Gulászta

Reggel-este fejek. Osztozunk a bocival. Amit hagy, azt kifejem. Egyenlőre még fecstej van, rendes tejre a hétvégéig várni kell. Addig is kipróbáltam a gulászta készítést. Illetve az asszony próbálta ki, mert én nem érkeztem. A kifejt fecstejet felforralta, így fertőtlenítette. Aztán kihűlt, és össze is állt. Leszűrte a kapott krémet, mert ez inkább krém, mint túró, és egy mascarpone sajthoz nagyon hasonló, édes krémsajtot kaptunk. Nem kevés lett belőle... Lehet, hogy gulászta néven nem ismerik sokan, esetleg urda néven hallhattak már róla. Az angolok is fogyasztják, régen a magyarok is, míg el nem felejtették, hogy is néz ki a tehén...
Na, mivel sok lett ebből a csemegéből, az asszony gyorsan sikerített egy adag palacsintát, a gulásztába tett egy kis cukrot, reszelt bele citromot, meg megszórta mazsolával... Nagyon finom lett ám!!
Ma is voltam este Ciróknál. Csillag nő, mint a gomba. Már majdnem kétszer olyan széles, mint mikor megszületett. Már nemcsak a feje ugrál, hanem mindene. Meg-meg ugrik, szökell, mint a kis kecskék. Jobbról-balra, majd vissza bujkál az anyja hasa és nyaka alatt. Beledugja az orrát a vályúba, buborékol az orra... lenyalogatja a vizet. A kóróval is szivarozik. Megszaglássza a kabátomat, míg fejek. Közben Cirók holt nyugalommal eszi a darát, és a kórót. Úgy állja a fejést, mintha világ életében fejték volna. Nagyon nagy szerencsém van vele. Volt olyan kecském, ami egy hét múlva is három emberes volt. Egy fogta a nyakörvét, mert kellett rá, egy a két hátsó lábát, egy meg fejte. A kecske meg ugrált, mint a nikkelezett bolha... Na, Cirók pont nem ilyen szerencsére. Szépen tejel. A boci mellett 2-6 liter között tudok tőle kifejni.

Jó móka ez a fejés... Csak ugye a tehén az nem kecske... magasabban is van a tőgye a vödörhöz képest, meg jóval többet is ad. Régen fejtem már. Vissza kell szoknia a kezemnek. Meg meg is kéne gyógyulnia... decemberben megfázott minden ízület benne, és még nem jött helyre rendesen. Meg sikeresen el is vágtam a hántoló késsel... na meg be kell szerezzek egy sámlit. Mert ritka kellemetlen guggolni a tehén mellett olyan sokáig, majd megpróbálni felállni úgy, hogy közben az ember nem érzi a saját lábát...

Kutyafuttában...

A nagy bocivárás izgalmában teljesen elfelejtettem írni... Illetve nem magát az írást felejtettem el, hanem mint folyamatot gyakorolni. Na szóval:
Az élet rohan körülöttünk, unatkozni csak szánt szándékkal lehet. A tavalyi évet 33 disznóval zártuk. Nem kell megijedni, ezek csak kis csüngőhasúak, de akkor is sokan voltak. Aztán elkezdtük szelektálni a társaságot, mert nagyon sokat ettek, és ennyi nem kell. A végére maradt hat koca, és kilenc kismalac. A kocák közül sem akarom mindet megtartani, csak a három legjobb anyát. Mindegyik kap egy esélyt a bizonyításra. Szerzek egy idegen kant, és csak akkor eresztem rájuk, ha már a tanyán lesznek. Addig csak had gömbölyödjenek. Ahányszor jött hozzánk valaki hétvégén, mindig azt látta, négy héten keresztül, hogy már megint disznóvágás van... Jól megy Czudaréknak...
Szó se róla, a fagyasztóba már nem fér, a füstölő majd tíz napot ment, és eddig csak a kolbász, a szalonna van csak felfüstölve. A sonkák sós lében érnek, a szalámit meg majd csak két hét múlva töltjük be, amikor a sonkát is lehet füstölni, hogy egyszerre lehessen.

Az eddigi "mérleg" : 50 kiló hurka, 12 kiló kolbász, 4 kis sráf szalonna, nagyon kevés tepertő, és még kevesebb zsír, az asszony legnagyobb bánatára... Rengeteg húsos csont, 6 darab sonka, csont nélkül az egész majd 4 kiló. Most sokan mondhatnák, hogy hát ez nem sok.. Nos, valóban. De nem is voltak sem nagyok, sem kihízottak a disznók. És ezek a kis kötözött sonkák pont egy adag négyünknek.Már hogy darabonként. Húsvétig el is fog fogyni.

