Megint csak gondolatok....

Ócska gatya ülepéből készült új túrós táska. Ahogy az egyik barátom mondaná arra, amiről az elmúlt két hónapom szólt. Egy 30 év körüli házat építünk át. Én személy szerint , meg eddig mindenki, aki látta, vagy hallott róla azt mondta, eltúrnánk a francba, és építenénk újat. De a tulaj ragaszkodik hozzá erősen. Szilikát ház, földszintes. Volt. Most tetőtér beépítéses lesz. Két hónapig hárman, négyen dolgoztunk rajta, napi hét órát. Nyolcat nem ment, mert hideg van. Esik, köd van, vagy hideg van és köd van, vagy köd és esik, vagy mindhárom egyszerre, és ez nagyon igénybe veszi az embert. De ez így van jól. Apropó: szabad ég alatt dolgozunk. Nem állunk meg, csak enni, mert ugye felöltözik az ember, rétegesen, hogy ne fázzon. Csak amikor dolgozni kezd, hiába vesz le egy két réteget magáról, óhatatlanul megizzad. És ha megáll, se perc alatt áthűl a vizes ruha, megfázik. Esélyünk sincs lébecolni. Egész álló nap mozgásban kell maradni. Födémet szedtünk szét, áthidalók helyét véstük ki, előtte pillérek helyét, megraktuk a pilléreket, aztán beépítettük az áthidalókat, amik 4,4 és 3,4 m hosszú acél I gerendák. Betongerendákat, kefniket építettünk be, betonvasat szereltünk, falat , nyílászárókat bontottunk, falat raktunk. Alapot ástunk, teraszt és oszlopot raktunk zsalukőből, vasalva, betonozva. Új nyílászárók helyét vágtuk ki, régit falaztunk vissza. A tetőt már régen leszedtük, mert nem lehetett máshogy. Zsaluztunk, koszorút betonoztunk, térdfalat készítettünk, tetőteraszt készítettünk, hat méteres betongerendákkal, kefnikkel. Mindezt kézi erővel, négyen. Nem vagyunk hősök, inkább hülyék. de ez is jól van így. Most tanuljuk meg, hogy ilyet, így még egyszer nem. Pláne októberben azzal kezdve, hogy csak tetőt jöttünk csinálni. Aztán kiderült, hogy ahhoz, hogy tető legyen a házon, ezt mind meg kell csinálni. Aztán az is kiderült, hogy lassúak vagyunk. Meg drágák. Mert miért nem vagyunk tízen. Meg lelkiismeretesebben kellene dolgoznunk. Az öcsém egy hete magától eljött segíteni, fát vágni. Szolgálat után. Egész éjjel nem aludt. Előtte ott voltunk az építkezésen melózni. Már majdnem összevágtuk az egész fát, amikor bekapta a kesztyűjét a körfűráész. Baleseti sebészeten fejeztük be a napot. Az egyik ujja úgy néz ki, mint amit a mókus megrágott. Szétterítette az ujját a sebész, mint a lekváros palacsintát, és összefúrkálta a csontokat, amit eltört a fűrész, összedrótozta neki, meg a matyók nem öltöttek annyit egy terítőbe, mint amennyit a doki az öcsém ujján. Szóval nem elég, hogy mindene fáj, még sete is lett. A másik két kolléga is készen van, mint a metek lecke. Meg én is. Megfázott a hátam, a vállam, a nyakam. Fáj az egész kezem, hiába van rajta kesztyű. Kétszer hozattunk betont eddig. Mindkét alaklommal 3 órát csúszott a pumpa. Nagyszerű volt a 3 fokban, szélben arra várni, hogy mindjárt jönnek. Öt perce elindultak. Két perc és itt lesznek. De nekünk gyorsabban és lelkiismeretesebben kellene dolgoznunk. Amikor hazaér velem az, aki éppen vezeti az autót, amivel járunk, erősen gondolkodok, hogy kiszálljak-e, mert nem nagyon bírok. Elfogy akkorra a lelkiismeretem... vagy mim... Nem vártam még soha így egy munka végét!
