Segíts te Fa....

Nagyon régen, volt már 200 éve is, de az is meglehet, hogy 300.... egy kicsiny makk az erdő közepén a földre hullt. Gurult, csak gurult, messze a fától, mi kinevelte, majd egyszer csak elfogyott a lendülete. Azt gondolta, ha minden jól megy, és nem találja meg sem a vaddisznó, sem a vékony lábú őzek, ő bizony innen soha el nem mozdul. Szerencséje volt, a tél hamar ráköszönt, és eldugta a kereső, éhes tekintetek elől. Puha, fehér takaró alatt aludta végig a telet. Aztán érezte, hogy a meleg megolvasztja takaróját, és erőtől duzzadóan szívta magába a tavasz langyos érintését. Felpattant a héja, és gyökeret eresztett. Az idő egyre melegebb lett, kidugta első leveleit, és mohón gebeszkedett az ég felé, hogy a nap arcába nevethessen. Teltek az évek, és szépen cseperedett. Amikor már a hegye kiért a többi fák közül, egy madár szállt az ágaira. 
- Ki vagy te?- trillázta a jövevény
- Tölgyfa vagyok- suhogta a fa...
- Segíts rajtam te fa!- kérlelte a madár- fészkelő helyet keresek. Olyat, ami vigyáz a kicsinyeimre. Ahonnan nem fújja le a fészkemet a szél...
- Találsz az ágaim közt ilyen helyet. Szívesen látlak.
- Cserében megtisztítalak a hernyóktól, és a többi bogártól- köttetett meg az üzlet végül. 
A tölgy szépen nőtt, évről évre. Mindig akadt madár, aki szállást kért tőle. Egy idő után megkeresték az őzek és a vaddisznók. Éhesek voltak. A tölgy makkot szórt eléjük. Segített, ahol csak tudott. Aztán egyszer egy fázós ember jött felé. Látszott rajta, hogy keveset eszik. Erő még volt benne, de a nélkülözés árkokat rótt már az arcára. Egy baltát szorongatott a kezében. 
-Segíts rajtam, te Fa!... kérlelte a favágó. -Nincs mit ennem egy ideje. A családom is éhezik már... Jött erre egy szekérkészítő, és nincs a közelben már másik tölgy, ami egyenes fát adna a szekérhez. 
Hallgatott egy sort a fa, de végül rábólintott.
-Tíz másikat kell ültetned helyettem. - Mondta. A favágó hálásan bólintott.
- Húszat fogok... azzal nekilátott, és kidöntötte a nagy fát. Sokáig dolgozott vele, és nagyon nehezen sikerült bevonszolnia a kunyhójához. Nem sokkal utána megérkezett a szekérkészítő. Megalkudtak a fára. A segédek felpakolták a szekérre a rönköket, és elindultak a fűrészmalomba vele. A malomban lepakolták, majd a fűrészes pallókat vágott az évszázados rönkből. A fa tűrte, mit tehetett volna.... Két-három évig fedél alatt tartották. Vigyáztak rá, ne száradjon gyorsan, mert akkor széthasad. meg ne ázzék, mert akkor beleáll a gomba, és nem lesz jó teherbírása. elteltek az évek, a pallók közt szaladgáló szellő megtette a dolgát. A száraz tölgyfát a műhelybe vitték. Fűrészelték, gyalulták, fúrták, faragták. Mindenféle vasakat tettek rá. Aztán egyszer csak ott állt a szekér az udvaron. Nemsokára jött egy gazda, aki szekeret keresett... Megalkudtak a mesterrel, kifizette, majd hozta a lovait, és elé kötötte.
-Hallod-e te szekér! Jól megleszünk mi ketten- mondta a fiatal ember. Mert fiatal volt, erős, és tettre kész... Vigyázni fogok rád, te meg segíted a munkámat. 
A szekér megértette. Működött rendesen, mert a gazda valóban figyelt rá. Zsírozta, amikor kellett, ha kitört egy küllője, kicserélte. nem rakott rá többet, mint amit elbírt, a szekér soha nem hagyta cserben. 
Teltek az évek. majd harminc évig nyűtték egymást az emberrel. Meg is vénült mind a kettő. Aztán egyszer a gazda fia hazaállított egy lovaskocsival. Nagyobb volt, mint szekér, fiatalabb. Nem is csörgött, csattogott, mint az öreg masina. A kerekei is modernebbek voltak, nem kellett küllőzni, nem kopott az abroncsa. A szekeret szétszedték, és felpakolták a padlásra. Sok év telt el, számolatlanul. Aztán valami miatt kellett a hely a padláson. Talán a kukoricát kellett szétteríteni egy esős őszön, hogy tudjék száradni... A szekeret leszedték, és a pajta oldalának támasztották. Nem élt már a favágó, aki segítségét kérte. nem élt már a szakérkészítő is, aki szeretettel bánt a fájával. De már a gazda is a múlté volt, aki teli élettel megvette, fiatal szekér korában. Nem vigyáztak már rá többé. Szomorúan ázott-fázott az ereszcsurgásban. Lassan elkezdett korhadni. Szebb napjaira emlékezett, amikor értelme volt a létének. Egyre kisebb kupacnak számított már. A csalán is körbenőtte... Meghalt a gazda fia is. eladták a házat. Egy fiatal házaspár vette meg. Látták, hogy temérdek a munka a portán, de nem keseredtek el. Egyik nap elértek a munkával a csalánkupacig. Leszedték a kupacról a csípős növényt, és megint meglátta a nap, ami a szekérből maradt. Meg a gazda is.... Óvatosan felemelte... 
-Segíts rajtam, te Fa... Adj egy kis meleget a télen!- kérlelte .
- Még egyszer, utoljára segítek. -monda a fa.- Bár már töredéke vagyok, egykori önmagamnak, de egyszer megmelegítelek még a télen...

