Utolsó pillanat...

Már lehet, hogy késő nekik, de az esélyt megadtuk. A három kertből a legnagyobbat bevetettem lucernával. Ki is kelt benne egy csomó gaz, lucerna alig. Lassan térdig fog érni. Elkezdem kaszálni, mert a malacoknak ez is jó lesz. Bár a lucernát szántam nekik. A tizenegy felnőtt mellett megmaradt a kicsik zöme. Már kétszer akkorák, mint mikor leválasztottam őket. Elvileg öt kan van, különszedve. Hamarosan ártányok lesznek. Kettőnek van gazdája, a három valószínűleg a nyakunkon marad. Valahogy meg kell oldanom, hogy ötös, hatos csoportokba szedve neveljem őket, mert így nem jó. Huszon-egynéhány kis koca maradt, meg a három kan, illetve leendő ártány. A tizenegy felnőttből öt levágásra vár, illetve a visszahízásra. Egy köztük nem fialt, ő nagyon jó húsban van, három olyan közepes, sportmalac testalkatú, nekik kevesebb malacuk volt, de egy olyan vékony , mint a keszeg. Neki lehetett a legtöbb malaca, illetve biztos szoptatta a többi kicsijét is. Ki tudta nyomon követni? A másik garnitúra felnőtt egy kanból, és öt kocából áll. Kettő koca biztosan megmarad még legalább két évig fialni, a másik három kétséges. A második fialás majd megválasztja.
Cirók továbbra sem ivarzik, illetve nem látszik rajta semmi külső jele. Lassan halad a karám rész, a terület tele van szeméttel, üvegtörmelékkel, dróttal. Amíg nincs kitakarítva rendesen, nem szabad kiengedni. Nem volna jó egy lenyelt drót, vagy nejlonzacskó miatt kényszervágni a marhát.
Kesely nagyon jól néz ki. Volt nála három hete a pedikűrös, de egy hátsó lábát nem engedte megcsinálni. Valószínűleg azért, mert egy éve nem körmölték. Hiába könyörögtem két embernek is, hogy jöjjön, nem értek ide. Nem szedtem a hátsó lábait, csak az elsőt. így egy kicsit makacs volt, és nem engedte. Azóta szedegetem a hátsó lábait is, minden nap. Azt, amelyiket nem engedte megcsinálni, nem mindig adja szívesen, és van, hogy rángatja. Bízom benne, hogy megváltozik a véleménye erről az egészről.
A kertek közül a második most kaszáló lett. Szépen nő benne a perje, meg a szélére ültetett almafák is jól fejlődnek.
A harmadik, legkisebb terület az, amelyiken két éve a ló és a tehén volt. A házunk kertje. Tavaly feltörtem, de idő hiányában megette a gaz a veteményt. Idén megint felrotáltam. Elgereblyéztem. Kihúztuk a fiammal a KPE cső-gerinc vezetéket a csepegtető szalaghoz. A nejemmel lefektettük a szalagokat, miközben a fiam elkészítette drótból a lefogatókat a szalaghoz. Aztán az első udvarról elhordtam a két éves komposztot a szalagok mellé. Majd betakartam a komposztos területet kartonpapírral. Ez a harmadik takarásos próba. Az első, három éve készült szalmával. Nagyon jól bevált, de ősszel le kellett volna szedni, hogy tavasszal időben felmelegedhessen a föld. Ez kimaradt, és minden sokkal később kezdett nőni, mert az áthűlt talajt leszigetelte a szalma, és nem tudott megmelegedni. Aztán tavaly takaró fóliát használtunk. Nagyon jó lett volna, ha lett volna kút a nagy kertben, hogy a fólia alatti csepegtető szalaggal alá lehessen locsolni. Hurcolni a vizet nem ment. A fele növény jó volt így is, a másik már nem annyira. Plusz a fólia is szigetelt, csak nem hőt, hanem vizet. Nem engedte át az esővizet, így mind a közlekedő úton lévő gyomoknak jutott. A disznók megint jól jártak...
Aztán ősszel rajta maradt a földön a fólia megint csak időhiány miatt. Tavasszal meg érdekes volt leszedni.... Segítséget kellett kérnem hozzá.
Most az itthoni kertben van kút. Megvan minden a csepegtetéshez, és most kartonnal takarunk. Ez átereszti a vizet, de vissza is tartja. És elég vastag a gyomok ellen. Nem mellesleg van egy csomó két éves szalmám. mint a képeken látszik a nedves papír nem nagyon bírja a kilencvenhét kilómat. Az utakra ráerősítek majd szalmával.
Utolsó pillanat... a palántáknak. Kaptuk őket. Paradicsom, paprika, karalábé. Ma ültettük el őket. Lehet, hogy késő, de majd meglátjuk. Még kapok a barátomtól pár zellert és padlizsánt. A többi részre zöldbabot, borsót, tökféléket és céklát vetek. A héten megoldom valahogy.
Mire elültettük a palántákat, megjött nagy dörögve az eső is. Így nem kellett locsolni. Na de majd holnap!