Sokszor elgondolkodok, hogy mit csinálok rosszul? Ha a mezőgazdaságot csinálom, nincs pénzem semmire. Ha a pénzt hajtom, nem megy a gazdálkodás. Amit a boltban veszek kaját, egyenesen sz@r ahhoz képest, amit itthon meg tudok termelni. És összehasonlíthatatlan a minősége a kettőnek. Ízben, állagban, összetételben egyaránt. A kettő együtt meg nem megy már. Nehéz dolgok ezek. sokszor érzem, hogy közel vagyok a megoldáshoz, de még mindig nem vagyok ott, ahol lennem kéne. Még valami nem billent át bennem.
Azon is szoktam gondolkodni, hogy egyes megyék emberei, mint akár itt Borsodban is, mivel érdemelték ki ezt, amit sorsunknak nevezhetünk. Csupán csak döntés lenne a részünkről, vagy döntések sorozata? Vagy éppen a nem döntéseké? Azt nem tudom elmondani, hogy a borsodiak lusták lennének. Mert körülöttem mindenki dolgozik. A legtöbben két helyen is. És alig tudunk megélni. Kevesebbet ér egy borsodi ember munkája, hogy kevesebb pénzt kap? Mert a megélhetés itt is ugyanannyi, mint mindenhol máshol. Ugyanannyi a gáz, a villany, a víz. És hiába vannak erdeink a Bükkben, majdnem itt a legdrágább a fa az egész országban. Sakkoznunk kell minden hónapban, hogy mikor, mit fizetünk ki. A múltkor apám megkérdezte az öcsémet, hogy mennyit tud havonta félretenni. Az öcsém azt mondta, hogy egy-két csekket... És ez NEM VICC!
Amikor elvállalunk egy nagy munkát, mint ez is, nem a meggazdagodás hajt minket. Azt azonban elvárná az ember ilyenkor, hogy egy kicsivel több jusson. Ha már a fél világot odébb kell hordani, akkor fizessék meg! És amikor pénz álla házhoz, már ha áll, akkor semmire nem elég. Nem azért, mert nagyok az igényeink, hanem mert kevés. Nem lehet többet kérni. És sokszor ezt is sokallják. Meg elég egy kis csúszás a fizetésben, és már borul is minden terv. Bejön még egy fizetnivaló, és nem lesz fejlődés.
Na, talán ezért tudunk a semmiből is dolgokat teremteni. vagy a sz@rból várat építeni. Mert lehet, csak nehezebb.
Van, amikor elkeseredek emiatt. Belegondolok, hogy az én feleségem nem miért nem érdemli meg, hogy kozmetikushoz járjon? Miért nem érdemli meg, hogy elvigyem valahová, legalább egy hétvégére, pihenni? Vagy akár én miért nem érdemlem meg, hogy eljussak megmasszíroztatni a hátam?
Aztán hagyom ezt az egészet áthaladni magamon. Meg kell éljem ezeket a mélységeket, hogy erőt tudjak belőle meríteni, és fel tudjak állni megint, minden reggel, és el tudjak indulni. Én erre használom ezt a "nyomort". Dacolok vele. És egyszer le fogom győzni! Meg fogom csinálni mindazt, amit akarok, még ha összedől is a világ!
Este még úgy feküdtem le, hogy keserű volt egy kicsit a szám. Ma meg kimentem, és összehasgattam a maradék fámat. A fiammal behordtuk, hogy ne legyen vizes a ködszitálástól. Megbeszéltük, hogy szeretne kovácsolást tanulni, és kéne hozzá egy műhely. Nemrég éppen szereztem egy jó pár samott téglát. Üllőnk van, helyünk is hozzá, csak el kell pakolni onnan, meg a tűzhelyet megrakni. Ha szeretné, hát csinálja. Elviszem a környék egyik kovácsához Noszvajra. Illene hozzá ez a szakma. Ha valakire illik a kos csillagjegy, akkor a fiam az. Lendülettel él, nem tud nem becsapni egy szekrényajtót. Nem tud nem lekardozni minden növényt. Annyi energia van benne, mint kevés emberben, akit ismerek. Ha megtanulja, és ésszel teszi, ütheti a vasat, mert az megy neki. Szóval csak cél kell, és ezek a nehézségek az ember háta mögött maradnak, elég hozzá néhány pillanat....