Oszlopállítás

Ma olyan szél fújt, hogy a cowboy kalapomat messzire vitte volna. Így egy gyerekcsináló sapka került fel a fejemre helyette. A reggeli kötelező jószágos köröm után átballagtam a tanyára. Lassan már összenövök a kis kézi kocsival, ezen az útvonalon. Ha nem viszem magammal, teljesen hiányérzetem van... Mindenesetre ma vinnem kellett. Egy hosszú léc, egy kapa, némi kötél, egy fángli és a két méteres vízmérték volt a rakományom. Legalábbis odafelé. Már jó régen kifúrtuk a traktorral a lyukakat, amibe a kerítés oszlopait kell állítani. Azóta volt egy három napos eső, és sejtettem, hogy bemosta egy kicsit a lyukakat. Nem akartam, hogy az idő tönkretegye a munkát, és még egyszer el kelljen végezni, így nekiálltam inkább megcsinálni. A fángli azért kellett, mert az elég nagy, és belefér a lyukba, azzal szedtem ki a beomlott földet. Először hat lyukat takarítottam ki. Hát, mit ne mondjak, eléggé ragadós agyag volt az alján. De kiszedtem. Elég is volt egymás után a hat. Aztán lábra állítottam az első oszlopot. Kb 70 kiló lehet mindegyikben. Az első nem volt még olyan nehéz. Aztán megöleltem, és megemeltem. A lyuk széléhez vittem .s fölé álltam vele. Aztán vigyázva beleejtettem, lehetőleg középre. Vigyázni azért kellett, mert amikor leszedtem róla a drótot, kint a szőlőben, akkor csak elvágtam azokat erővágóval. És a drótdarabok szúrósan meredeztek az oszlopból mindenfelé. Szóval vigyázva dobtam a lyukba. Egyszer azért sikerült a viharvert mellényembe akaszkodnia lefelé estében az egyik oszlopnak, és a vállamon szakított egy újabb lyukat a mellényre. De azért van, hogy ő sérüljön, ne én... Szóval ott tartottam, hogy beállítottam az első oszlopot. Az egyik kezemmel tartottam, hogy ne dőljön el, a másikkal feléig temettem a gödröt. A léccel becsömöszköltem a földet, és rögtön csak negyedéig volt a gödör. De az oszlop már nem akart eldőlni. Hiába fújt a szél veszettül. itt jött soron a vízmérték. Beállítottam innen is, meg onnan is, hogy függőlegesen álljon. Aztán temettem a kapával, és csömöszöltem a léccel. Amikor készen voltam, megtapostam körben az oszlop tövét. Aztán mentem a hatodik oszlophoz. Nem tévedés, nem a második jött, hanem egyből a hatodik. Ugyanezt eljátszottam vele. Aztán összekötöttem a kettőt egy kötéllel. Jó feszesre húztam, hogy a szél ne tudjon megviccelni a kötéllel. Így már a kötélhez tudtam igazítani az egyik oldalát az oszlopoknak. A másik oldalát először néztem a vízmértékkel, de aztán azt mondta az éppen arra járó szomszéd, hogy nem fognak ezzel a kerítéssel nyulat lőni, és igaza volt. Úgyhogy nem mértem, csak hátrébb léptem, és beállítottam a függőlegesét szemre. Kész lett a második, a harmadik, a negyedik, az ötödiknél kezdett szimpatikussá válni a térdeplős, fánglival agyag kiszedős része a dolognak... Mire kész lettem, a szomszéd átszólt, hogy én vagyok-e az új szomszéd. Már nyolcvan fölött van a bácsika, nem olyan jól lát, és a hallása is eléggé szelektív, így közelebb mentem, és pár szót váltottam vele. Addig is szusszantam egyet. megkérdezte, van-e disznóm.
-Hát, -mondtam neki a vietnámi seregre gondolva...-akad egy pár.
