Az első kiállításom

Vagy két éve történt, hogy odakeveredtem a Facebookon egy csoportba. RajzMánia a neve. Akkor még néhány ezer tagja volt csak, de minden nap szebbnél szebb rajzokat, festményeket töltöttek fel a tagok, amiket saját maguk készítettek. Hetekig csak csodáltam az alkotásokat. Mindig szerettem a rajzokat, festményeket. Gyerekként vonzott is a rajz. Általában másoltam. Magam elé tettem kedvenc képregényeimet, és egy egy karaktert lerajzoltam, szabad kézzel. Az iskolában nem sok sikert értem el, legalábbis a saját mércémmel mérve. Sorra értek a kudarcok. Nem úgy alakult, ahogy akartam. Persze most már tudom, amit akkor nem, hogy nagyon ritka, hogy egy gyerek realista módon tudjon ábrázolni. Mindenesetre ez pont elég volt, hogy kedvemet szegje a dolog. A középiskola pedig nem hozta vissza. Eltávolodtam a rajztól. És úgy, hogy észre sem vettem, fel sem fogtam a hiányát. Aztán felnőttként jött ez a csoport, jött a sok szép rajz, meg a sok kezdő. Egyszer csak elöntötte az agyam, hogy én is akarok! Én is így akarok rajzolni!! Na itt kezdődött el az, ami 2016. március 7.-én csúcsosodott ki valamilyen formában....
Sokat és sokféle anyaggal dolgoztam ezalatt a két év alatt. Rengeteg embernek köszönhetek nagyon sokat, az önzetlen tanácsokért, motivációkért. Menet közben rájöttem, hogy a rajz és a festés nem pusztán képzőművészet, nem csak kikapcsolódás. Sokkal több ettől. Segít az embernek megismerni önmagát, a világot, megtalálni a helyét. Belassít, így képessé válik az ember hosszan kiélvezni egy-egy pillanatot. Amikor rájöttem, hogy nincs hová sietnem, (bár sokan mondták, de ezt magamtól kellett ÉREZNEM, nem volt elég tudnom), akkor sikerült ténylegesen elmélyülnöm az egész alkotó folyamatban.
Megtanultam mit hogyan érzékeltessek, hogy hasonlít egy portré. Mindig egyre több és több dolog volt, amit meg akartam tanulni. Nem elég a realizmus. Kell bele az érzelem. Kell, hogy a kép, amit alkotok, megmozdítson az emberekben dolgokat!
És lassan sikerült...
Felkértek , itt, a kis falumban, hogy mutassam meg a rajzaimat. Mutassam meg magam. Meg kell mondjam, nagyon meglepődtem először, de örömmel elfogadtam. Aztán közeledett a nap. Közeledett a megnyitó. De ki nyissa meg?
Alapvetően két emberre gondoltam. Mindkettő embert nagyra becsülöm, barátomnak tekintem őket. Az egyikük, Kiser Edina, rá is kérdezett, ki fogja megnyitni a kiállításomat. És ajánlotta is rögtön a másik embert, akire gondoltam: Bihari Lacit. Mindkettejükre gondoltam én is, viszont Laci 150 Edina 350 kilométerre él tőlem, és én sokalltam a távolságot. Többre tartottam azt a pénzt, amibe az út kerülne, mint amennyire azt becsültem, mennyit érnék a barátaimnak. De Edina unszolására megkérdeztem Lacit. Sajnos ő nem tudott elszakadni, de Edina ekkor meglepett és azt mondta, megtisztelném, ha megnyithatná a kiállításomat. Kicsit szégyelltem magam, amiért nem kérdeztem meg magamtól, de újfent csak örültem, hogy felajánlotta. Megkértem hát, hogy utazza át az országot, és nyissa meg a kiállításomat.
Szóval közeledett a nap, és én elkezdtem izgulni. Na nem nagyon, de egy kicsit igen... Üveg mögé tettem a rajzaimat, amiket meg szerettem volna mutatni. És a téma is adott volt: nőnap. Úgy válogattam össze a képeket, hogy méltó legyen a nőkhöz.
És megérkezett Edina. Meg a férje, Karesz, és a kisfiuk, Előd. Már ez több volt, mint amit várhattam volna, hiszen hárman tették meg ezt az utat, és mindezt értem! Edina az egyik legremekebb ember, akit ismerek. Nem sok asztrológust ismerek rajta kívül, konkrétan egyet sem, de ő annyira jó, hogy nincs is bennem semmiféle kíváncsiság más asztrológusokra. És mindez nem elég, meseterapeuta is. Imádja a magyar népmeséket, és ismer rengeteget közülük. A jelentésüket is érti. Szóval az ember veséjébe képes látni, és ezekkel a képességekkel felruházva mégis eljött! Miattam!
Azt tudtam, hogy nem egy hétköznapi megnyitóra számíthatok, de Edina minden várakozásomat felülmúlta. Egy mesét mondott...
Azt a mesét, amit én írtam. Tette ezt úgy, hogy több ember is könnyes szemmel hallgatta, köztük én is. Végtelenül meghatott ez az egész...
Szóval így esett meg az első kiállításom. Kevés rajzzal, néhány emberrel, de hatalmas érzelmekkel. Nem számított közben semmi, teljesen felszabadultam egy rövid időre. Ugyanazt éreztem, mint amikor elkészül egy rajz, és olyan a végeredmény, amilyet szerettem volna....
Mindenkinek át kellene ezt élnie!