Álmodtam egy világot magamnak...

A lányom nemrég volt 18 éves. Már akkor is szembesültem vele, hogy felnőtté válik éppen. Tegnap a szalagavatója volt. Mintha csak tegnap lett volna a miénk is... ültünk a feleségemmel a második sorban, és néztük a műsort. Táncoltak. Azon vettem magam észre, hogy nem gyerekműsort nézek, hanem felnőtt férfiak, és nők táncolnak. És Istenemre, nem akármilyen nők! Csinosabbnál csinosabbak! Már a műsor sem gyerekes, nem az a kis aranyosan gagyi, mint az általános iskolában. Saját koreográfia, egyedi ötletek, ízléses jelmezek. És énekeltek is. De még hogy! Néha tiszta libabőr lettem. Veszettül jó hangú énekesek voltak köztük. Aztán verseket is mondtak. Minden arról a hatalmas keresztútról szólt az este, ahová ezek a gyerek-felnőttek elérkeztek. Most fog eldőlni, hová tovább. Lezártak egy életszakaszt, és fiatalos lendülettel kezdenek egy újat. Bevallom őszintén kicsit irigykedtem is ezért. Nem mintha sok dolgot másként csinálnék, de az a hatalmas potenciál, ami ott van most a kezükben, irigylésre méltó. Bármi lehet belőlük, amit csak akarnak! Csak akarniuk kell eléggé, és elindulni irányába. Nézetem őket, ahogy le-föl lépkednek a színpadon. A díszmagyar jól állt mindnek. És tartásuk is volt. Kellemes látvány, kellemes élmény volt ez a két óra. Eleinte éreztem az elmúlt két erőltetett hónap összes fáradtságát magamon, de hamar elfeledtették velem. Elrepült az idő. Hallgattam a dalokat, hagytam átáramlani magamon a verseket, és átéltem azt az érzést megint, amit most ők először. Lehet, hogy még nem is értik meg teljesen, mi is az, ami történik, de érezni érzik ők is. Látszott rajtuk. A szalagtűzés is szépen meg volt koreografálva. Volt olyan osztály, ahol csak három fiú volt a sok lány mellett. Az ő szalagtűzésük tetszett a legjobban. A lányok párban álltak, az egyik fiú tartotta a szalagos tálcát, és a másik kettő fiú kapta meg az első két szalagot. Aztán elvonultak. De az egyikük visszajött. Megállt a színpad elején, és megvárt két lányt, akik megkapták a szalagot. Aztán a lányok belekaroltak, és a fiú elvezette őket a színpad hátuljához. És akkorra előre ért a másik fiú. Ő is megvárt és elkísért két lányt. És így cserélgették egymást. Nagyon tetszett a gesztus. Minden osztály énekelt egy közös dalt, és a végén az összes osztály együtt is énekelt. Bennem meg szaladgáltak az érzések, és futkosott rajtam a libabőr. 

" Álmodtam egy világot magamnak, 

   Itt állok a kapui előtt.

   Adj erőt, hogy be tudjak lépni, 

   Van hitem a magas falak előtt!"