-Van egy pár vödör apró krumplim, amit nem tudok minek odaadni, ha kell, akkor elviheted.
Hát hogy a viharba ne vinném el, gondoltam magamban, addig sem a kerítés oszlopokat kell ölelgetni. Úgyhogy elfogadtam. Az öreg meg hozott hét vödör apró krumplit. A kis kézi kocsi majdnem félig lett vele. Megköszönte, és mentünk a dolgunkra,mert ő is molyolt valamivel otthon. Na, megint térdelős szakasz, megint hat lyukban kotorászás. Az agyag semmit sem változott azóta. A hatodiknál elég is lett belőle megint. Jött az oszlop állítás. A tizenkettedikkel kezdtem. Mikor stabil volt, mint a forint, mert ugye a forint a legstabilabb valuta,mert egy forint az mindig egy forint, a font meg hol 330, hol meg 400. Összevissza változik... na, mikor állt az oszlop stabilan, a legelső oszlopról leszedtem a kötelet, és átkötöttem az ötödikre. Onnan feszítettem meg a tizenkettedikig. Aztán megint ölelgettem az oszlopokat. Jó móka volt ezt így egyedül. Már kezdtem érezni,hogy ennek a súlyzózásnak is szokás szerint izomláz lesz a vége... lassan készen lett ez a szakasz is. Visszanézve belenéztem a sorba, és nem volt vészes. Legalább a síkja nem olyan, mint az ökörhugyozás, ha már a teteje olyan lesz... A traktor nem tudta egyforma mélyre kifúrni a lyukakat, ráásni meg nem tudtam, mert ahhoz mélyek voltak. Az oszlopokat meg vágja az el akinek két anyja van... Úgyhogy a teteje maradt hol ilyen magas, hol olyan... Majd akinek nem tetszik,kezd vele, amit akar. Legfeljebb nem nézi... Szép lassan elértem az utolsó oszlopot is. Itt már csak az akarat vitt tovább, már csak azért sem hagytam abba, és az összeset beállítom! Tizennyolc lett a vége. Kétszer is megszámoltam. Francba... Aztán leszedegettem a drótok kilencvenkilenc százalékát, hogy ne akadjunk bele a többi munkát végezve. Ránéztem az órára, és meglepődtem, hogy csak dél van. Na, akkor éppen időben vagyok az ebédhez. Hazaballagtam, és megebédeltem. Aztán délután még visszamentünk, mikor hazaértek a csajok, és ők elegyengették a kerítésen kívüli részen a nagyobb barázdákat. Hogy hangyabolyok voltak-e , vagy mik, azt nem tudom, de a bokám majd kitörtem bennük, amikor kaszáltam, mert elbújtak a fűben. Úgyhogy most elintézték őket. Addig megkezdtem annak a nagy dombnak a hasznosítását, ami pontosan a kerítés vonalában púposkodik. Volt benne minden. Cserép- tégla darab, betontörmelék, föld, meg komposzt szerű dolog is. A nembelevalót kiszedtem, a többit fellapátoltam a furikba, és a nagyobb gödröket elkezdtem betöltögetni vele. előre láthatólag pont annyi lesz, hogy eltűnnek az árkok, meg a gödrök. Ide akarunk gyümölcsfákat ültetni. Meg a kerítés közvetlen tövébe akácokat a méheknek. Van is belőle egy nagy kupac fiatal csemete. Ha sietek a domb szétterítésével, időben leszek a fatelepítéssel is. Ha nem lesz kész időben, akkor marad a tavaszi telepítés. De akkor feltétlenül! Körülbelül az ötödét sikerült széthordani, mire estébe kezdett fordulni az idő. Elég is volt ennyi ezekből a dolgokból egy napra. Gyorsan végigjártam a jószágot,és levezetésképpen még lebogyóztam a tegnap leszedett utolsó bodzafürtöket, amiket szörpnek be is kevertem. Bodzából idén nem lesz több, de a domb még megvár...