Szeget-szegezz

Sokszor a legegyszerűbbnek tűnő dolgokban is apróbb titkok bújhatnak meg. Ha szükség van a gazdaságban egy összeszegelt kerítésre, vagy egy deszka kapura, -ajtóra, az ember fogja a szerszámokat, a deszkákat, és nekiáll. De... És ez itt egy sarkalatos DE! A szeget nem elég csak átverni és elhajtani a deszkán! Ennek okai vannak. Legalábbis nálam. Az egyik, hogy ha nem teszem, leszedi rólam a ruhát. Vagy széttépi, és nehezére esik bárkinek is megvarrnia ennyi munka mellett. A másik, hogy már nem csak én nyúltam bele ilyen, régebben csak elhajtott, és azóta öntudatosan meredező szegbe. Ha meg rozsdás, különösen csúnya dolgokat művelhet. Harmadjára, és nem utolsó sorban a jószág is vegy felakasztja magát, vagy felsérti. Lehetőleg nyáron, amikor annyi légy van, hogy nem győzi az ember kenegetni a sebet mindenfélével, hogy hamarabb gyógyulni, ne fertőződjön el... Stb, stb...
Na éppen ezért egy ideje már máshogy szegezek. Még az ideiglenes dolgokat is. Bár nálunk az ideiglenes gyakran négy-öt évet jelent, de ez már más kérdés....
 Szóval átkalapálom a szeget, ütközésig, hogy mindent összefogjon, szorosan.Aztán egy rendszeresített célszerszám segítségével elgörbítem a szeget. Teszem ezt úgy, hogy a hegye ismét a fa felé nézzen.

Aztán a célszerszámot, ami lehet egy vastagabb csavarhúzó is, kiszedem a szeg ívéből, és anélkül, hogy a szegezést fellazítanám, visszahajtom teljesen, így a hegye besüllyed mélyen a fába. Nem okoz több gondot.

Kérdezhetnénk, hogy: miért nem csavarozok? Egyszerű: a kereszthornyú csavar rideg. A szeg nem. A kültéri, kezeletlen és a kezelt fa is dagad, zsugorodik, a környezeti hatások miatt. A csavarok feje nem bírja ezt, és leszakad. A kötés fellazul, és nem ez a legnagyobb baj, hanem szét is esik. És ha kerítésről, kapuról, ajtóról beszélünk, a lötyögő szegezés kisebb gond, mint a szétesett csavarozás. Az anyás csavarozás meg sok idő, fúrni kell, áram szükséges, sokszor nagyon sok hosszabbítóval, kulcsa meghúzáshoz, és a kiálló maradék menetet le kell vágni, mert megint csak beleakad az ember is, meg a jószág is. Így marad az olcsó, gyors szegezés. Csak visszahajtva, nem elkalapálva. Annakidején nagyapám is így csinálta. Egy oltári nagy hátránya van csak: Baromi nehéz utána úgy szétszedni , hogy ne nagyon tegyük tönkre a deszkákat. Nem lehetetlen, de nehéz.  