Egy újabb lépés

Hatalmas tragédia ért minket. Nemrég a lányom itthon maradt, és rá volt bízva a fűtés. A sparhelttel nem is volt semmi gond, de a központi fűtés... Meleget akart csinálni nekem, mire hazaérek a melóból, és túl jól sikerült. Megfőzte egy helyen a rendszert. Illetve felfőzte, és a kazánhoz legközelebbi pressz idom leolvadt, és a víz elkezdett kifolyni a rendszerből. Ő nem vette észre, én is csak a nedves vakolat szagát éreztem meg. Jót akart. És a legnagyobb baj az volt, hogy egy büdös vasam nem volt arra, hogy megcsináljuk. Az öcsém csuklóból kirázza, nekem sem lett volna akadály, de nem volt anyagra pénz... Így sorra került végre a kemence. Két éve építettem egy búbos kemencét a nappaliba. Tettem bele egy sütődobozt, de nem tömítettem le az illesztését. ha kinyitottuk az ajtaját, hogy tegyünk rá, mindenhol füstölt. Így egy-két próbaüzemet leszámítva nem használtuk. Megraktam a sparheltet, abban hatalmas sütő van, a kazán meg adta a meleget. Két keringető szivattyúval. Hozzáteszem zabálta a puhafát. Ugyanis ez a faelgázosító kazán a puhafára van kitalálva.  A szivattyúk meg 5 hónapig mentek, szinte egész nap. Szóval volt egy kemencém, ami csak álldogált ott árván. Aztán elment a központi fűtés... Pénz nuku. Túrtam néhány téglát, előkotortam az agyagot, és az udvaron van homok. Egyik este beáztattam az agyagot, másnap meg kiszedtem a sütődobozt, és beraktam a helyét. Pár nap alatt kiszáradt. Addig a sparhelt gőzerővel üzemelt, reggeltől estig. Aztán próbafűtést eszközöltünk a kemencében. És láss csodát! Működött! Reggel kilenc körül begyújtottunk, és este hétkor már nem lehetett megfogni a búbot. Legalábbis a kezünk nem viselte sokáig. Nyolcra kialudt a tüze, és elzártam. Másnap reggel még meleg volt. Nem langyos, hanem meleg. Így már csak délig kellett fűteni intenzíven, hogy forró legyen. Közben a sparhelt is megy, egész nap, mert süt-főz a nejem, már a disznóknak is forrázunk, egy nap kétszer is, meg a mosogató vizet is itt melegíti. Meg amúgy is! Nincs olyan központi fűtés, ami vetekszik az élő tűzzel. Főleg, amikor az ember egész nap átfagy odakint, és legszívesebben ráülne a platnira, ha hazajön! Szóval a kemence délre forró. Onnantól csak alig-alig égeti a fát benne a nejem, éppen csak életben tartva a tüzet. Mintha takarékra tenné. És meleg van az egész házban. Fent, a tetőtérben hűvösebb, ami az alváshoz nekünk pont jó, lent viszont nagyon jó meleg van. És nem megy egyik keringető szivattyú sem azóta. Meg a kazán befújó ventilátora sem. Aztán az sem elhanyagolható tény, hogy a kazán, háromszor annyi fát eszik meg, mint a kemence és a sparhelt együttvéve. És a kazánon nem fő meg az ebéd sem. Szóval hatalmas baj ért minket. Kénytelenek vagyunk kemencével fűteni. Illetve már nem vagyunk kénytelenek, mert azóta már megjavítottuk a központi fűtést. Ki még nem próbáltuk, de lehet, hogy nem is fogjuk. Félre ne értse senki, a kazán oltári jó. Nem azért vettük, mert nem jó. De nekünk jelenleg jobb a kemence, meg a sparhelt. Még a kisházban kell valami fűtésen gondolkodnom, mert ott csak a központi van. De megoldom majd ezt is....

