kell a szeg? Vagy hagyjuk így??
Látta, hogy jobb nem firtatni most a hangnemet, és elsietett az eszközökért.
-Hozzál kötelet is!- kiabáltam utána.- Te meg Cirók hagyd azokat a deszkákat, mert egyszer agyonütlek!
Nézett rám nagy ártatlanul, de legalább a deszkákat békén hagyta.
Mire végeztem, észrevettem, nőtt egy hatalmas vízhólyag az egyik ujjamra... Lehet, inkább engedni kellett volna azt a kötelet... Na mindegy. Szóval tehénnek csak vas, és beton. Lehetőleg egyszerre mindkettő...

Új kezdet....

Már idejét sem tudom, mióta posztolok a Facebookon... Szeretem csinálni, nagyon sok dolog jött az életembe onnan, azoktól az emberektől, akiket megismertem. Sok mindent leírtam. Azt is, hogy kinőttük a portát. Azt is, hogy elindultunk egy olyan úton a tavalyi év végén, ami, mint utóbb kiderült, nem a miénk. Viszont ott is rengeteget tapasztaltam. Kipróbálhattam olyan dolgokat, amibe pénz híján nem tudtam volna belefogni. Működnek... Az itthoni dolgok nem haladtak. Nem épült disznóól, nem épült tyúkól, a nyulak ketrecei nem jók, azok sem készültek el. Nem lett fürj "istálló", nem lett gombatermesztő helység, a méhész cuccok elég mostoha körülmények között hol ide, hol oda vannak eldugva. A ló és a tehén nem ezt érdemli, kellene nekik egy olyan istálló, ami elég védelmet ad télen. Persze csak akkor, ha kell. A tehén mondjuk nem ellhet meg a hóban, ilyenekre gondolok... Szóval nem haladtunk az Istennek sem, semmivel. Nem akarta as sors... Ez az első történet.
Gyerekkoromban több család is a földből, és a jószágból élt. Ki jobban, ki rosszabbul, de ez volt az életük. Én kicsinek ezt láttam, ebben éreztem jól magam. Ebben nőttem, ha nem is teljesen fel, de legalább addig, hogy végérvényesen megfertőzzön ez a világ. Soha nem tudtam szabadulni tőle, bármit is csináltam, mindig itt kötöttem ki végső soron. Az egyik ilyen család abban az utcában lakott, ahol a nagyszüleim. Nagyon sokszor kötöttünk ki náluk. Az öregék tartottak galambokat, mindenféle szárnyast, és voltak teheneik, lovaik, na meg egy pár kaptárban méhek. Nem sok, de nekik elég volt. Ők voltak a Némethék... Néhány éve az öreg Jóska bácsi meghalt. Aztán nemrég a felesége is, és két hétre rá a gyerekek közül otthon maradt Jóska is. Üres lett a ház... A jószágok már régen a feledésbe merültek, mint annak idején mindenkinél a faluban. Szóval se tehenek, se ló, se szárnyasok, de még egy árva méh sem... Tavasz óta már ember sem lakott ott. És kikerült egy tábla a kapura: Eladó... ez a második történet...
Ott álltam a kapu előtt, és néztem a táblát: Eladó... Ott álltam és száguldoztak a gondolataim... nincs semmilyen jószágnak helyem... de már olyan terület se nagyon van a portán, ahová építhetnék... belaktuk, kinőttük. Egy gazdálkodáshoz, műhelyhez, egy ilyen élethez kevés az 1400 m2... Viszont nincs egy huncut vasam sem... de hát pénzzel a hülye is tud házat venni! Felhívtam hát a megadott számot, és beszéltem az egyik örökössel. Ismerem, dolgoztam neki. Eljöttek az egyeztetett időpontra. Megnéztem a portát, amit gyerekkoromból ismertem már. Gyakorlatilag a szemem a múltat nézte... Aztán rákérdeztem, mennyi az az összeg, amiért ideadják. Nem fogok alkudozni, mert nem vagyok jó benne... Megmondták. A lényeg, hogy annyi pénzbe kerül, hogy ha csak a lónak és a tehénnek építenék istállót, az többe kerülne. Igazából nincs mit rajta gondolkodni, mondtam, nekem kell! Azt is elmondtam, mit akarok vele: gazdálkodni fogok. Akkor ott értelmet nyert sok minden. Igaz, hogy bárki, aki megnézi, a dózeros telefonszámát kezdené keresni a telefonban, de én nem bárki vagyok. Én ott a múltban állva láttam a jövőjét ennek a helynek, és abban nem volt dózer.... Munka volt, nagyon is sok, de dózer nem! Hitte is a tulaj, meg nem is, mert nézték már mások is. Aztán eltelt pár hét, és még nem volt mindig pénzem. Le kellett volna előlegezni, és nem volt miből. Aztán kaptam rá pénzt. Beszélgettem az öcsémmel, és azt mondta, egy kicsije van, és kisegít, ha visszaadom. Megegyeztünk. Leelőlegeztük. A kezünkben van a szerződés. Aláírtuk úgy a papírokat, hogy az asszony nem is látta a házat, a portát, semmit... Sőt! Az egész családból csak én láttam! Szóval a szerződés itthon, és mentünk megnézni a portát. Tévedés ne essék, a nejem nem farral ment ki a portáról. Ennyi együtt töltött idő után hajlamos látni azt a dolgokban, amit én. Legalábbis