Infulencia

Tegnapelőtt este már éreztem, hogy valami nem f@sza... Fáztam a takaró alatt. Aztán reggelre ki is derült miért... Egész télen képes voltam a sorok közt ellavírozni, és nem voltam náthás se nagyon. Ha jól emlékszem, talán vagy három napig... Tegnapra meg alig bírtam kimászni az ágyból. Minden porcikám tiltakozott... A szemem is két számmal nagyobbnak érződött, mint amekkora a helye... De még hátra volt egy nap, a négy napos workshopból, amit tartottam két fiatalnak. Nagy keservesen elintéztem mindent a ház körül, amit kellett. Vágtam egy kis fát, megetettem az állatokat, átöltöztem, és mentem volna... A biciklim is beteget jelentett. A hátsó gumija lustán szétterült a kövön... Király!
A fiam bicikliét toltam ki. A váltóját nem szabad piszkálni, mert neki így jó! Felültem rá, és reszketegen elkezdtem tekerni. Ennyi erővel a kútgyűrűt is hajthattam volna. nem vagyok egy gyenge fizikumú ember, de az infulencia, ahogy hallottam a nevét valamerre, kivette az erőt a lábamból. nagy nehezen azért csak felevickéltem a teremhez. Délben meg haza, ebédelni. Akkor már éreztem, hogy nem fázok.... Sőt.... De ha ahrc, akkor legyen harc! Legyűrtem a kaját. Az asszony reszelt nekem egy nagyobb gyömbért egy befőttes üvegbe, tett hozzá három jó nagy kanál mézet, és felöntötte vízzel. na ebből ittam ebéd után. A frissen reszelt gyömbérben van erő rendesen. Nem olyan erős, mint a torma, de közelít serényen afelé. Szóval behajítottam belőle vagy két felest, és visszakínlódtam magam a foglalkozásra. Elvégre csak én vagyok az, aki tartja, nekem ott kell lennem...
Érdekes, hogy míg ott voltam, alig éreztem, hogy bajom lenne. Ahogy vége lett, végem lett nekem is...
Elpakoltam, bezártam, és éreztem, hogy a belső hőmérőm higanyszála elindult fölfelé...
Hazakínlódtam magam a biciklin, felvonultam az emeletre, és ledőltem. Előtte még hallottam, hogy az asszony azt mondta, elmennek a cukrászdába, és majd megetetnek. Aztán filmszakadás...
Amikor felébredtem, még világos volt, de már látszott, a nap már nem sokáig segíti a látást az állatok körül. A családom meg nincs itthon, mert igen nagy a csend. Pedig nincs is hangosabb attól, amikor a család próbál csendben maradni, mert valaki alszik....
Eszembe jutott, hogy nincs darálva. Felküzdöttem magam a kanapéról. Néhány perc alatt, legalábbis annak tűnt, feltápászkodtam, és levonultam a lépcsőn. Előtúrtam a jószágos ruhát, felcibáltam arra a ruhára, ami rajtam volt, és kimentem. Elindítottam a darálót. Még sehol a család... Visszamásztam a hátsó teraszhoz, az alomvécé vödréért. Kiöntöttem, kiöblítettem az esővizes hordóból vett vízzel, tettem bele fűrészport. A daráló még mindig járt. De hát már egy fél órája kint vagyok! Legalábbis úgy éreztem az eltelt két percet.
Belekapaszkodtam a moslékos vödörbe, és lemásztam a két lépcsőfokon. Hátracipeltem, szétosztottam a malacok közt a kaját. Adtam a nyulaknak is. Még jó, hogy hoztam haza lucernát nekik nemrég...
lejárt közben a daráló. Szedtem a malacok vödrébe, és a tehénnek is készítettem. ha hazajönnek a többiek, majd elviszik...
De mikor jönnek már? Lassan sötétedik. Ott fognak vakoskodni....
Levettem a sáros csizmát, beódalogtam a házba, levettem a kulcsot. Másodjára bele is tudtam tenni a zsebembe...
Kimásztam a teraszra. Felcühöltem magamra a bakancsomat. Kötöttem rá két nagyon lassú bokrétát... Még mindig nem jöttek...
Akkor elindulok.. De hogy a gyerek biciklijére nem ülök, az tuti!
Akkor gyalog megyek. majd hátha találkozok velük útközben. Órákig mentem!
De azért még világosban odaértem. Sose volt még ilyen hosszú ez az 500 méter...
Víz volt engedve a vödrökbe, megitattam a két nagyot. Cibáltam nekik kórót, Ciróknak meg odaöntöttem a darát.
- Ló éjszakát! - mindig így köszönök nekik, odafelé meg -Lónapot!
Bezártam rájuk mindent,amit be kellett.
Elindultam a hazafelé vezető úton. érdekes, hogy az üres vödör visszafelé ugyanolyan nehéz volt, mint a darával a tanya felé....
nagy sokára meg is érkeztem. Eltettem  a vödröt, és lecibáltam a cipőt. Bementem.
Lecühöltem a jószágos rongyokat, és megint behajítottam egy pár kupica gyömbéres cuccot.
Hazaért a család. Mondtam nekik, hogy már ne menjenek, mert adtam mindenkinek.
-Az jó, mert most jövünk a tanyáról, és mi is adtunk nekik kórót... -mondta a nejem. Na, legalább éhesek nem lesznek...
Estére még egy adag gyömbér, meg ma egész nap, több adagban. És már múlik a bajom. A távolságok normál méretűre csökkennek, a dolgok sok tíz kiló súlyt leadnak, a szemem is elkezdett az eredeti méretére zsugorodni. Még a koponyámban, ott hátul van egy kis nyomás... Ha nem múlik el holnapra a gyömbértől, akkor rásegítek egy féldeci házi pálinkával. Persze szigorúan csak orvosi céllal, és csak meló után!