Aztán haladtunk szép csendben a tanyával is. Illetve a takarítással, és a bontogatással. A bontásba nem lendültünk olyan nagyon bele, mert az idő is nemszeretem volt, meg úgy gondolom, kikínlódtam magam októbertől decemberig Miskolcon, a hidegben. Január negyedikén még a tetőn guggoltam-ültem többedmagammal, és cserepeztünk... Mindegy is, szóval nem akartam tovább a hidegben kínlódni. Mindenesetre a nagy házban majdnem mindent szétszedtünk, összevágtunk, bezsákoltunk, kitakarítottunk, elvittünk. Már csak egy szoba van rendezetlenül, illetve egy másikban van egy csomó fakeretes régi matrac... Nem tudom, szerintem ezek a népek gyűjtötték az ágyakat... ha nagyon szétnézek a portán, legalább húsz ágy matraca van szerteszét... nem olyan nagy baj ez. Egy fél nap rámolás, meg kardozás a láncfűrésszel, és egy hétre megint van tüzelőnk... Minden évben kb 100-150.000 Ft-ban van a fűtésünk. Na, idén nem került egy vasba sem, mert mindent megadott a tanya. De szerintem sanszos, hogy még jövőre sem kell venni egy darab fát sem!

Volt itthon néhány akác oszlop is. Még ősszel vettem, hogy majd lesz belőle ez, meg az... A kéreg még rajta volt, így egy szép napos hétvégén, amikor éppen biztonságban voltak tőlünk a disznók, a fiammal lenyúztuk a kérgeket. Át is vittük láb alól a tanyára a csupasz rönköket. lassan kezdhetjük összerakni a szénatározót odaát.

Aztán tegnap és ma végre oda jutottam, hogy a tanya mellett kibérelt ős-gazost végre elkezdtük letakarítani. Ilyenkor azért jó, hogy van benzinmotoros kasza, és nem kézzel kell küzdeni ezzel az egésszel. én rendre vágtam az elszáradt növényeket, míg a család kupacokba gereblyézte, villázta. Délutánonként, ha az idő engedi, szépen meg is tudjuk csinálni. Van rajta néhány bokor, de meghagyom árnyéknak, meg hát minek küzdjek vele... Majd a ló, meg a tehén elintézi úgyis! Aztán majd kiszedem, ami marad belőlük. 

És mindezek közben, a disznóvágások, takarítás, fakérgezés és kaszálás alatt, nagy titokban, szépen csendben a kazánházban meglepetés készült. Egy kicsit el is feledkeztünk róla, megmondom őszintén... Néha löttyintettünk a zsákok alá egy kis vizet, hogy ne száradjon ki, és ennyi... Aztán csak eszembe jutott, és alánéztem a fóliának, mi van a gombazsákokkal... és barátom... minden zsákon hatalmas csokor laska nézett velem farkasszemet! A nejem leszedte azokat, amiket le kellett. Egy nagy tál pörkölt, egy rakott gombás húsos nemtudommidenagyonfinom, meg három zacskó gomba, ami a fagyasztóba ment, lett belőle. És a fele még ott van a zsákokon... 

Röviden ennyi. Lassan bejön a hosszabb nappal, így lesz megint kedve az embernek ténykedni. Akkor majd nem zsúfolom egybe így a mondandómat. mondjuk most tényleg nagyon fáradt is voltam, mert a két-három óránként (éjjel is!!!) marhavizit kivette a zsíromat... 

Csillag született...