Élet-ízesítő

A szomszédban lakik egy nyugdíjas pár. Tavasztól őszig a kertet csinálják. Minden évben panaszkodnak egy kicsit, hogy már megint gazos, nem esik az eső... Meg ilyenek. Persze ha ránézek a kertjükre, sehol egy gaz, mert hajnalban kint voltak, és megcsinálták. Nagyon kedvelem őket. Szoktam velük beszélgetni, elmondják a régi időket, mi mindent csináltak. Szoktunk nekik adni dolgokat, például barackot. Nekik barack pont nincs. De mindég van sárgarépájuk, meg gyönyörű petrezselyem. Persze Eta néni elmondja mindég, hogy nem lett szép, de szerintem a boltit megcsúfolja az övéké. Meg ugye ők nem permetezik, nem tápoldatozzák, és a jó Isten locsolja csak náluk... Minden évben kapunk tőlük répát is, meg petrezselymet is. Van annyi felelsleges nekik, hogy adnak. Mi meg a barackot. Vagy egy-egy csokor gombát. Csereberélünk. Idén is kaptunk egy vödör répát, és egy vödör petrezselyem gyökeret. Kicsit szégyenkezve adta ide Eta néni, merthogy a répa kukacos... Nem is hitte el, hogy sokkal jobban örültem ennek, mint akármennyi bolti répának. Megpucoltuk, kivágtam a kukacos részt. Ezt megkapták a disznók. Ők is örültek. Aztán volt a spajzban egy csomag paprika. Azt is megmostuk, ledaráltuk. Ledaráltuk a répát, a petrezselymet is, és az asszony kapott egy másik szomszédtól zellerszárat, és zöldet. Azt is hozzádaráltuk. Aztán elsirattam egy nagy tál hagymát... Nem olyan akármilyen hagymák vannak ám nekünk! A nyári szárazság és hőség edzette őket, a gazok közül kellett előtalálni mindet. Nem nagyok. Olyanok, mint egy jó nagy zöld dió. De annyi erő van bennük!!! A koponyám hátulját is marta.... Na de a húsdaráló volt erősebb! Miután letöröltem a könnyeimet, megmértem. Az egész cuccos 5 kg volt pontosan. Így öntöttem hozzá 1 kg finomra őrölt parajdi sót. Elkevertem, majd állni hagytam. napközben többször átkevergettem az egészet. Tavaly már csináltunk ilyen sós ételízesítőt, így már rutinból ment az idén. Most viszont üres bébi ételes üvegbe töltöttük. Azt a tanácsot kaptam, hogy nyugodjak meg, jó lesz benne. Már évek óta raknak ilyenbe nyersen sózott zöldségeket. Szóval így lett huszonhét üveggel. Meg egy kicsi. Tavaly nem volt ennyi. Hátha most kitart a következő szezonig! Mert sok dologba használja az asszony. Húsokhoz legfőképpen, de a rántottát is meg szokta bolondítani vele, meg a rántott húst, amikor panírozza, a tojásba keveri. Most reménykedünk, hogy kitart majd. Mert a tavalyira a végén nagyon kellett vigyázni...