A kép illusztráció. nem volt erőm fotózni...

Egy szerelmes ölelés...

Tegnap fejés előtt átöltöztem, és beszélgettem egy kicsit az asszonnyal. Megöleltem, ő is engem. nem volt sok a meghitt pillanat, nyomtam egy csókot a homlokára. Hozzám bújt és még szorosabban megölelt.  Aztán hátrébb lépett....
-Óóóóóóó!!!!!-mondta grimaszolva, miközben a pulóveremet nézte.
Gyorsan végignéztem magamon, hogy mi lett rajtam ennyire csúnya... És a mellkasomról egy fitt poloska nézet farkasszemet velem.
-Király! Hát te?- kérdeztem vigyorogva. Az asszony már szagolta is a saját pulcsiját.
-Öööökhöööö!! - mondta öklendezve, és már cibálta is le magáról. Miközben szentségelve ment a mosókonyha felé.
-Itt is van egy!-mutatott a nappali padlójára. Mentem , a teraszajtón kipöcköltem az utasomat a szabadba. Szárnyát bontva ellavírozott, még láttam, amikor becsuktam az ajtót.
Az asszony még mindig mondta az áldást. Megszagolta a vékony pulóvert is, ami rajta volt a vastag alatt:
-Ööööökhööööö....-szintén öklendezve szedte le magáról. Nagyon jó az orra, különösen most, teljesen sokkolta a poloska...
Addig, míg hámozta magáról a pulóvert, próbálva úgy, hogy ne érjen hozzá sehogy se, kerestem egy fecnit, és a gyalogoló poloska elé tettem. Ő meg szinte megörült neki, lehet a fehér szín tetszett meg, nem tudom, de ahogy érzékelte, felgyorsított, és a papírra érve megpihent. Apró csápjai érdeklődve kalimpáltak. Követte a társát a teraszra.
Bezártam az ajtót. Addigra az asszonyon már csak egy vékonyka atléta volt. De ezt is megszagolta, és harmadjára is elmondta:
-Ööööökhöööö.... -És ezt is lerántotta magáról.
-Na ezt nem gondoltam volna! - nézett rám kérdőn - Hogy egy poloska képes levetkőztetni...
- Nagyon vicces... fancsalgott, egy szál ciciben, és indult az emeletre.
Levettem én is a pulcsit, meg a pólót is, és kiabáltam neki:
-Hozz egy pólót nekem is!
Aztán felöltöztem, végignéztem az új ruhámat, mielőtt megöleltem volna megint az asszonyt, és egy csók után mentem a dolgomra.
Ébred minden. Még a poloskák is. Érzik, hogy még néhány nagyobb szívdobbanás, és dübörögve elindul az élet megint. Vége az eddigi viszonylagos nyugalomnak. Még a méhek is kidugták az orrukat, szétnéztek. Lassan ők is megindulnak. és ha ők sem tétlenek, megérkezik a tavasz visszavonhatatlanul...

Az utolsó leheletig...