Annyi gondolat kering bennem, hogy azt sem tudom,melyiket kapjam el és írjam ide elsőnek. Három éve, nem is, csak majdnem három éve cseréltem el egy pár birkát és egy bárányt, egy hirdetésre jelentkezve, egy egyhetes üsző borjúra. meg sem néztük, még fényképen sem. megláttam, felhívtam, megegyeztünk telefonon, felpakoltuk a birkákat, és mentünk. odaértünk Tiszalúcra, megnézték a juhokat, megnéztem a bocit...
Kezet fogtunk, elcseréltük. Úgy jöttünk haza, mintha Isten tudja mekkora szerencse ért volna minket! Óvatosan vezettem, mert a boci nem ült le, nem akartam, hogy eltörjön benne valami...
Hazaértünk, bevezettem az istállónak kikiáltott deszkaépületbe, amit a birkáktól örökölt meg.
Egy hetes volt...
Ki sem látott a fél ajtón...
Minden nap kétszer kapott tejet, meg beleütött tojást. Nem tejport, vagy tápszert! Tehén tejet vettünk neki.
Sokan mondták, nem vagyunk normálisak, mert ez így nagyon drága. Nem éri meg... Nem érdekelt. Nekem, nekünk  megérte.
Szépen fejlődött, nem volt vele semmi gond. minden nap ott lógott körülötte mindenki. A gyerek könyékig járt a boci szájában. Annyit abajgattuk, amennyit el bírt viselni, és Cirók minden mennyiségű abajgatást el bírt viselni....
Kaszáltam neki nyáron, meg szénáztattuk. Szépen szálazott más nyolc hetesen, de azért a négy liter tejet és a két tojást egy szívásra benyelte...
Nagyon figyeltünk, nehogy megcsikarja valami a lábát, mert az nem jó, mondták, meg arra is, hogy nehogy hasmenést kapjon. Aztán azon is aggódtunk, hogy megfelelően fejlődik-e... meg azon, nem beteg-e... Négyesmentes állományból került hozzánk, a marhalevelén ez volt, de láttam én már karón varjút...
Kapott oltást. Kiengedtük az udvarra, ahogy nőtt, egyre nagyobb területet birtokolhatott a hátsó udvaron. Eleinte óvtuk az esőtől is, meg ne fázzon. Aztán már rá bíztuk, hogy ha akar, marad kint, ha nem, beállhat az esőfogó alá, ami a deszka istálló volt. Nos, néha, főleg meleg nyári napokon örült az esőnek. Máskor csak sztoikus nyugalommal tűrte a zuhanyt, miközben tömte azt a nagy busa szemét...
Aztán volt ám rossz is. Mindent szétrontott nekem, ahogy nőtt, mert nőtt az ereje is. A kíváncsiságával együtt...
Sokszor meg is ígértem neki, hogy akkora pofont leverek neki, hogy nem fér el rajta... Ez elmaradt, egészen addig, amikor már hiába is adtam volna neki nagy fülest, mert nem érezte volna. Olyan is lett... Egyáltalán nem fér tőlünk, szelíd, mint a pirkadat...
Nagyon kevésszer kötöttem meg, vagy zártam be. Nem láttam szükségét. Mondjuk ez kicsit hiba is, mert a kötélen kívül nem tudom, hogy lehetne oda vinni, ahova akarja az ember...
De ez is megoldódott, lehet annak köszönhetően, hogy sosem bántottam, így nem fél, még akkor sem nagyon, ha új dolgot követek el vele... mint például az inszeminálás... Tűrte egyemmeg, nem ellenkezett egyszer sem.
Na, innentől jobban aggódtunk, mint az elején.... Ugyanis nem akart először bocit fogni. Magától nem ivarzott, és a hormonokra se úgy reagált, mint kellett volna... Ekkor már 18-19 hónapos volt. Sokan mondták, hogy hamarabb kellett volna berakatni... Nem akartam. Nem az volt a célom vele, hogy nyerészkedjek rajta. A célom az, hogy életet, ételt adjon nekünk, és ne csak pár évig...
Aztán másodjára teljesen magától beindult. Megint kötél, megint megtermékenyítés... Most megint 3 hónap idegeskedés következett, vajon van-e boci benne?
Nem lett dilis, nem rontott szét semmit. Aztán jött a vizsgálat... van boci.
Na, akkor megint idegeskedés, meg féltés, nehogy baja legyen...
Ketyegett az óra, teltek a napok, hetek, hónapok. Az asszony szerint növögetett a hasa szépen, és tőgyelni is elkezdett egy idő után. Aztán átköltöztettük őt is meg a "tesóját", a lovat is, az Anya-tanyára, istállóba. Cirók kicsit megijedt, de szépen vette az akadályt. Szinte már másnap megszokottá vált neki az istálló. Aztán rohamosan közeledett a kiírt időpont, az agyam leghátsó zugából legelőre került a készültség, a várakozás, a féltés. Rohamosan leteltek a napok, jönnie kellett az ellésnek...
Egészen egy héttel ezelőttig szkeptikus voltam ezzel az egésszel kapcsolatban. Hittem is, meg nem is, hogy vemhes. Minden nap láttam, többször is, nekem nem tűnt olyan hatalmasnak a hasa. Meg a tőgye sem. Mondjuk akárhogy néztem a kecskéket, vagy a juhokat is, nem mindegyikről tudtam megmondani, hogy vemhes-e...
Aztán ahogy nézegetni kezdtem közelebbről is, mert ugye el kellett kezdeni buzeráni a tőgyét, hogy ne legyen neki meglepetés, engem ért a meglepetés, mert tele lett tejjel. Akkor itt már boci lesz!
Nagyot dobbant a szívem. eszembe jutott hirtelen az összes baj, ami előfordulhat az ellés alatt. A túl nagyfejű borjútól a farfekvésesig, a méhkifordulástól a bénulásig minden...
Az aggódás felcsavarta a fejemben a termosztátot maximumra.
Minden nap jártam hozzá, egy héten keresztül, két-három óránként. Éjszaka is. Már nagyon nem bántam volna , ha megellik... És nem a haszonszerzés motivált. Meg nem is a tej. Aggódtam. Mert megkedvel az ember egy kisebb jószágot is, nem egy ekkora nagy szelíd, gombszemű nyalógépet. Folyton csak nyalakodik... hol a ruhámat, hol a lovat. Mindenkit szeretget. Én meg aggódtam miatta, hogy rendben legyen...