Kincset leltem

Tegnap még nagyon jó idő volt. Sütött a nap, és a szél sem fújt annyira, mint előtte. Reggel elmentem az Anya-tanyára...(kezdjük így emlegetni az új portát...  ) Korábban már írtam, hogy a fél kertet lekaszáltam már. Volt benne nagyon gazos terület, innen a kaszált, száradt gazt egy elkerített, nagy méretű komposztálóba fogom hordani. A tiszta füvet, ami lassan széna már, közel egy hete hordom a lónak, meg a tehénnek. Tegnap reggel is átmentem, és egy kézi kocsira valót felszedtem, lekötöztem. Mikor odafelé tartottam, az egyik szomszéd éppen a telek mellé tolta a talicskáját. Az Anya-tanya a legszélső ház, mellette van egy fél hektárnyi csipkebokorral teleaggatott terület, ami már kezd természetvédelmi területnek kinézni, még felfedezésre váró fajokkal... Szóval tolta a talicskát a szomszéd, és mire odaértem, a nemzeti parkba öntötte a tartalmát. Kérdem tőle, mi az, amit oda vitt.. kerti hulladék, mondta. Erre én megmutattam neki, hogy hová szeretném, ha ezután hordaná. Jöhet az összes, ami van, a nyírott fűtől a venyigéig, bármi. Rábólintott. Neki is jó, bár nem értem, miért nem komposztál, meg nekem is, mert tavaszra lesz a készülő fóliasátramba komposzt bőven. Miután ezt megbeszéltük, mentem a méhekhez. Már egy ideje etetem őket, és nem minden család akarja hordani a szirupot. Csodálkoztam rajta, mert szerintem éheseknek kell lenniük. Mielőtt hazakerültek, legalább 10 napig nem kaptak semmi kaját, és hordani se nagyon tudtak, mert vagy forróság volt, vagy esett... Szóval néztem, mint Rozi a moziban, hogy már a harmadik adag szirup marad ott egy-egy család előtt... nem nagyon hordtak belőle. Utána megcsináltam azt a belső etetőt, amit nemrég posztoltam, de az adott családok ebből sem hordtak. nem volt mese, most, hogy tegnap ilyen jó idő volt, beléjük kellett mászni, meg kellett nézni, mi is a nagy harci helyzet velük... Otthon összeszedtem egy csomó nikecellt, ha már nézem, télre át is rendezem a kaptárakat, leszigetelem az oldalát, meg a tetejét, ennyivel is segítvén az áttelelésüket. Leszabtam keret méretű darabokat, ezek lettek a fészek két oldalán, a nagyobb táblákat meg egyben vittem át, a fedél alá vágtam be mindet, hogy ne illanjon el olyan könnyen a meleg a kaptárból.  Szóval belemásztam a kaptárakba. És lett is nagy meglepetés... Ugyanis a családok, majdnem mind behordta már a télire való eleséget. Sőt! Be is érlelték, le is fedték a nagy részét. Ami arra enged következtetni, hogy mégis volt miről hordani. A lépsejtekben ott csillogott a friss szirup is, tehát azt is elkezdték behordani. Kiderült, hosszú ősz lesz. Mert nem csak kelő fiasok voltak benn, hanem lárvák, és álló peték is. Ez azt jelenti, hogy 3 napnál fiatalabbak a peték, és majdnem két hét, mire kikelnek. Az anya , mikor érzi, hogy jön a tél, fokozatosan leáll a petézéssel. De itt még erről nincs szó. Egész nagy, majdnem teli táblás petékről beszélek. Tehát még nem nagyon akar leállni. Az is meglepett, hogy a nagy családok, amik már harmadik éve megvannak, tíz kereten is betárolták az eleséget, ebből legalább háromban talpig van kaja, két tenyérnyire lefedve. Azt tartják, ha egy tenyérnyi szélesen fedett az eleségük, és 8-9 kereten van ennyi, akkor elég lesz a télre. Szóval megnyugodtam, elég lesz a téli eleség nekik. Sajnos azzal is szembesültem, hogy potyán vettem meg 60 kiló cukrot nekik...  De ez legyen a legkevesebb  baj. Majd megkapják tavasszal... Szóval átnéztem mindegyiket, és egy-kettő még etetésre szorul, de azoknak sem kell sok. Még szeptember közepéig adok nekik esténként 3-5 dl szirupot. Ők kevesebben is vannak, nem olyan intenzíven dolgoznak, mint a népesebb családok. Visszatettem a fedeleket, és mentem a talált családhoz. Emlékeztek még arra, amit találtam, egy összedőlő kaptárban, ott, az Anya-tanyán... Szóval nyáron kaptak új kaptárat, és a rozoga kereteiket fokozatosan lecseréltem. Most már új kereteken vannak, és az anya szépen petézik, ott is vannak fedett fiasok, meg minden egyéb. Eleség is van, de őket még etetni kell. De a létszámuk megháromszorozódott a napraforgó óta. Annyian vannak, mint az oroszok.  Őket is leszigeteltem. Mivel minden családnál bent fogom hagyni az etetőt, amit csináltam, így maradtak ki rostaszövetes keretek. A hat új kaptár rostaszövetei még tiszták. A régieké viszont tele voltak propolisszal. A tiszta fedeleket bevittem az Anya-tanya nyári konyhájába, hiszen úgyis itt lesz minden méhész cucc, minek cipeljem haza... Viszont a négy propoliszos keretet hazavittem. Ilyenkor ősszel lehetne propoliszt gyűjtetni a méhekkel, mert télen, meg úgy általában mindég jó, ha van a háznál propolisz. Nagyon jó természetes antibiotikus hatása van. Szóval tegnap hazahoztam, ma meg lebuzeráltam a rosta likaiból a propoliszt. 29 gramm jött össze. Úgy vigyáz rá a nejem, mintha valami aranyláncot adtam volna neki... Most még azt kell kitalálni, hogy hogyan kell oldatot csinálni belőle... Azt tudom, hogy alkoholban oldódik, azt viszont nem tudom még, hogy egy deci 50 %-os pálinka hány gramm propoliszt képes feloldani... De majd megtudom!