A héten olyan sok teendő volt, aminek a világon semmi, de semmi látszatja, hogy nem volt idő fát vágni. Ezt a fűtési szezont még nem zártuk le, és néhány napig csak a sparhelt üzemelt. Az Anya-tanyáról szedjük össze a lomokat, és lim-lom fákat. Azokat a dolgokat, amikből már biztosan nem lesz más, csak meleg. Olyanok vagyunk kicsit, mint a hangyák. Apró munkákat végzünk, így sokszor alig, vagy egyáltalán nem venni észre. Aztán egyszer csak ott egy üres szoba...
Ma is átmentünk a fiammal, és lomoltunk egy kicsit a düledező pajtában. Alig látszik, de egy jó fél köbméter fát elhordtunk belőle. Hazahúztam egy kézi kocsival a felét, míg ő kiszabadította, és előre hordta a másikat. Még mindig kicsit olyan mesés, hogy segít, és nem kell noszogatni. Sok dolgot megtesz, magától is, és már eszében van, hogy menni kell, meg ha ott vagyunk, nem kell neki mondogatni, hogy ezt, meg ezt kell csinálni... Megy, és teszi, amit kell. Néha azért sopánkodik, hogy keveset tud a gép előtt ülni, de annyira azért nem bánja, mert nincs kényszer alatt. Magától jön.
Nyilván még nem tud annyit és olyan gyorsan dolgozni, mint egy felnőtt, és sokszor egy kicsit akadályoz is, de nincs az a pénz, hogy kivegyem a kezéből a munkát! Inkább belassulok a sebességéhez, néha mutatok neki ezt-azt, hogy így gyorsabb, de akkor is hagyom, hagy csinálja!
Aztán hazaért az összes fa. Behordtam a műhelybe, a fiamat elengedtem a szolgálatból. Míg bent volt, addig fűrészeltem. Nézegettem, melyik fa mi lehetett...
Sok deszka és padló volt, meg vastagabb ágak. Tudtam, mert mi szedtük szét, hogy karám volt. Vajon malacokat, kecskét, vagy tyúkokat vigyázott? Látta-e hogy lopni jön a róka?
Aztán került néhány karám ajtó is. Már jó régen nyugdíjban lehetett, mert kézzel szét tudtam szedni, lerepedezett a szegelésről. Találtunk ágyat is. Azt is szétszedtem. Micsoda álmokat láthatott....
Vagy szerelmet élhetett át....
És két rozoga szék volt utoljára. Ugyan mennyit ültek rajta téli estéken? Végiggondolták rajtuk a múltat, és tervezték a jövőt. Agyon nyomta őket a rengeteg gondolat...
Nem tiltakozott egyik sem a szétszedés ellen. Elfáradtak már. Megpihenni térnek, egy utolsó nagy segítséget adva, mielőtt visszalépnek a nagy körforgásba....
Ezek a gondolatok kergették egymást, míg fűrészeltem egy élet elhasznált dolgait....
Aztán mikor készen lettem, a fiam következett volna, de kint maradtam, hogy segítsek neki, behordtuk a kazánházba.
A héten az utolsó leheletük mellett fogunk melegedni...

Telik a konyha....

Hol is kezdjem?...
Annyi eső leesett mostanában nálunk, hogy a malacok kopoltyút kezdtek növeszteni az úszóhártyák mellé... Nem szeretjük a halat annyira, így átpateroltam őket egy teljesen fedett helyre. A kocák is fedett helyen vannak, csak a két fedett hely van egymástól viszonylag messze. Gólyalépésben kell közlekedni köztük, gumicsizmában, de óvatosan lépkedve, mint aki lopakodik... Ha határozottan trappolok, a lábam közt felspriccen a létyó az udvarról, és úgy nézek ki, mint akinek híg a széklete, és nem találja a budiajtó kulcsát... Szóval abbahagyhatná már a sírást az ég, és mosolyoghatna egy kicsit...
A marhák és a ló jól vannak. A Cirók szépen tejel. Csillag két hetes. És már majdnem kétszer olyan széles, mint amikor megszületett. Külön kellett volna vennem, de eddig nem tettem. Ki akartam próbálni valamit... ki is próbáltam. Az anyjával hagytam, és reggel, este fejtem. Egyszer fordult elő, hogy nem volt nekünk tej. Egyszer meg az, hogy csak egy liter. Általában kettő és négy liter közt fejek, egy-egy alkalommal. Így a borjú is szépen fejlődik, az anyja sem ideges, és nekünk is lassan több tejtermékünk van, mint kellene... Viszont véget ért a jó világ a borjúnak! Mert ficánkol piszkosul. eddig muris volt, de ma ki kellett neki osztani egy pofont, mert rám tolatott, és vesén küldött, csak úgy barátilag , fejés közben... Na a füles után megszeppent, és duzzogva lefeküdt inkább... Azt hiszi vicces volt, pedig nem...
Szóval tejtermék...
Tegnap reggel csúcsot adott a Cirók, a boci mellett öt litert fejtem tőle. Ez már olyan mennyiség, amit érdemes fölözni. Öt literes befőttes üvegbe töltöttük, hűtőbe tettük, hogy feladja a tej a fölét. estére szépen lehetett is látni, hogy különvált a tej és a tejszín. Sűrű, erős, fehér tejszín ült az üveg tetején. És nem kevés!!! Az öt literből valamivel több, mint fél liter tejszín lett. le is szedtem, és kitettem a melegre, megaludni. ebből lesz a tejföl. Tejjel már egy hete főz az asszony. Akkora adag tejbegríz készült tegnap, hogy mára is maradt belőle! És ez nálunk még soha, mondom SOHA nem fordult még elő!
Aztán ott a sajt... Eredetileg azt akartuk, hogy trappista lesz , kultúrát tettem bele, aztán beoltottam, az alvadékot daraboltam, hevítettem, leszűrtem, préseltem, ahogy kell, viszont nem bírtuk ki, hogy sokáig érleljük, így a sófürdő előtt nekikezdtünk. Nem lesz érlelve...