Aztán tegnap délután megetettem őket, kaptak vizet. Cirók semmivel nem törődött, csak nyomta befelé a kórót. Valami oknál fogva pont tegnap jött haza Krisztián barátom, messzi munkájából, és szinte rögtön ott kötött ki a tanyán, megcsinálta nekem a villanykapcsolót, mert Kesely lepuszilgatta a falról... Most már van kinti kapcsoló, nem fér hozzá a ló..
Szóval este tízkor mentem a szokásos vizitre, és a Cirók állt, és mint akinek szorulása van, erőlködve nyomott... Álltam ott egy fél órát, és a tíz perces fájásokon kívül nem történt semmi... Nem tátom itt a számat, gondoltam, hazamentem, és visszamentem éjfélkor.
Akkor már lefeküdt Cirók, és éppen kibukkant belőle két vajszínű kis pata, amikor beléptem az istállóba.
Na... ledobtam a kabátot, kinyitottam a karám ajtót, vittem a kötelet. Közben telefonáltam Péter barátomnak, akik régóta marháznak, és levezetett már néhány ellést. Jóval ezelőtt megbeszéltük, hogy bármikor hívhatom. Fel is vette, nagy álmosan, és mondta, hogy jön.
Közben Cirók erőlködött kicsit... Én meg , ahogy láttam videókon, megkötöttem a kötelet a borjú lábára, és amikor Cirók tolt, én húztam, de nem túl erősen. lassacskán előbukkant két hosszú, fehér láb....
Aztán megláttam egy rózsaszín valamit, meg a fehér burkot. Egyik kézzel megtartottam a kötelet, a másik így szabaddá vált. Még vagy két tolás-húzás, és a java kint volt. A két első láb, és a fej. A szabad kezemmel gyorsan kiszabadítottam a burokból. Az első, amit megláttam, a boci nyelve volt. Az volt a rózsaszín valami. Aztán az orra... korom fekete... és az egész feje is... és kinyitotta a szemét... rám pislogott párat, közben törölgettem. Már a medencéjéig kint volt, akkor megpihent egy kicsit az anyja. Addig nem húztam, nem tartottam, csak a szalmával takarítottam, kiszedtem a szájából, a füléből minden nem oda valót. Ő meg közben ingatagon rázta a kis fejét, fújta kifelé a nedvességet az orrából. Szépen lélegzett... Jó sok fekete van benne, kevés fehérrel...
Aztán egy utolsó tolással végképp e világra érkezett. Leszedtem a burok maradékát róla, és a szalmával törölgettem. Akkorra megérkezett Péter is. Kb egy fél óra telt el a telefonálás és a megérkezés között... Cirók elfáradt. Közel tettem a fejéhez a bocit, ismerjék meg egymást. Szinte rögtön nyalogatni kezdte, olyan vehemenciával, hogy majd felborult szegény... Most már van kit szeretgetni, állandóan. Péter ott maradt végig, míg fel nem állt a boci, meg Cirók is. Na, ő nehezen akart felállni, majdnem el is esett... Azért ez nagy megterhelés lehetett neki, meg el is feküdte az egyik lábát. De hajnal kettő körül egy kis kukorica kórós nasi csábítására csak felállt. Aztán piszok módon átrugdostam előle a kaját a lónak, így a boci felé fordult. nyalta, ahol csak érte...
Aztán nem bírtuk tovább, meg akartuk nézni, eszik-e az új jövevény, és az anyja hagyja-e neki... Érdekes ám ez a dolog! Egy hetesen került hozzánk Cirók. Az anyjától elvették, szinte rögtön. Nem látott tehnet, még tükörben sem, borjút meg végképp. Nem olvasott utána, nem hallott pletykákat, és mégis TUDTA, hogy mi hogy működik, mit, mikor kell csinálni. Engem ez nagyon el tud varázsolni... megtámogattuk a billegő borjút, Peti odalépett Cirók fejéhez, hogy ha kell, megtartja... de nem kellett. A boci szájába dugtam az ujjam, a szopás-reflex kitűnően működött, néhány hangos cuppanás után belejátszottam a szájába az egyik cicit.  Elég nehéz volt, mert mint minden újszülött, ő is hátrafelé akart előre menni... meg nem állt rá, hogy felfelé fordítsa a fejét... De aztán vagy 20 másodpercet cuppogott az egyik cicin. Cirók meg hagyta.
Megnyugodtam kicsit, minden ok. Hazaindultunk. a villanyt égve hagytam nekik, reggel mentem vissza.
Csillag, mert ez lett a jövevény neve, a foltja miatt, mint minden boci, maga alá húzott lábbal üldögélt, kicsit billegett a feje... ahogy beléptem, és odamenetem hozzájuk, feltápászkodott... Már egész gyorsan ment neki. Kicsit még limbózik, de már nem olyan fejnehéz, mint hajnalban.
És a lényeg: az oldala kerek, tehát eszik. És az anyja alá botorkálva kereste a cicit...
Elszállt minden aggodalmam... majd három évet vártunk erre. Azóta minden egyes nap eszembe jutott ez a pillanat, amikor Ciróknál voltam. Vajon milyen lesz? Nagyszerű érzés! Végig az volt!
De nem csak mi vártuk ám! Már egy hete az egész család hívogat, hogy van-e már boci.... És a lányom barátjának családjában is van valaki, aki nagyon várta már a bocit. A nagymama...
Ő még tudja, hogy valójában mit jelent egy tehén, egy borjú a családnak. Már egy hete felöltözve várta Leventét, hogy menjenek...
- Hová?- kérdezte tőle az unokája...
- Megnézni a kis tehenet!- mondta a mama határozottan- Már olyan régen láttam kis tehenet...
Ma elmegyek majd hozzá, és elhívom, hogy nézze meg. A faluban megint van tehén. Nem borjú. Fejős tehén. Egész gyerekkoromban természetes volt, hogy volt otthon, nagyanyáméknak. Tudtam, mikor jön haza a csorda. Mindig néztem a hatalmas jószágokat. Emlékszem a borjakra is. Hogy milyen reszelős a nyelvük, mert bekapták a kezem, amikor odadugtam nekik. és most itt billeg megint egy az istállónkban...