A régiből új...

Mielőtt megépítettük a házat, amiben most lakunk, egy kis vályogházban éltünk. Az építkezés kezdetén a mérnökkel közöltem, nem lesz elbontva a régi ház, mert attól, hogy régi, még jó. Fel lehet újítani. Amikor beköltöztünk az újba, legatyásodtunk az építkezésben, ahogy szokás. A kis ház maradt, ahogy volt. Aztán az egyik részét átépítettem két éve, abból lett a kazánház. Összenyitottam az új házzal. A többi részébe azokat a kincseket pakoltuk, ami majd jó lesz valamire később. Nem, nem lomokat, hanem olyan dolgokat, amikkel rövidebb-hosszabb távú terveink voltak. Az évek alatt mindenféle funkciót megálmodtunk a szobának és a konyhának, amiben gyűltek a dolgok. Sokszor már a plafonig. Volt, hogy hetekig be sem mentünk, mert nem volt dolgunk arra. Aztán a kazánház egy részében helyet kapott az üvegező műhelyem. Tavasszal, egy nagyobb látogatási szünet után kerestem valamit, amiről tudtam, a szobában kell lennie. És ekkor szembesültem vele, hogy beáztunk, de úgy rendesen. Fél négyzetméter helyen leszakadt a sártapasz a mennyezetről. Aztán a forró, száraz nyár nem sürgette a javítást, de most több dolog is összejött. Megint esős az idő, sokszor és sokat kell befőzni, és vendégek is jönnek. Sokan. Illetve többen, mint amennyi szobánk van, és kényelmes lenne. Úgyhogy egy pár nap alatt kipakoltuk üresre a két maradék helységet, kiszanáltuk, melyik cucc kell még, melyik nem. Menet közben ugye változnak a tervek...Első körben kijavítottam a tetőt. Kicseréltem a törött cserepeket. Igen, cserepeket, mert kiderült, több is ketté, vagy három felé volt repedve. Persze ez a földről nem látszott, csak a szomszéd felől az az egy, ami okozta a plafonon a defektet... Na , mindegy, kicseréltem vagy tíz cserepet, már rendben van. Illetve ideig-óráig, mert szomorúan konstalláltam, cserés lesz a héjazat, mert porlik szét... De most nem ennek van az ideje. A szoba plafonja a lényeg. A fellazult sarat kézzel lelökdöstem. Még szerencse, hogy 240-nél nem magasabb a belméret... így nem kellett létrázni is. Aztán a műhelyben túrtam két olyan darab gipszkartont, ami bőven fedi a hézagot. Felszorítottam a tapaszra, és körberajzoltam. Aztán kővágó koronggal megvágtam a lyuk szélét szögletesre. spaklival, és kalapáccsal lefeszítettem a fölös sarat. Kellett néhány egycentis léc, amivel kihézagoltam a kartont, hogy nagyjából egy síkba kerüljön a mennyezettel. Nagyjából, igen, mert a sártapasz már görbe is, meg eleve hullámzik, mint a Balaton, másodfokú viharjelzésnél. Szóval hellyel-közzel egy síkba került, de inkább kisebb lett. Aztán jött a glettelés. Az összes illesztésre üvegszál szövet erősítést húztam, a repedések elkerülése végett. aztán két sor glett. Enyhe csiszolás után, igen, csak enyhe, mert nem akartam szebbet, mint az eredeti plafon. Azt akartam, hogy beleilljen a miliőbe a javítás. Nem jött volna ki jól, ha egyenes, és sima, így olyanra csináltam, mint a plafon többi része.... Balaton... Aztán festés. A legelején el lett rontva. Illetve az előző lakó által. Diszperzit került a falra, még mielőtt mi megvettük. Így most is azt kentem. Illetve kentük, mert a festésben a nejem, és a fiam is besegített. A következő festés előtt tetőcsere, Valószínű plafon, ablakok, aljzat, Meg gyakorlatilag a falakon kívül minden más. De ez nem most lesz, pár évig kihúzza így az egész. Miután kifertőtlenítettük, felmostuk, lemostuk az ablakokat, ajtókat, konnektorokat, felszereltem két hajólámpát, meg függönypálcákat. az asszony túrt a szekrényből kis függönyöket. Aztán a befőző konyha következett. Csináltam egy 250 hosszú pultot, amiben helyet kapott a mosogatótálca. Ezt is a műhelyből túrtam. Évek óta rakosgattam egy négy centi vastag dió konyhapultot, hogy majd jó lesz még... Alatta végig egy ugyanekkora polc található. Ezt egy nagyon régi , lécbetétes szekrény ajtajából szabtam le. Ide került a nagy demizson, az alma és a birs ecetek, meg a kamrából azok az italok, amik nem fogynak... A konyha többi tartozéka a fagyasztó, egy hűtő, egy majdjóleszvalamire mikró, meg a kis demizsonok a tetejükön, és egy gáztűzhely. A szoba kapott néhány szőnyeget, egy 70-80 évws sezlonyt, amit a barátom akart tavasszal kidobni, és két heverőnek szánt ágybetétet. Meg egy faragott , álló kisszekrényt, ami lemezjátszónak, rádiónak ad otthont. Ja és még két görgős, rojtos szélű puff is oda került, amit kaptunk anyukámtól. Az asszony ki akarta dobatni, már vagy két éve, mert nagy, és nem tudja hová rakni. Most meg itt örült neki, hogy milyen jó ülni rajta... Szóval a szoba vendégszoba lesz. A sezlony fog véglegesen maradni. Két személyes. Aztán a heverő betétek kapnak majd keretet, és mennek át a most vett házhoz. Úgy hívjuk: Anya-tanya. Mert az asszony nevén lesz. Vissza a kis házhoz: a szoba, mint mondtam az elején, több funkciós lesz. Ide lesz összerakva a varrógép, és a szövőszék is. Meg be lesz állítva egy komód, ha elment a két ágybetét. Ebbe lesznek a rajzos, festős cuccok. Mert már nem csak én rajzolok, hanem a feleségem, és a két gyerek is. Annyi ceruza, meg egyéb rajzos cucc van, hogy nem férni tőle szanaszét. Úgyhogy mennek a komódba, mennek a szobába. Zt nem mondom, hogy ott fogunk rajzolni is, de még az is előfordulhat. Lassan a helyére kerül minden... legalábbis elkezdődött...