Nátronlúgos szappan

Az egyik legkorábbi és azóta is tartó Facebookos barátságunk a szappanfőzésnek köszönhető. Próbáltam elkövetni a főzött szappan elkészítését, kisebb-nagyobb sikerrel, és jött néhány ember megnézni, megtanulni. Aztán rájöttünk, hogy a "hideg" eljárásos szappankészítés sokkal egyszerűbb, gyorsabb, és ugyanolyan megbízható, mint a főzés. Úgyhogy az itt megismert Anita azóta is nagyon jó barátunk,és ő volt az, aki kipróbált és megmutatott nekünk egy hidegeljárásos szappankészítést. Csináltuk már azóta, igaz csak kétszer, de többször nem kellett, mert jelentős feleslegünk mutatkozik különféle háziszappanokból. Ugyanis nagyon sokat csak úgy kaptunk. És annyira azért nem koszoljuk össze magunkat, hogy gyorsan fogyjon. Most viszont felkérésre készíteni kellett pár darabot, és mivel régen csináltuk, elmentünk Anitához, hogy együtt csináljuk meg. Persze mivel neki nagyobb a rutinja, mi csak asszisztáltunk neki. Szóval elmentünk, és először is jól bepalacsintáztunk nála. Beszélgettünk a sparhelt melege mellett, megittuk a mézes mentateát, és nekifogtunk. Felolvasztottunk az egy kiló disznózsírt, kimértünk 380 g folyadékot, jelen esetben vizet, de lehetne ez gyógyfű főzet, vagy részben gyümölcs, zöldség lé is, meg 155 g NaHO-t. A NaHO-ot elkeverte egy viharvert fakanállal a vízben. Óvatosan bánt vele, mert maró anyag, és forróvá válik a vízzel elkeverve. nem méregetett ő semmi hőfokot, csak megtapintotta a kezével az edényeket, aztán beindította a botmixert, és elkezdte keverni a zsírt. Lassan beleöntöttük a lúgot, és 10-15 percig folyamatosan keverte. Mikor elkezdett pudingosodni a lötyi, belecsepegtettük az illóolajokat, és az egyik adaghoz kevertünk egy kis mákot. A máknak mechanikai tisztító hatása van, meg jól is mutat a szappanban... A mákos szappan citrom illatú lett, a natúr pedig mézeskalácsos.... Elvégre Karácsony közelít ezerrel. Kitöltögettük formába, meg tejes dobozba. Igen, tejes dobozba. Szépen visszahajtogattuk a papírt, így nem fázott meg a szappan. Néhány nap múlva Anita erre járt, és elhozta a szappanokat. A muffin formából, mivel szilikon, könnyen kifordította a nejem. A papírdobozt meg simán levágta a szappanról. Aztán jött a szeletelés.Először vékony pengéjű, éles késsel próbáltam vágni, de nem volt elég vékony, és ahogy belenyomtam a szappanba, elkezdte repeszteni. Úgyhogy abbahagytam. A fiam, aki nézte a műveletet, azt mondta, fűrészeljük inkább. Kiléptem a műhelybe, és megfogtam a pászító fűrészt. Aztán eszembe jutott, hogy még ha tisztának is látszik, tuti, összekeni a szép szappanokat, és akkor oda az ajándék... Eszembe jutott, hogy a piskótát vastagabb, erős cérnával vágtam el. Visszaslattyogtam a házba, és előszedtem a cérnát. És simán el lehetett vele szelni. Ha nagyobb gondot fordítok a méretezésre, akár egyformák is lehettek volna. De így teljesen rusztikusak lettek. Mindenkinek tetszett az eredmény. Tálcára raktuk, és az átadópultra tettük érni. hat hét, mire a maradék lúg eltűnik belőle, és használható lesz. Karácsony környékére pont jó lesz. Addig meg-megcsap az illata, amikor elmegyek mellette....