Aludt tejet két kanállal lehet enni, és az első túrós tésztán is túl vagyunk, pirított, füstölt szalonnával...

Lassan feltöltődik a konyha. Illetve a kamra és a hűtő is. Már több liter savó, édes és savanyú vár a dagasztásra. Ma már nem is bírta tovább a nejem, és két nagy tepsi kakaós csiga került a sparhelt sütőjébe.

A tésztája puha, omlós, és az illata.... betölti a házat. Bizakodva nézünk a tavasz felé! A tanyán mindig járok egy kört, és alig várom, mikor engedi az idő a munkát! A méheket lesegetem. Még nem járnak ki, mert vagy esik, vagy hideg van, vagy esik és hideg van... A kaptárak alsó kijárósak. Mindegyikbe belestem, és az egyikben sok elhullottat láttam... Emiatt aggódok. Nem tudom, mi van velük. Lehetne már jobb idő, hogy ki lehessen nyitni a kaptárat, és belenézni, miben lehetne segíteni nekik! 

De egyenlőre marad a bizakodás, hogy nincs komoly bajuk. Szerencsére komoly fagy nem volt, illetve sokáig nagyon erős fagy nem volt. A telepített gyümölcsfa csemeték nem fagyhattak ki. A sok víz legalább arra jó volt, hogy beiszapolódtak rendesen. Remélem mind kipattan majd tavasszal. Most oltóágakat gyűjtök. Nálunk még lehet, nincs későn nekik. Van néhány régi fajta a környéken, amit szeretnék, ha lenne nekünk is. Eddig nagy, fehér ringlót, korai mandulát, és egy nyári almát szereztem. Mindegyikből több ágat. Szépen betekertem a vágott végüket nedves papírral, és nejlonzacskóban, feliratozva bekerültek  a hűtőbe. 

Holnap még kapok árpával érő körte és citromkörte vesszőket. Aztán indulhat az alany keresés! Mert alanyom még nincs mindegyikhez. Ígértek birseket, azok jók lesznek a körtékhez, és talán a nyári almához... A szilvához van. Viszont a mandulához nincs. Majd kerül... Aztán ha lesznek alanyok, olyan lesz, ami sose vót... Oltani fogok. Lövésem sincs, hogy kell, de ígérték ketten is, hogy megtanítanak. Aztán már csak a Jóistenen múlik, hogy megfogannak-e...

Még meg kell metszeni a szőlőt a tanyán, meg rendbe tenni a fákat, és itthon is van pár barackfa. 

A barackost már megcsinálták. Szerencsére volt két szép, tiszta nap, így készen lett időben. 

Mondtam már, hogy várom a tavaszt? Ja, mondtam...

Bars...