hellyel-közzel ugyanazt. Nem bánkódott a sok munka miatt. Gondolatban megnézte már a fizetséget, amit a munkáért kapunk. Lesz hely a szedresnek, a málnatöveknek, a ribizli és büszke bokroknak. Látta a gyümölcsfa csemetéket, amiket itthonra már nem tudunk elültetni, mert nincs hová... Kinőttek a szeme előtt az eperfák, amiket a porta melletti füves "senki földjére" lehet ültetni. Látta a nagy fóliasátrat, a csepegtetős kertet, a tyúkólat, a tehenet bekötve az istállóba. Látta ő is, hogy a méhek, itt a falu legszélén nem zavarnak senkit sem. Legfőképpen a lovat, amit otthon fogunk hagyni. Lesz helye a gombazsákoknak, a fürjketreceknek, később még a nyulaknak is szerintem... Addig viszont dolgozni kell. Azért is, hogy még idén ki tudjuk fizetni, és azért is, hogy fogadóképessé váljon az álom számára a valóság... Nagyon sok átalakítandó épület van, a legtöbbnek a teteje a rossz, de azt megoldom. Viszont nem teljesen üres a porta... van néhány besztercei szilvafa, ami elég fiatal. És van fiatal fosószilva is. Nagyon szereti mindenki a családban. Van két meggyfa, kicsit betegesek, de az asszony már megölelgette őket, megsimogatta, és beszélgetett hozzájuk. Vannak akácfák is. Azok közé terveztünk egy nagy komposztálót. Ugyanis első körben a kertet rakjuk rendbe, és nagyon sok komposztra lesz szükségünk jövőre. Ugyanis a fóliasátrat legkésőbb tavasszal be kell indítani! És kaptunk a házhoz egy kutyát is! Egyenlőre dolgozunk rajta, hogy megbarátkozzunk. Minden nap viszünk neki enni, és kap vizet. Már nem ugat, csóválja a farkát. labrador szerű, fekete. Még nem jöttem rá, hogy hívják... Azt sem tudom, hány éves, azt sem, be van-e oltva. A tulaj sem tudta megmondani. Még a nevét sem.. Régóta nem élt már itt. Annyi biztos, hogy kan, fekete, és nagyon éhes, meg hogy nagyon rövid a lánca... Na ezen kell nagyon hamar változtatni! Itt ért össze az első két történet...
Nézelődtünk a portán, és a régi méhkaptárakat, amikbe már évek óta nem volt méh, mert az öregen kívül nem csinálta senki, a figyelmembe ajánlotta a tulaj. Az egyikbe beköltöztek a méhek! Saját maguktól. Mondták tavasszal, hogy ha van a környékemen rakodó kaptáras méhész, tegyek ki üres kaptárt, néhány műlépes kerettel, de elfelejtettem... Most meg itt van egy raj méh, egy szétesőben lévő kaptárban! Beléptem hát gyorsan két méhész csoportba is, hogy megtudjam, kell-e figyelnek valamire, hogyha át akarok rakni rakodóból boconádiba méheket... Az első pár tanács az volt, hogy öljem le őket... Nézetem itt a monitort... Mi van??? Milyen méhészek ezek?? Azzal kezdjem az új esélyemet, hogy nem adok esélyt, és pusztítok? Persze jöttek más tanácsok is, és inkább azokat fogadtam meg. Megnéztem őket, figyeltem a járásukat, ki-be... Hordtak. Legalábbis virágport. Aztán kibontottam óvatosan a kaptárt. Kellemes méhkaptár illatuk volt. Néztem felülről a lépeket. Igaz, hogy a keretekre építettek, de mivel nem volt vonalvezetőjük, műlépük, így két keretre is keresztbe építettek. Úgyhogy nem vettem ki semmit, csak láttam, hogy szép fehér, vadonatúj lépeket építettek. És nem voltak kevesen. A lényeg még, hogy nem jöttek nekem. Gyakorlatilag első körben kizárható a betegség, ami miatt leölették volna velem a "nagy" méhészek. Aztán hazamentem. Ez volt három napja. Azóta megcsináltam egy új 18 keretes boconádi kaptárat, és ma délután áttettem a rajt bele. Volt nagy repdesés, meg ribillió, de még mindig nem kopogtak a kalapomon, nem jöttek nekem. A lépeket óvatosan kiszedtem, és átnéztem. Majdnem fehér viasz az egész. Egy kis sárga van benne, de az napraforgó méz. Le is van fedve rendesen. Négy, vagy öt kereten voltak,a keretek nehezek, mint a só. Volt egy nagy felhő, akik repkedtek, meg egy fél vödörrel, akik az előző kaptárból sem lehetett kirázni. Letettem őket félre, majd átrepülnek. Fedett fiasok, és lárvák, peték is voltak. Az anyát nem láttam, mert fürgén el akar ám bújni, és most sikerült neki. A kaptárban nem maradt, megnéztem. Szóval úgy érzem, helyben vagyok. Az új kezdet már adott is nekünk valamit. Egy jó kis méhcsaládot. Persze véglegesen csak akkor örülök, ha az egészségügyis megnézi őket. Addig nem is viszem a méheimet oda, vagy ezeket a méheimhez. Meg a kezelő ruha sem lesz ugyanaz, egészen addig, míg biztos nem lesz, egészségesek. Az érzéseim ezzel kapcsolatban jók, de kell azért a megerősítés... na innen megy az új történet!