Nehéz sorsú jövevény

Néhány éve vettem először khaki szilvát, vagy datolyaszilvát más néven. Ez egy paradicsomhoz hasonló alakú, éretten kicsit szottyos, édes gyümölcs. A zöldségesben rendszeresen kapni. Érdekes növény. Utóérik ugyanis, még ha zölden szedik le, akkor is. És édes. Nem is kicsit. A családban mindenki szereti, de elég drága holmi. A zöldségesben 350 Ft körül szokott lenni darabja. Olyankor nem veszem meg. Mert kemény, mint a fejem. Várok vele. És lassan megérik. Szottyos lesz, és nagyon finom érett. De akkor már nem kell senkinek, mert puha. Azt gondolják, hogy megromlott, vagy csak simán ütődött és rossz ízű. Így kap egy komoly árleszállítást. Na akkor veszem meg. Aztán egyszer eszembe jutott, hogy utánajárok, milyen növény is ez. És kiderült, hogy fa, mégpedig elég nagyra növő fajta, de a lényeg, hogy a mi vidékünket is bírja. Igen??? Akkor azt kezdtem keresni, hol lehet venni. Az egyik nagy kertész csomagküldő szolgálat katalógusában volt is. elég húzós áron, de nincs mit tenni, ha a fejembe veszek valamit, légkalapáccsal is nehéz lenne kiverni belőle, úgyhogy megrendeltem. Az asszony szemöldöke a homloka közepére szaladt, amikor megjött, és ki kellett fizetni, de akkor már nem volt mit tenni. Felkerestem az udvaron az egyetlen olyan helyet, ahová egy akár nyolc méter magasra is megnövő fát lehet ültetni, és nagy gondosan elültettem. Ez valamikor tavasz végén volt, pár évvel ezelőtt. Azt írta a szakirodalom róla, hogy a komoly hidegek árthatnak neki, az első néhány évben. Így az első télen olyan ruhát adtam a fácskára, hogy csuda. De nem számolt senki azzal, hogy azon a télen mínusz huszonöt fok is lesz... Nálunk sajnos nem ritka. Aggódtam is, hogy a fának oda... lassan érkezett a tavasz, és minden kezdett kirügyezni. Csak a khaki szilvám nem. Gondolkodtam rajta, hogy kihúzom. Minek díszelegjen az udvar közepén egy halott facsemete... De eszembe jutott, hogy jártam a birsalma fáimmal. Azok ledobálták egyik nyáron az összes barnára száradt levelüket. És ott álltak vagy két hónapig kopaszan...  Aztán levélbe borultak megint. Csak idő kellett nekik, hogy legyőzzék a betegséget, ami megtámadta őket. Szóval néztem a száraz, vékonyka ágakat, és hagytam. Egy kicsit visszavágtam őket, de nem bántottam a fát. Minden másnap locsoltam, és nézegettem. Aztán egyik nap megmozdult a fa. Illetve apró rügyek nőttek rajta. Lassan kinyíltak, és szép nagy, üde zöld leveleket hozott a fa. A locsolást folytattam. És télen szalmával takartam. A második tél nem volt olyan kemény. Fellélegeztem, hogy megússza a fa. Viszont a rákövetkező nyár... ha még értetek forróságot! A fácska levelei szó szerint megfőttek. Nem viccelek. Megfőttek. Kifakultak, és opálos, sezöld színűek lettek. Azt hittem vége. De átvergődött a maradék időn. Ősszel ledobálta a leveleit, rendesen, mint a többiek, és megint kapott takarót. Tavasszal kicsit megmetszettem, mert elég keszekusza volt már, szegény azt sem tudta, merre hozzon ágakat. Viszont már a nyárra is figyeltem! Vizet kapott rendesen, és csináltam fölé egy árnyékoló hálót. Ronda volt, mint a bűn, de a kánikulában megvédte a leveleket. Azt nem tudom, hogy ha nagyobb lesz, mit fog kezdeni, ha éget a nap, de most még tudtam neki segíteni. A negyedik tél is enyhe volt, még csináltam neki takarást, bár csak az első két-három télre figyelmeztetett a szakirodalom. Aztán tavasszal furcsa rügyei lettek. Néztem is, hogy milyen érdekes kis levélkéi vannak. Aztán leesett, hogy ez bizony virág!! Úgy megörültem neki, mint egy kisgyerek! Felhívtam a folyton valamivel hadakozó fiam figyelmét is, hogy csak seggberúgás terhe mellett lehet a fát bántani! Megértette. Nagyon sok virág volt rajta. Néhányat eldobált, de jó pár megkötött rajta. Néhány hét alatt apró zöld bogyók jelentek meg a néhai virágok közepén. Aztán egyik reggel a földön találtam néhányat. Ne már.... Később még többet. A francba... gondoltam, csak legalább egyet tarts már meg!  Néztem minden nap, és nem tudtam mit kezdeni a veszteséggel... Aztán már inkább nem is néztem. Úgy voltam vele, hogy biztosan tudja, mit bír, és azért dobálja le. A nyár végén azért átnéztem a lombját, mit rejteget, és láss csodát volt gyümölcse! Nem is egy, hanem négy! Pont annyi, ahányan vagyunk. És meg is tartotta őket. Szépen nőttek, aztán elkezdte befutni a zöld héjakat egy kis narancssárga, míg végül odalett az összes zöld belőle. Nézegettem óvatosan, hogy mikor puhul. Nem akartam, hogy akár a kutya, vagy valamelyik partizán disznó megegye előlünk, ha leeseik netalán. De nem történt ilyen. Megtartotta mind a négyet a fácska, még a levelei lehullása után is. Talán két napja hoztam be a négy szilvát róla. Az egyik teljesen megérett, a másik három bent a melegben gyorsan behozta a lemaradást. Nagy élvezettel ettük meg. Idén ez volt a legfinomabb gyümölcs!