Néhány napja átbillent valami a fiamban. Eddig is segített, amiben kértük, de amolyan gyermeki érdeklődéssel, és lendülettel. A lendület gyakran megtört, szinte az elején. Aztán mostanában változni látszik a dolog. És a jó irányba. Már ha ez a jó irány...
Az egész a kaszálással kezdődött... Én kaszáltam a géppel, ő és a nővére gereblyével és villával kupacokba húzta a száraz, elvénült füvet. És nem nyafogott, hogy mikor mehet már... Aztán az akác oszlopokat nyúztuk, és elég nagy lendülettel segített is. majdnem végig. én is belefáradtam rendesen, nem csodálom, hogy a második , rásült kérgű akácnál lemerült benne az elem... De nem nyafogott akkor sem. ott maradt, és teljes testtel fogta a rönköket, hogy ne billegjen a fűrészbak, míg nyúzom a fát. Átvinni is segített a tanyára.
Mostanában eléggé fájdogál a nap végére a hátam... a téli tetőrakás kamatát fizetem vele éppen... Mondtam neki, hogy jöjjön már át velem délután, mert nem bírok lemászni az aknába, megnyitni a vizet, hogy megitassak... és felállt a játék mellől, felcihelődzködte a kezeslábasát, és jött... én meg szóvá sem mertem tenni, csak lestem, hogy mi van...
és azóta minden nap jön, lassan már szólni sem kell neki. Tesz-vesz, világít, lemászik, megnyit, elzár, kimászik, visszateszi az akna fedelét... Már kérdezgeti, hogy megpróbálhatja-e a fejést...
A elmúlt hétvégén elég kevés időt tudtam idehaza tölteni, a munkahelyemen kellett lennem. De vágni kellett tűzrevalót, haza kellett hozni, be kellett szalmázni a nagy jószágok alá, és a fát, amit hazahoztunk, be kellett hordani, hogy meg ne ázzon...
Átmentünk a tanyára, vittünk négy bála szalmát. Az egyik leesett a tanya kapujában, és mire betoltam a kiskocsit, ő becihölte a bálát . Aztán szalmáztunk. És itattunk. nem kellett neki mondani, hogy másszon le, ment magától. Míg megitattam, visszazárta az aknát, és kinyitotta a kiskaput, ami hátra, a bálákhoz vezet. Januárban bontottuk meg az első nagy körbála kukorica kórót. Körben, tíz centi vastagon átázott, még tíz centi vastagon penészessé vált. Leszedtem róla a rossz részt, amikor etettem. És most már elfogyott két bála, visszamaradt a sok selejt. Mielőtt etetni kezdtünk, a nagy batyuruhát leterítettem, és elkezdtem villázni rá a selejtet. Hozta a másik villát, és rakta ő is. Kérdezte, hogy ez miért nem jó. elmondtam, hogy beteg lesz tőle a jószág. Azt is kérdezte, hogy akkor mi lesz ezzel... Szemét? Nem, nem szemét, mondtam neki. Kivisszük , ahová a rossz szénát a rétről, és komposztot csinálunk belőle. Mert ez a rossz takarmány így is életet tud adni.
Tudomásul vette. Mikor tele lett a batyu, megfogtuk egy-egy sarkát, és húztuk, mint a dögöt... Lett vagy öt forduló, és végig villázott. Aztán maradt még a kupacban három etetésre való jó kóró is, azt bevittük. Megetettünk. Aztán fát szedtünk, és összefűrészeltem. Ő meg rápakolta a kiskocsira. Mikor tele lett, haza indultunk. Amikor hazaértünk, mennem kellett a műhelybe, mert volt egy kis dolgom, rá bíztam a fa behordását. Megoldotta...
Aztán este beszélgettem az asszonnyal. Azt mondta, hogy reggel kérdezte a fiam tőle, hogy miért kell neki dolgozni, miért kell segíteni. nem felháborodva, csak kíváncsiságból. Az asszony ezt válaszolta neki:
- Azért kell dolgozni , kisfiam, mert ettől leszel jó ember. Ettől leszel igazi férfi, és mert dolgozni, teremteni jó...
Nagyon élvezem látni, és átélni most ezt. Látni, ahogy a helyére billennek a dolgok benne. Nem tudom, hogy mennyire lesz maradandó, vagy hogy mennyi marad meg benne végleg. Azt sem, hogy így akar-e élni, akarja-e csinálni azt, amit mi ketten csinálunk az anyjával. de látom rajta már néha, hogy érti. Érti, mi miért történik, mi mit eredményez, és hogy ebben az egészben van sok jó is. Nem csak a gürit látja már, hanem az eredményt is. és mérlegel. Mérlegeli, hogy a sejtett eredmény megéri-e a sok munkát. És már néha az eredmény felé billen....