Már megint a méhek....

Ezt a mezőgazdasági évet elvitte már az ördög... legalábbis ezt gondoltam. Ok, hogy nem veteményeztünk... A máktól féltem, hiszen felégett a levele a szárazságban. Meg nem is tudtuk kigyomlálni. Hála a jó Istennek!!! Ahol az asszony kikapálta a gyomot, kisebbek lettek a fejek, alacsonyabb lett a mák. Ahol megmaradt, ott nagyobb száron nagyobb gubók. és idén szerencsére nem nyílt meg a gubó, nem szórta ki a felét a szél. Kisebb területre ültettük, kevesebb zsákkal lett. Tavaly 8 zsák, idén négy és fél lett tele a gubókkal. A tavalyi sötétbarna rozsdafolt nincs most rajtuk, ezt az aszálynak tudjuk be. Majd megyünk a többi dologért is abba a kertbe. A fokhagyma nagy fejű lett, de a szára túl hamar száradt el, és teljesen el is tűnt. Idén nem füzéres lesz, hanem zsákos... miután kiástam a betonkemény földből. A többi hagyma már szépen szárad, de még várat magára. majd a kánikula megoldja a kérdést szerintem... Ez a mákolás történt tegnap előtt. A tegnapi nap igencsak hosszúra sikeredet.. reggel az etetés után a barackosban jártunk. Az "evős " barack elkezdett érni. Az asszony tavaly rájött, hogy nagyon finom ivólé és lekvár van belőle, úgyhogy nem evős lett, hanem előlépett befőzőssé. Igaz, még nem az érés csúcsán van, de már jutott belőle két ládával. Viszont nem lesz nagy szemű... hiányzik nekik is a víz, mint minden másnak... nem baj, annak kell örülni, ami van! Így most ennek örülünk. Nos, a barackos után volt egy kis szusszanás itthon. amíg szusszantunk, én előszedtem a pergetőt, mert a napraforgó néhány napja lement, és menni kellett a méhekhez. Volt még egy kis elfoglaltságunk egy ügyvéddel, amiről majd később írok, ami eltartott négyig. Utána irány a méhes! Persze most az asszony otthon maradt, mert barackozott, de én mentem. Meg Csabi barátom is. Egy helyen legeltetjük a méheinket.... Odaértünk, és elkezdtük kiszedni a kész mézes kereteket. Aztán ki is pergettük. A nap közben elkezdett lefelé menni.. Fél kilenc volt, hogy kipergettük az utolsó keretet is, és visszapakoltuk a kaptárakba. Szóba került, hogy odébb visszük a méheket. Mert van egy másik, egész nagy tábla, ami most nyílik. Korábban már leegyeztettünk mindenkivel mindent. Hát, meleg is volt, két hosszú nadrág, két pulóver... leizzadtam, mint a disznó... Csabi barátom csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha már itt vagyunk, vigyük őket ma... na jó... Beültünk a kocsiba, elmentünk Mezőkövesdre utánfutóért az öcsémhez. Felszedtük... még mindig nagyon világos volt... akkor menjünk el a Tescoba. na, mondom fasza... a két önellátós, mert Csabi barátom is legalább olyan hülye, mint én, megy a Tescoba. Kutyakaját kell venni... mert a macskának kell a fehérje, cicái vannak, és a kutyakaja olcsó... mondja Csabi.. Nézek rá, mint pocok a lisztből...
-Ilyenkor nincs már nyitva más, csak ez...-mondja.