Ódon ládika

Sok dolgot elvállal az ember, csak hogy életben maradjon. Elviseli a nehézségeket, a bajokat. Próbál megoldást találni. Átcsoportosít, lyukakat fold be, megjavít ezt-azt, ami elromlott. Sokszor idegőrlő ez. Szerintem nagyon sokan értik, érzik, tudják, miről beszélek. A megoldandó feladatok zöld fűtengerében néhány színes virág az, amit az ember szeret csinálni. Számomra ilyen minden kis mütyűrke, rajz, vagy bármi, ami kikapcsol. Sokszor el sem tervezem.Vagy meglátom valahol, aztán meg akarom csinálni, vagy látok sok jó ötletet, és egyszer csak előáll egy teljesen új dologgal az agyam, és nem hagy nyugodni addig a gondolat, amíg meg nem valósítom. Ebben a formában még sehol nem láttam hasonló ládikát. Igen,már megint egy ládikát csináltam. Nemrég az öcsémnél keletkezett néhány rövid lambéria maradék. Elkértem, és alig vártam, hogy hazaérjek vele. Meg is gyalultam, bár már egyszer gyalulta valaki, de úgy egyenes, ha én újra tolom. Aztán néhány perc alatt az új fűrészemen bevágtam az éleit szögbe, kinútoltam, és már össze is ragasztottam. Másnap kis kézi gázlámpával megégettem az egészet kívülről. Addig lángoltam, míg fekete, repedezett szénréteg nem borította. Aztán drótkefével leszedtem a szenet, és szép barna, kopott felületet kaptam. Aztán egy kis átdörzsölés száraz ronggyal, meg egy kis narancsolaj, és előttem állt az, ami a fejemben motoszkált már napok óta.

Egy nagyon réginek kinéző ékszeres ládika....
És hogy kerek legyen a dolog, ne csak hatszögletű, fabrikáltam hozzá egy kecses kis karkötőt. Lószőrből, és ezüstözött drótból.

Raklap-meló

Nálunk a tél a raklapokról szól. Ugyanis a mi kazánunkban a legjobban a fenyő, és más puha lombosok száraz fája hasznosul. Viszont az én szemem meglátja az értéket ott is, ahol esetleg más nem. Nem egyszer , amikor összevágtam egy-egy raklapot, a deszkáit nézve rájöttem, némelyik nem tűzre termett. Szépen elkezdtem kiszedegetni belőle azokat, amik egészségesek, szépek. Száraz, fedett helyre pakoltam, hogy megóvjam a víz pusztító munkájától. Aztán elkezdett motoszkálni bennem , miket is akarok csinálni. Az ötletek jöttek, mentek, de némelyik makacsul megkapaszkodott, és kitartóan ott maradt, rejtett kis zugokban, ahonnan néha elő-elő kandikáltak, hogy itt vagyunk!!

Aztán egyre jobban előmerészkedtek, míg végül ott álltak előttem, és követelni kezdték az életet.

Igen, az életet. mert minden fából készült tárgy él. Mostanában az motoszkál a fejemben, hogy Isten, amikor megteremtette a világot, és az embert, minden egyes teremtményébe helyezett egy kis darabot saját magából. Ettől él, és ettől csodás minden élő, és "élettelen". Azért nem látjuk, és halljuk Őt, mert kint keressük. Pedig bent van. Mindőnkben egy kis része. Azért képes az ember teremteni, alkotni, mert ezt a kis részt képes tovább darabolni. és belerakni abba, amit készít. Ha közel engedi magához ezt az érzést, legyen ez tudat alatti, vagy tudatos, azt mondják, látszik, hogy szeretetből készült, amit alkotott.

Visszakanyarodva a raklap témához: napokig csináltam ezt a dobozt. minden nap pár percet, mert a késztetés már nem hagyott nyugodni, de időm rettentő kevés volt rá. Egyik nap csak összeszedtem, másnap meggyalultam, harmadik nap méretre vágtam a darabjait. és gy tovább, és így tovább, míg végül készen lett. A legtöbb része egy eredetileg szürkés fából készült, ami könnyű, szépen faragható, nagy likacsú. Szerintem nem európai fafaj, de sajnos nem ismerem. A szélesebb, vörös csíkok mahagóniból vannak, a világos részei nyárfából. ezeket mind a raklapok adták. A középső, szépen erezett, egy féltve őrzött tuja rönkből került ki, a keskeny sötétebb barna csík dió. A dobozka alját bükk rétegelt lemezből készítettem. Az utolsó simítás az olajozás volt. Nem szeretem a lakkot, így természetes narancs olajat kapott. ez a várt módon feltüzelte a felületet, elmélyítette a doboz színeit.