Bluggy....

Tegnap végre ez is elérkezett. Már régóta vártam erre. A barátom, aki piacozik, hozott nekem gyalult káposztát. Tegnap, miután kiküzdöttem magam odakint a favágással, Bejöttem a jó meleg sparhelt mellé, és előszedtem a káposztás hordókat. Szerencsére nem kellett másfél mázsával kínlódni, mint tavaly. Most csak 50 kilónyi került a két hordóba. Még a nyáron kaptam egy tíz kilós parajdi sótömböt, amit egyik nap szétkalapáltam, apró darabokra, és el is csomagoltam. Most előszedtem, és daráltam a káposztához. 10 kilóra 10 dekát számolva. Lekerült a kamra legfelső polcáról a nagy vajling, és abban kevertem be sóval a káposztát. Rétegeztem. Körülbelül két és fél kiló káposzta jutott egy rétegbe. Erre két-három babérlevelet, pár szem kukoricát, és egy kevés szemes borsot szórtam. Aztán megint sós káposzta. Megtömtem rendesen, és szerencsére elég levet eresztett. Mire tele lett a hordó, már 3-4 centi lé állt rajta. Fáradt voltam, mint a kutya, de a világ összes kincséért sem hagytam volna a káposztát. Már a számban érzem az ízét... hetekig ezt fogom reggelizni, zsíros kenyérhez. Minden évben ez van. Alig várjuk az asszonnyal, hogy elkészüljön! Mikor végeztem, beleállítottam a hordókat egy-egy lavórba, ha esetleg túlbuzogna a káposztában a szabadságvágy, és megpróbálna kilépni a hordókból. Aztán a helyére került a hordók teteje, és egy-egy pohár vízzel felöntve készen volt a kotyogó is. Aztán az állatok etetésével befejeztem a tegnapi napot. ma reggel lefőztem a kávét, és míg hamuztam a sparheltből, mögöttem az asztal alatt a káposzta elkezdte hosszú, lassú nótáját... bluggy...

gondolatok...