Ok.... Kiszállunk a kocsiból. Csabin egy bakancs, bokánál megkötve a nadrág a lábához két fehér bálamadzaggal, A kapucnis pulóverére felvett egy láthatósági mellényt, mert ugye a másik pulcsit otthon hagyta megint... és őt jobban szeretik csípni a méhek, mint engem... A derekát megkötötte még egy fehér bálazsineggel.. Rajtam lyukas piros pulóver, keki színű nadrág, gumicsizmába tűrt szárral... Engem ne csípjenek a méhek!!! Persze a két pulcsi és a nadrág miatt hatalmas izzadságfoltokkal, disznó büdösen becsattogtunk a Tescoba kutyakonzervvért a Csabi macskájának... A két securittyos meg úgy nézett ránk, mint a véres rongyra.... na ezért nem kapkodtuk el a ténfergést a sorok közt. Megvettük a marhás és a csirkés konzervet... Na ez is életszerű... marhát eszik a macska... Elképzelem, ahogy levadássza szegény vinnyogó bikát...
Kiértünk, a futó még meg volt... mentünk vissza az öcsémhez, mert lámpánk viszont nem volt... Az meg kellett, hogy lássunk is valamit. mikor meglett a lámpa, bezárogattam a fele kaptárt, és felpakoltuk. Zökkenőmentesen átvittük őket az új helyre. A Csabi méhei közben kint tőgyeltek a kijáróban....
-Majd bemennek, mire visszaérünk...- mondta, bár a meggyőződés helyett inkább kérdő hangsúlyt véltem kihallani a hangjából... Erre én csak felhúzott szemöldökkel ránéztem, bár a sötétben szerintem nem látta...
Mint mondtam, az első adag kaptárt átvittük, lepakoltuk, kiengedtem a méheket. Igyekezni kell ilyenkor, mert ezek meg jönnek ám kifele, megnézni, ki az a barom, aki baszgatja őket... Vissza indultunk. A maradék kaptáraimat szépen bezártuk. A Csabién a méhek úgy tettek, mint akik nem is hallották egy órával ezelőtt, hogy nekik be kéne ülniük, mire visszaérünk...
-Jó...-mondtam- beüzemeljük a füstölőt, és most befüstöljük őket!
Így is lett. Kis apró pászmákat, mintegy jelzés értékkel, küldözgettem a kijáró felé, és a méhek lassan, de biztosan bevonultak.
Felpakoltuk őket, és átvittük a többiekhez. Mondanom sem kell, a Csabi kaptárai régiek. Itt egy kis rés, ott egy hézag... Az egyik kaptáron már kint ültek a méhek, mire megérkeztünk, és a kijárót még ki sem nyitottam!!
Szép óvatosan lepakoltuk őket a sötétben, a kocsival odébb ment Csabi, és elkezdtem kinyitogatni a kaptárakat. Egy... kettő... ezen kint ülnek, de azért kinyitom... három... né.....éééééé... ezt meg fordítva tettük ide.... ha valaki emelt már 18 keretes nagy boconádit, tele méhecskével, meg valamennyi mézzel, az érti, miért is gúvadt a szemem, míg egyedül megfordítottam... Addig Csabi valami jógi zenét nyomatott a kocsiban, és később kérdezte, miért nem szóltam.... Na megküzdöttem a kaptárral, meg kiengedtem a méheket. Aztán lepöcköltem a rajtam szaladgálókat, mert nem akartam a kocsiban beleülni egyiknek a hegyesebb felébe sem... Visszamentünk az előző legelőhöz, összeszedtük a járulékos cuccokat: ládák, pergető, mézzel teli vödrök, és irány haza. Kipakoltunk nálam, már ami az enyém volt, és irány a zuhany... Egy óra volt, mire az ágyba dőltem. De van egy egész diszperzites vödör napraforgó mézem! Meg Csabinak is! Mondjuk neki van egy csípése is, ami nekem most nincs... :D

Még szerencse, hogy gazos maradt, így sok vizet megtartott a máknak a gyom...

Ennyi lett. Nem sok, de több, mint amennyire szükségünk van.