Villanyszere-ló

Már megnyugodtak a kedélyek az Anya-tanyán. Kesely nem toporzékol a bezárás miatt, Cirók meg már eleve sztoikus nyugalommal konstallálta, hogy be lett zárva. Minden nap megyek hozzájuk, többször is. Nagy csend fogad. Az istálló ajtaja zárva. Kinyitom a garázsajtót, kiveszem a vödröket. Lemászok a vízóra aknába, és megnyitom a főcsapot. Teletöltöm a vödröket, elzárom a főcsapot, és kimászok az aknából. Battyogok a vödrökkel, odaérek az ajtóhoz. Kesely már mondja is a köszöntőt: Höhöhö...
- Na mi van höhöhö? - kérdem tőle, és rögtön a falra téved a szemem, ahol a villanykapcsolónak kellene lennie... meg egy konnektornak is. Na ezt a felét elrontottam a dolognak, hogy nem védtem ráccsal. Mert Kesely lecsókolgatta a falról mindkettőt. Nagyon ügyes villanyszere-ló lett belőle. Egy este alatt képes volt leszedni az egyiket, a rákövetkező alatt meg a másikat. És nem kellett neki se csavarhúzó, se szembe fordítható hülvelykujj, sőt! Még kéz sem. Lassan rá bízom az elektromos cuccok szétszerelését... Piszok szerencse, hogy lekapcsoltam a kismegszakítót a villanyórában, hogy ne legyen áram sehol sem. Lefüstölt volna a szőr, még a füléről is, ha megcsókolja a delejt a villanyvezetékben....
Szóval megbékélt már. Kis bosszúját leszámítva jól érzi magát. Cirók elvan, mint a befőtt. Lassan növöget a hasa. És ma egy barátom figyelmeztetésének eleget téve megnéztem a tőgyét. Nézegettem eddig is, de nem gyakran. Most minden nap kell majd egy kicsit abajgatni. Hogy szokja a macerálást. Meglepetésemre nagyon meg van duzzadva, és tej van benne. Megmondom őszintén, voltak kétségeim a vemhességét illetően. Már hogy van-e neki egyáltalán olyanja. De most minden kétséget kizárhatunk. Lesz boci. Remélem nem késem le az ellést, és ha kell, tudok is segíteni. A legnagyobb baj az, hogy nem csak Ciróknak lesz ez az első ellés, hanem nekem is. Még nem tudom, mit lehet, mit nem, és mit mennyire... Ja és eddig úgy van, hogy ha sötétben lesz az ellés, nem lesz lámpa, mert a villanyszere-ló leszerelte...

Ilyen a vidék...