Csörgő alma-bodza lekvár

A bodza, és a csörgő alma két jó barát. Arról álmodoztak, hogy egyszer bekerülnek a nagyok közé a kamrába. Olyan kedveltek lesznek majd, mint a sárga és az őszibarack, vagy akár a meggy. Mert ugye mostoha gyereke mindkettő a vidéki konyhának.... Legalábbis ezt gondolták. A sötét lila bogyók vígan lengedeztek a késő nyári szellőben, és a kis almák csendesen mosolyogtak a napsütésre a fán. Gondolt egyet a bodza, és átszólt az almának:
- Gyere velem szomszéd, lássunk világot! Tanulkozzunk ki mi is, hogy bekerülhessünk a kamrába a többi híresség közé!
Az almának nem kellett kétszer mondani, hisz minden álma ez volt, hogy ne csak a földre pottyanva, elfeledve legyen az enyészeté, hanem célja legyen a létének. Felkerekedtek hát, és elindultak világgá. A bodza elhagyta fürtjét, ezernyi bogyóban gurult a tálba, majd a gyümölcs centrifuga jótékony hatására egész más lett az alakja. Nem minden bogyó alakult ám át, egy maréknyi megmaradt olyannak, ahogy a természet megalkotta. Összekeveredve, a régi és az új, kis cukorral a hűtőbe került, hogy átgondolják a további dolgokat. Másnap, mire kitalálták, hogyan tovább, az alma gondolt egyet, és levetette fakó-piros ruháját, majd pépesen a bodzával kezdett lassú táncba a tűzön. Nem sokkal a kavargás kezdete után kistányérra került egy fél kanálnyi a táncosokból. Az állaguk jó lett, az ízük isteni finom. Sikerült a két majd elfeledett gyümölcsnek felülemelkednie a többin. Külön-külön nem számottevőek, de így együtt méltók a többi lekvár társaságára a kamrában.

Egy bodzabokor fele termése. A másik fele még zöld.

Rövid idő alatt szépen le lehet bogyózni.

A négyötöd részét kicentrifugáztuk, a többi bogyó egyben belekerült a lébe.

Kb 2,5 liter lett, ebbe tettünk egy kiló cukrot.

Méltatlanul mellőzött ez a nyári, édes almaféle. A bodzabogyónak kiváló sűrítőanyag.

Viszonylag gyorsan meg lehet pucolni, még úgy is, hogy eléggé kukacos. De legalább vegyszermentes.

A kistányérpróba minden lekvárnál megmutatja, készen vagyunk-e a munkával.

Nagyon jó palacsinta töltelék lesz a kész lekvár különlegességből.