Ezek most szép, egészséges gubók.

Az első hullám...

Még szűrni kell, ez igaz, de többet ér most nekünk, mint az arany!

Két muskétás

Az első szembesítés alkalmával a kicsi Pasqale rettenetes unszimpátiával találta szemben magát. Sokáig a gyerekek Bodzát a kisházba tessékelték, hogy a kicsi szabadulhasson kicsit a szobafogságból, hogy a nagy ne bántsa. Aztán már írtam arról, hogy megelégeltem a dolgot, és amikor nem volt itthon senki összeeresztettem a két gazfickót. Egy ideig vigyáztam rájuk, de aztán magukra hagytam őket. Eleinte Bodza morgott a kicsire, de érdekesebbnek találta, mint utálatosnak, mert csak ment utána, mint az árnyék. Aztán így maradtak. Elkezdtek játszani pár nap múlva. Persze Bodza nem mindig akar játszani, de ez a kis hülye kajtat utána, és bosszantja. Van is kapsz... persze csak kicsit. Olyankor úgy tesz Bodza, mint aki játszik. csak egy kicsit erősebbet harap ide-oda, meg gyorsabban mozog, hogy mindenhová jusson a harapásból. A kicsi meg: nyeee-nyííí-nyeieíííí... Ffffffff.... Bodza otthagyja. A kicsi meg megy utána, mint a rakéta, és négy lábát széttárva ugrik felé, mintha nem az előbb akart volna elmenekülni előle... Ki érti? A legnagyobb félelmem az volt, hogy hogyan fognak enni együtt. A nagy biztos irigy lesz, eleszi a kicsitől a kaját... hát pont nem! Ha nem figyelünk, a kicsi bezabál, mert ez a nagy mamlasz hagyja, hogy elegye még előle is a kaját. Még csak nem is morog... A minap az asszony kapart nekik valami maradékot, és Pasqale beletartotta a fejét a lehulló kajába. Mindketten ettek, de a kicsi ki is lett mázolva a kajával. Feltelepedtek a székre, ami eddig csak a Bodzáé volt, és elkezdtek mosakodni. Bodza ügyesen, gyorsan, a kicsi nem igazán remekelt... Bodza megunta, és letisztogatta a kicsit is. Látni kellett volna! Aztán lett nekünk saját lóversenyünk is. legalábbis a hangja olyan... Már amikor fel-alá vágtat a két pernahajder az egész lakásban. ja, és este csak ki kell paterolni Bodzát, ugyanis ha nem tesszük, hajnal ötkor elkezdenek randalírozni a szobánkban, az ágy alatt, meg rágja a kicsit egy idő után, és az asszony megunt arra ébredni hajnalban, hogy nyeeeeí-nyííííííí-fffffffff-nyeeee, majd két perc múlva megint... Biztos szundi üzemmódra vannak állítva... Míg át nem állítom őket... na azért okosodik is a jövevény! Már eltanult egy-két fogást a nagytól. Például felismeri messziről a húsvágó deszkát, és már ő is mondja, hogy mááááj...mááááj... meg majd felbukik, úgy sündörög mindenhová. Aztán ott van a lábkérdés is... Már nem kérdés, hogy ő is zsákmánynak nézi. Szóval amikor csak lehet, rárabol valaki lábára. nehéz, munkával teli ám ez a macskaélet! El is pillednek nappal is, meg este is, hol összebújva alszanak, hol szerteszét a házban... de egeret azóta nem láttam, bár a kamrában állítólag van még....

Életet adó rét

Lefeküdt a rét. Hosszú álomba hajtotta megannyi fejét. Magába zárta a tavaszi napot, a májusi esőt, és elszenderedett. Néhány nap alatt széna lett belőle, amit bálákba csomagolt egy gép. Aztán kimentem a kiskocsival, és behordtam a tározóba, hogy a jószágnak legyen mit enni a télen. Most ott van a rét bent, a tározómban. Mikor elkezdtem a munkát vele, erősen tűzött a nap. Mire végeztem, a rét másik oldalán álló fák árnyéka végigkúszott a levágott réten. A tücskök és a sáskák vagy a nagy térnek örültek, vagy siratták a mezőt, de végig húzták apró hegedűiket, míg tartott a munka. Délután egy kakukk ismételgette egyhangú nótáját a távolból, majd mikor szürkülni kezdett az este, a közeli patak nádasában megbúvó apró énekesek adtak százféle koncertet. Szeretem ezt a zenét. Az élet szimfóniája... Már csak egy kis esőre várok, hogy új életre kapjon a rét. Hogy ne hiába adják a szerenádot az apró muzsikusok...