Gyerekként, amikor nyaralni voltam, egy-egy táborban gyakran találkoztam városi gyerekekkel. Vidékiként sokszor nem értettem, mire ez a nagy lenézés, amit a városi gyerek a vidékivel szemben mutat. Nem sok különbséget láttam a városiak és a falusiak között. Már akkor sem. Amik eszembe jutottak, olyanok voltak mint: a falun toll van a csirkén, a városon meg nejlonzacskó... Szóval ezek nem olyan égbekiáltóak. Rengeteg sztori volt már a fejemben akkor is, ami velünk, falusiakkal esett meg. mert ugye rengeteg munka van errefelé is, és sokszor több ember dolgozik együtt. Teszi ezt nem fapofával, és a legnagyobb kínlódás közt is képes nevetni a saját baján, felhozni a másikkal megesett, közszájon forgó történeteket. Van előnye is annak, hogy a falun ismer mindenki mindenkit. A családi legendáriumban, és a baráti kör múltjában is van rengeteg megmosolyogtató történet. ma reggel, amikor a sparhelt csövét kotortam a koromtól, eszembe jutott néhány. ezek miatt a történetek miatt nem értettem sose, miért is lennének buták a falusiak. Az első eset az egyik dédnagyanyámmal esett meg. Régi típusú parasztházban laktak, középen konyha, ha belépünk, balra a tiszta szoba, jobbra a háló. A konyhaajtótól két lépésre egy lőrésnyi ablak volt, amin szinte soha nem volt behúzva a függöny, hogy a verandán keresztül minél több fény bejusson. Az ablak alá egy asztal volt tolva, azon dolgozott dédi. Éppen szárított dohányt aprított dédapámnak, ami akkoriban tilos volt, és a fináncok haraptak érte piszkosul. Nem tudni milyen apropóból, de tényleg jött a finánc. Jöttében bekukucskált a kis ablakon, összenéztek dédivel. Két nagy lépéssel elért az ablaktól az ajtóig, és nagy lendülettel be is nyitott. Dédi meg ölébe ejtett kézzel állt az asztal mellett. Nem volt nála a dohány, a keze nyitva... a finánccal bejött a két munkatársa is. Az asztal is üres volt... dédi kötőjén nem volt zseb, és amúgy is látszott volna, hogy bele van tömve valami. A finánc értetlenül állt egy pillanatig, majd apróra szedték a konyhát, keresték a bizonyítékot. A fináncon látszott a zavarodottság, hiszen látta , mit csinál az öreglány, a két szemével látta! Annyi idő alatt, míg lépett kettőt, odébb sem tudott menni az asztaltól nagyanyám, nem hogy a konyhából kimenni! mindent megnéztek, kétszer, háromszor... nem találták. A két kollégáját kísérve elindultak dolgavégezetlenül... Mikor a két embere kiment, visszalépett a finánc:
-Király néni... - így hívták a dédanyámat- Király néni, árulja el, hová tette a dohányt! - kérte nagyanyámat.- esküszöm nem jelentem fel, a tanúk is elmentek már, de nem bírom elképzelni, hogy hová bírta eltenni ilyen rövid idő alatt!
Dédanyám nézte a fiatalembert egy darabig, látta, hogy igazat beszél...
- Nem jelent fel?
-Nem, csak mondja meg!
Az asztal a falnak volt tolva az ablak alatt, mint mondtam, és az ajtóig volt egy falszakasz. Arra volt felakasztva egy szita. A szita egy olyan dolog, amiből kifolynak a dolgok. Ránéztek ugyan a falon, de nem vették le, mert ugye abból kifolynak a godolgok, nem tartunk benne semmit... Nagyanyám leakasztotta a falról, és visszaborította az asztalra a dohányt. Annyira elég volt az a két lépésnyi idő, hogy leakassza, és beleseperje a dohányt, majd visszaakassza. A finánc hitetlenkedve nézte, majd köszönt, és elhagyta a házat. A másik sztori is a dohánnyal függ össze, meg a kukoricával. Szokás volt régen, hogy a padlásra terítették száradni a csöves kukoricát, törés és fosztás után. Ha sok volt, forgatni kellett, mert befülledt. A padláson dolgozni pedig nem jó móka, sötét is, meleg is, poros is... meg görnyedni is kell... A Szabó családnak is volt kukoricája, és meg kellett volna forgatni. Az öreg szabó már napi szinten többször is hallgatta az asszonytól, hogy miért nem csinálja már mg, meg ideje lenne már... hasonlók. Gondolt egyet az öreg, kiment a buszmegállóba, felszállt a Kövesdi buszra, és bement Mezőkövesdre, a rendőrkapitányságra. Névtelenül feljelentette saját magát, hogy az öreg Szabó, utca, házszám, dohányt rejteget a padláson, a kukorica között. aztán elment a pályaudvarra, várta a buszt. Hazaérve az asszony elhűlve mesélte neki, hogy valaki feljelentette őket, és itt volt egy csomó rendőr, meg finánc, a padláson keresték a dohányt a kukorica között. 
-No, oszt találtak-e valamit?-kérdezte az öreg...
-Hogy találtak volna! Nincs is dohányunk!-Mondta az asszony szemforgatva...