Vizisí

Másfél hete nem nagyon vagyok itthon. Nem is jelentkeztem, mert nem volt mivel... Amikor elmentünk itthonról, olyan meleg volt, mint a pokolban... Közben esett, és az idő megenyhült. Az udvaron és a kő közt a fű ki is használta ezt rendesen. Mire hazaértünk valóságos természetvédelmi terület lett a porta. Úgyhogy ma fűnyírás, és a kő közül damilossal gyomtalanítás. Már majdnem végeztem a kővel, amikor hallom, az asszony kiabál a jószágoktól, hogy menjek, mert Cirók átment Keselyhez... Letettem a kaszát, és bosszúsan elindultam hátra. A marhának tényleg nem való csak vas, meg beton, de az a legjobb, ha egyszerre mindkettő... Szétszedte az elválasztó kerítést, és ott flangált a ló mellett. Mentemben felkaptam a kötelet, hogy visszavezetem. Hagyta is, hogy a nyakába tegyem, és jött is először utánam. A keresztfák, amik elválasztották a két karámot, félig le voltak szedve. Ami függőlegesen rájuk volt szegelve, szerteszét.... A földön, ahol áttört Cirók, egy 12 cm x 12 cm-es gerenda hevert. Átléptem, ő meg jött utánam. Aztán odaért a fához, és megtorpant. Behúzta a kéziféket, és be is ragadt nála. Cibáltam, de meg sem mozdult. Az asszony kintről figyelt először, de látta a szélmalomharcot, amit vívtam, és bejött segíteni. Nekifeszült ő is, mind az ötven kilójával. A ló meg csak nézett... Húztuk, vontuk, de a marha lába lefagyott... Aztán gondolt egyet, hogy őneki biza' elege lett ebből, és elkezdett az ellenkező irányba szaladni. Én meg juszt sem eresztettem a kötelet! Itt márpedig az lesz, amit én akarok, nem az, amit ő! Szóval a déli melegbe gyakoroltam a vízisíelést a hátsó udvaron, pedig olyan szárazság volt, hogy csak úgy porzott utánam a föld... Ez a nagy marha meg csak ugrándozott. A ló is rákezdett a játékra, erre az asszony vigyázzba vágta magát, mert olyankor fél a lótól, amikor ugrál. De becsületére legyen mondva, nem menekült ki, csak megilletődve nézte, hogy próbálom egyik kezemmel hol a kerítés deszkákat elkapni, hol a kukoricagóréról pattanok le a kötél végén lebegve... De nem eresztettem!!! Aztán egyszer csak sikerült megvetni a lábam, ami mondanom sem kell, papucsban volt, és megakasztottam a tehén táncát. Visszacibáltam a kiindulási pontra, és megint ugyanoda jutottunk. Teljes testtel cibáltam, miközben ő könnyedén ellenállt... Azt, hogy milyen ízesen kezdtem neki imádkozni, nem írom ide inkább, mert nem csak a Facebookról, de az egész internetről kitiltanának miatta... Szóval ment a szentségelés. Az asszony próbálta hol a kötelet, hol a tehén szarvát rángatni, hol csapkodta a farát, hátha megindul. Persze esze ágában sem volt... Na, mondta, majd hoz neki kukoricát a fangliban, majd azzal becsalogatja. Elviharzott... Én meg rátekertem a kötelet az egyik oszlopra, ami az árnyékoló tetőt tartja, így nem tudta megismételni a vizisíelős mutatványt. Mérgemben mögé mentem, és jót sóztam a farára! Ettől visszakullogott a helyére.
Mondtam neki, hogy egyszer akkora pofont fog kapni, hogy nem fér rá arra a nagy fejére! Addigra az asszony visszajött, kérdezte, hozzon-e szeget, meg kalapácsot...
Kicsit rezignáltan, a kelleténél nagyobb nyomással a fejemben válaszoltam:
-Szerinted kell a szeg? Vagy hagyjuk így??
Látta, hogy jobb nem firtatni most a hangnemet, és elsietett az eszközökért.
-Hozzál kötelet is!- kiabáltam utána.- Te meg Cirók hagyd azokat a deszkákat, mert egyszer agyonütlek!
Nézett rám nagy ártatlanul, de legalább a deszkákat békén hagyta.
Mire végeztem, észrevettem, nőtt egy hatalmas vízhólyag az egyik ujjamra... Lehet, inkább engedni kellett volna azt a kötelet... Na mindegy. Szóval tehénnek csak vas, és beton. Lehetőleg egyszerre mindkettő...