Már néhány éve csinálom a kettőt együtt. Mármint az önellátásra törekvést, és a pénzkeresést. Bevallom férfiasan, eddig nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Mindig sz@rik valamit a kutya, ami miatt meg kell hajtani a pénzkeresős oldalt, és ilyenkor sajnos hanyagolódik a gazdálkodás része. Anyám mindig azt tanította, hogy csináljam meg rendesen azt, amibe fogok. Tizen-évig karatéztam, és ott is mindig ezt mondták, hogy amit MOST csinálok, abba tegyem bele magam teljesen. Majd a többibe akkor, amikor odaérek... Nem tudom, hogy ezeknek köszönhető-e, hogy a legtöbb dologban bulldog állhatatosságom van. Sajnos ez sokszor meg is bosszulja magát. Hajlamos vagyok ugyanis éjjel befejezni mondjuk egy tetőt, ha még van hátra 2-3 órányi munka belőle. Dehogy megyek én vissza holnap, csak emiatt!!
Aztán meg csodálkozok... csodálkozok? Dehogy csodálkozok! Hogy fáj mindenem másnap... Rájövök újfent, hogy nem biztos, hogy közel a negyvenhez így kéne hajtani.. Nem vagyok már húszéves, amikor az ember a világot odébb lökte volna, pusztán csak azért, mert azt mondta valaki, hogy nem lehet... Most keresnék azért hozzá egy jó nagy emelőt...
Elgondolkodok sokszor, miközben a tetőn guggolok, hogy biztos itt kell nekem lennem? Tényleg csak ennyit dobott a gép, hogy a hidegben, egy szál lécen, tönkretéve a térdem, a hátam, látástól vakulásig gürizzek? Pénz persze van belőle, de milyen áron? Meddig fogom bírni így? Ötven éves koromig? Utána mi lesz? Sokszor gondolok arra, hogy ha csak annyim lenne a gazdaságból, amit ki kell fizetnem, már nem guggolnék több tetőre. Nem szakítanám meg magam a hót vizes szarufákkal, egy húsz centis betonkoszorún billegve, három méter magasan...
Persze építenék én, mert nem bírnám megállni, de nem űzne ennyire a pénz. Az is elég kiábrándító, hogy amint megkapom, másnap már ki is kell fizetni. Nem marad egy vas sem. Eléggé ki tudja venni az emberből a lendületet. Kicsit olyan szélmalom-harcnak érzem néha. Mégis tudom, hogy elmúlik a nehéz időszak. Mindig elmúlik. Csak még egy reggel fel kell kelni. Még egy napot végig kell dolgozni. Minden egyes apró lépéssel közelebb kerülök ahhoz, amit csinálni szeretnék, amibe talán nem rokkanok bele...
Most ezt élem át. Megint igazolást szerzek arra, hogy hol is a helyem... Megint a látómezőmbe kerül, mit is szeretek igazán. Hogy ki is vagyok én!
Sok dolog visszahúz, és ezeken is van bőven időm elgondolkodni. Már van annyi rutinom, hogy nem kell teljesen a munkámra figyelnem, így elég sok kapacitás felszabadul az elmélkedéshez. Bosszankodhatnék ezen, de nem teszem. Inkább épülök belülről. Ahhoz, hogy rendben legyenek a dolgaim, belül is rendben kell lennem. És ehhez most van idő bőven. A külső dolgok meg megvárnak. Mindig is megvártak...
A gazdálkodás része az életemnek most egy kicsit pihent. De a fejemben előre pörgettem az eseményeket, és kiválogattam, eldöntöttem, miket fogok megtartani, miket fogok megcsinálni, és mik azok, amiket be fogok szerezni. Az öcsém mondta egyszer, hogy a sz@rból is várat tudok építeni... Legalábbis megpróbálom. Megnézem, mi kerül az utamba, és mit tudok belőle csinálni. Így lett kerítés oszlopom az Anya-tanyára, illetve maradt még belőle, amivel komoly terveim vannak. Aztán a szénatározó is készül lassan. A vázszerkezetet is csak úgy "találtam". Ez a pénzes munkának köszönhető. Persze pénzbe nem került... A tanyán pakolászva találtunk sok bontott kisméretű téglát. majdnem az összes megvan a tározót tartó pillérekhez. A hiányzókat itthonról átviszem. A minap, mikor még világosban értem haza, kimértük a nejemmel a tározó helyét. Ma egészen véletlenül korábban jöttem haza, és kiástam mind a hat cölöp-alapot. Remélem a hétvégéig nem esik. és végre be tudom betonozni, illetve megrakni a pilléreket. Ha ez kész, már jöhet a hideg. A famunkát abban is meg tudom csinálni.

A jobb oldalon lévő sok szemét mind ezen a területen volt a földdel elkeverve. Eléggé hepehupás volt a terület. Két munka utáni délután kellett az elegyengetéshez. Mindkét alkalommal rám sötétedett.

A vastag fa a szénatározó szelemenje lesz. Nem volt kedvem szerkesztgetni az alap helyét, meg a számoláshoz is fárad voltam. Lepakoltuk a földre és beállítottuk a derékszöget rajta, majd ahová a cölöpalap került, mellétettünk néhány kisméretű téglát. Ez megadta az alapot jelölő lécek helyét.  

Egy kisméretű tégla hely maradt el. Ez 12 cm és 2 cm a fuga miatt, azaz 14 cm. 

Lehet, kicsit értelmetlen, de egyszerűbb volt így, mint karózni, pláne, hogy karók nem voltak...

Természetesen itt is ránk sötétedett...