-De azért megforgatták a kukoricát...-vigyorgott az öreg.... lehet, már meséltem ezeket a sztorikat, de kedvesek számomra. Az emberi leleményességgel egybeolvadt humor átjárja őket... persze nem minden történet szól az ilyen huszárvágásokról. Van amikor pont az ellenkezője a lényeg, a balgaság.... Minden helyen népszokás az italozás, ki ilyen- ki olyan mértékben űzi. van, aki elég rendesen betintol.... Bükkábrányból indult a szomszéd faluba a delikvens, olyan részegen, hogy a tudatának éppen a határán billegett. a buszsofőr nem vitte haza, mondván nagyon kész van, nincs kedve utána takarítani a buszt. Szóval emberünk elindult a falu határából hazafelé. Igen gömbölyű volt a talpa alatt az út, és a két sáv nagyon keskenynek bizonyult, mert az árokba hemperegve kötött ki. Nagy nehezen legyőzte a megnövekedett gravitációt, és feltápászkodva újfent elindult.... Odaért a falutáblához, és ha már ilyen jól összeölelkeztek, kibetűzte, hogy Bükkábrány van ráírva.. Hát ez nem jó! Elindult hát még egyszer hazafelé... Sajnos a gravitációs anomália nem szűnt meg , így megint lerázódott az úttestről, belefejelt az árokba, ahol birokra kelt a függőleges és vízszintes irányokkal... nagy nehezen győzött, kiverekedte magát az árokból, és folytatta útját. Újfent elérte a falu határát jelző táblát. A két falu neve, Bükkábrány és Tibolddaróc, messziről egyaránt hosszúnak tűnik, és az alkoholgőzön keresztül nehezen kiolvasható, így megcélozta a táblát... nagy nehezen sikerült összeegyeztetni a saját és a tábla röppályáját, középen találkoztak.... Emberünk hunyorogva, mert ugye erősen esteledett már, olvassa: Bükkábrány.... Má' megint nem jó! Gondolkodott erősen, most mit csináljon? Kettő nekirugaszkodásból sem sikerült eltalálni a megfelelő falut..... Leült hát, a tábla alá, és várta sugallatot, mit is csináljon. A két falu közt él egy szokás, ami nagyon dicséretes. Ha egy autó megy Darócra, felveszi azt, aki arrafelé gyalogol, és fordítva is igaz. Nem tudom, hogy alakult ki, de ez azóta így van, amióta az eszemet tudom. Megállt egy Darócra tartó autó, látva a tábla alatt üldögélő emberünket, megkérdezve, miért ül, és miért nem indult el...
-Mer' akármerre megyek, mindig Ábrányba' kötök ki....-jött a felelet, jellegzetesen alkoholos felhangokkal... Úgyhogy így került haza emberünk, az autós által, tőle származik a sztori is. A másik kedvencem Mezőnyárádon esett meg. Húsvét alkalmával egy ugyancsak dicséretes népszokás a mindenhol iszunk valamit... Persze mindenhol csak keveset, hogy ne sértődjenek meg a háziak. Persze nagy a rokonság, és sok a barát, így ha nem figyel az ember, könnyen teleissza a fejét valaki. Emberünk is így járt, dél körül már többen voltak a fejében, mint megszokott lenne. Az egyik azt mondta neki, haza kéne menni.... Meg is fogadta a tanácsot, nagy-nehezen hazatalált. Húsvét alkalmával megszaporodnak a falvakban a kéretlen látogatók, főleg azok, akiknek több bár nyomás van a fejében, mint amennyi gyárilag be van állítva, így kulcsolják a kapukat. Emberünknél nem volt kulcs... de felfedezte, hogy van csengőjük. Megnyomta hát! Részegen az idő nem csak kissé relatív... ami a részegnek egy mozdulat, vagy egy csengő megnyomásának tűnő idő, van, hogy a mi idősíkunkban több, mint fél perc... szóval megnyomta egy pillanatra a csengőt. Ilyenkor, amikor az van szimulálva, hogy nincs itthon senki, mert ugye a kapu is be van zárva, először a függönyön keresztül az ablakon kinéznek, hogy kicsenget, mert akárkit nem engednek ám be... Látták emberünket, hogy nagyon kapaszkodik a kerítésbe, hogy a szél el ne vigye... pedig mellette a tuja meg sem rezdült a napsütésben... így az apósa, aki nem lakik ott, kiment, hogy beengedje. Emberünk rá nézett, és eljutott a tudatáig, hogy egy férfi jött ki a házból, aki nem ő, és náluk nem lakik más férfi, ergó ő nem is itt lakik...
-Elnézést!-intett egy határozottat, és elindult megkeresni, hol is lakik igazából. Bóklászott egy darabig, majd a tudatától elválasztott teste megint csak hazavitte... Megint csöngetett egy rövidet, most már nézte, hogy jó helyre jött-e, de megint az apósa jött elé, így felhúzta a szemöldökét, és megint elbotorkált, keresve a megfelelő házat... Kis idő múlva harmadszor is becsengetett a saját házába, megint az apósa jött elé... Na ezt már nem tűrte szó nélkül:
-B@ssza meg, hát Nyárádon minden házba' maga lakik?!...
Szeretem ezeket a szép szokásokat, mint a húsvét. 

Átköltöztünk

Na, ez is megvan! Átkerültek a gráciák az istállóba.Már napok óta készültem rá, féltem is tőle, hogy majd elesik a tehén, vagy megriad a ló valamitől, és elragadja a kezemből a kötőféket, aztán kereshetem. De szerencsére ezek mind elmaradtak. Szóltam Imi barátomnak, akinek van egy nagy dobozos kocsija. Eljött, összeütöttem egy rámpát gyorsan, addigra ideért az öcsém is. Leakasztottam a kötelet a helyéről, szétszedtem a barikádot, ami meggátolta a lovat, hogy előre jöjjön. Lebontottam a kerítést, ami elválasztotta a két gráciát. Cirók zokszó nélkül hagyta magát megkötni. Azt a tanácsot kaptam, hogy ha eddig nem volt kötve, meg vezetgetve, akkor  a szarva tövénél kössem meg, akkor jönni fog. Nem nagyon kellett nógatni, szépen kicammogott utánam, egészen a kocsiig. Ott egy kicsit megmakacsolta magát, de ketten a tesómmal behúztuk. Ott maradtam vele, fogtam a kötelet, meg az egyik szarvát. Nem tudta, mi lesz vele.Láttam rajta, hogy egy kicsit megijedt... Nekem nyomta az orrát, néha megnyalta a kabátomat. Beszélgettem neki, simogattam a nagy, busa fejét. Addig Imi óvatosan átállt az autóval a tanyához. Ott kinyitották az ajtót, kiszedték a rámpát. Szépen megfordultunk, legyalogoltunk, és besétáltunk az istálló ajtajáig. Ott megint egy kis hezitálás következett, de erősebb volt a mi akaratunk, mint az övé. Lekerült a kötél, és szinte rögtön elkezdte szaglászni a szalmát. Vissza, hazamentünk. Jött a ló. Kesely belefeledkezett a Cirók szénájába. Simán megfogtam a kötőfékét, és mivel őt gyakran vezetgetem, jött is engedelmesen. Mondjuk az első udvarra érve elkezdett prüszkölni, és abba se hagyta, míg átértünk. Mindent utált. De jött, és nem ijedt meg, csak egyszer, egy autótól. A biztonság kedvéért fogtam az orrát is. Rám-rám nézett, miközben végig sutyorogtam neki az utat. Mindig így beszélünk, ha megfogom. Így figyel is rám. Gond nélkül átértünk, engedelmesen besétált a boxába. Viszont egész este fújt, kaparta a szalmát, rugdosta a karám deszkáit. Mérges volt piszkosul, mert bezártam. Adtam rögtön inni nekik. Cirók is és Kesely is szomjas volt, mind megitták a vizet. Enni is kaptak. Lucernát és kukorica kórót. Kesely min d szétkaparta, miközben mérgesen prüszkölt. Cirók viszont sztoikus nyugalommal elkezdte betermelni az egészet. Lekapcsoltam rájuk a villanyt, és bezártam őket. Kesely végig nyihogva tiltakozott, míg áramtalanítottam az egész telket. Jobb félni alapon lekapcsoltam a kismegszakítót. Mint másnap reggel kiderült, jól gondoltam. Kesely ugyanis elérte a villanykapcsoló melletti konnektort, és leszaglászta a helyéről. Még mindig ideges volt egy kicsit, viszont a kaját eltüntette ő is.  Kaptak vizet, meg újabb adag kórós lucernát. Most már nem fújt a ló sem. Megálltam és hallgattam, ahogy ropogtatta a száraz eleséget. Semmivel nem lehet ezt a hangot összekeverni. Ahogy egy ló képes enni, az leírhatatlan. Ahogy álltam ott, eszembe jutott megint nagyapám. Neki is voltak lovai. Mindig is voltak, meg tehenei is. Egész gyerekkoromban hallgathattam, ahogy esznek. Nagyon jó érzés töltött el, ahogy álltam és néztem őket. Azt is szeretem hallgatni, ahogy a nyulak ropogtatnak. Amikor sokan vannak, és megetetem őket, csak állok ott egy pár pillanatig, és élvezem a suskusolásukat, a halk ropogást... Néha a kaptárak mellett is hallgatózni szoktam. Amikor a méhek nyugodtak, végzik a mindennapi rutinjukat, nagyon megnyugtató hallgatni őket. Ezek a hangok azok, amik mutatják, hová tart az ember. Hogy van hová tartani. Hogy lesz mit enni, hogy lesz mit tenni.

Nyaralás

Történt egyszer, hogy a cékla és a sütőtök közös nyaraláson vett részt. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy el sem mozdultak egymás mellől. Közösen mentek mindenhová, még a 180 fokos szaunába is. Vígan összemelegedtek, puhán omlottak egymás karjába. A nagy meleg miatt lekerült róluk a kabát, és elhatározták, innentől kezdve közösen élnek tovább. Elkezdték szervezni a lakodalmat. Meghívót kapott a zöldborsó, a laskagomba népes családjai. A táncterem szőnyege mustárban, só és bors társaságában megforgatott, kacsazsírban két oldalról megpirított klopfolt csirkemellfilék lettek. A mulatságot egy közepes tepsiben rendezték, és mielőtt a szőnyeget leterítették, az esküvőszervező ugyancsak egy kevés kacsazsírt tett a tepsibe, a szőnyeg alá. A násznépet a táncmulatság előtt a házasságkötő terembe citálták, ott volt a felkockázott cékla, a zöldborsó és a gomba. A pirított hús levén álltak, só és bors hullott mindenhol... A tök nem jelent meg... Forró lett a hangulat a házasságkötő teremben, ezért a népes sereg felkerekedett, és elkezdték keresni a tököt. Csak nem ijedt tán meg?! De mindenki megnyugodott, amikor a lagzis sátorhoz értek, a tök ott várta a menyasszonyt... Vígan borultak egymás nyakába! A nagy kapkodásban majdnem lemaradt a menyasszonyi ruha... Az esküvőszervező gyorsan beleütött két tojást egy nagy tejfölbe, a só és a bors itt is csak úgy szállt! Egy deci tej is került a ruhába, hogy lágyan omoljon a menyasszony karcsú termetére. Utolsó simításként a fátyol került fel, reszelt sajt képében. Mikor minden a helyére került, befedték alufóliával a sátrat, és ötven percig táncoltak alatta, lassú tűz mellett. A nagy táncikálásba belemelegedtek, levették hát a sátor tetejét, és úgy táncoltak még egy negyed órát! Aztán mindenki elfáradt, és gőzölgő testtel ráomlottak a tányérokra....