Szerettem csinálni. Egy kicsit felszabadított. mire elkészült, már tudtam, kinek fogom adni...

Kecskeló...

Ha van lovad, az majdnem ugyanolyan, mintha kecskéd lenne...

Teljesen más a két állat, viszont nagyon sokban hasonlítanak. Mindkettő rendkívül intelligens. Már ha azt kell nézni, mi az, amivel leköthető mind a saját, mind a gazda teljes agykapacitása. Csak ugye a kecskét legalább korlátozza a mérete, és a súlya. Nos, a lovat is, de ugyanakkor előnyhöz juttatja a kecskével szemben, lévén sokkal magasabb, és nehezebb is tőle. 

Mikor elmúlt a fene nagy rossz idő, megint kiengedtem Keselyt. A tanyán a kis ház előtt van egy virágoskert. Aminek a jó felét elfoglalja a vízóraakna és a kerti csap. Ennyi erővel lehetne csapos kert is, vagy aknás kert, de utóbbinak elég sötét mellékzöngéje van, így maradjunk a hagyományos elnevezésnél. Nos, gyakorlatilag erre a betongödörre korlátozódik a vízellátás a portán. És a kerti csapra. Télen minden itatásnál lemásztam, megnyitottam, vizet hordtam, lemásztam, elzártam, víztelenítettem. Mikor elmúltak a fagyok, (Hallelúja!! ) nem kellett többé lemászni. Pedig már egész jól ment a tricepszezés a lejáratban... Szereltem a kiskert bejáratához fából egy fáin kerítést. Mert hogy a rontom-bontom tehenem nem volt szabadlábon, azt feltételeztem, hogy az én okos lovam ellesz ezzel az egésszel. Aha...

Egyik este, mikor mentem végezni hozzájuk, már messziről látom, hogy a ló a kiskertben toporog. 

-Nesze neked tulipán, meg jácint...- mondtam ki hangosan. Lépkedtem tovább, és vagy tíz méterre járhattam, amikor meghallottam, hogy folyik a víz... Ékes borsodi nyelvjárásom megint segítségemre sietett, mikor kifejezésre kívántam juttatni elégedetlenségemet a témával kapcsolatban. Kicsit megszaporáztam lépteimet, hogy mentsem, ami még nem folyt ki a csövön. 

Kesely továbbra is toporgott, és forgolódott, a legnagyobb felháborodás közepette. Mert azt is tudni kell, hogy a kecskével ellentétben a ló rögtön elfelejti, hogy rosszat tett, és nem segítségért kiabál, mint a bajba jutott kecske, hanem mélységesen felháborodik a helyzet alantasságán, saját magára nézve. 

A fáin kis kerítésem szinte sértetlen volt, így egy kicsit el is csodálkoztam, hogy hogy a viharba sikerült mindezt véghezvinnie...

Kimenekítettem, és megállapítottam, hogy szerencse, hogy gumicsizmába jöttem, és elég fVsza kis kerti tavat csinált a ló az udvar közepébe. Kéne bele néhány guppi...

Bezártam a helyére, és elkezdtem elbontani a deszkakerítésemet. Néhány nap bünti következett, mert nem volt ötletem, mit is rakjak oda. Aztán egy kollégámmal eszkábáltunk oda egy kerítést, egy hullámpalából. 

Másnap nagy boldogan megint szabadlábra helyeztem a lovat. Este bandukolok megint, és a látvány teljesen rendben volt. A ló az udvaron, ahol kell. Aztán hallótávolságba értem, és oda lett a falusi idill...

Még szerencse, hogy a borsodi nyelvjárás elég szerteágazó, és választékos, már ha szalonképesnek nem is mondható, így nem kellett ismételnem, amit néhány napja elimádkoztam...

Átnyúltam a hullámpala fölött, és elzártam a csapot. Kelletlenül vettem tudomásul, hogy alul méreteztem a magasságot. Át ugyan nem tudott rajta menni, de átnyúlt felette, és addig buzerálta a csapot, míg megnyitotta. Aztán persze csak állt jóval messzebb, teljesen ártatlan tekintettel. 

Rendben, gondoltam, akkor elzárom lent.... 

Így is tettem. Másnap este megint sétáltam, már a várakozás izgalma ott lebegett felettem, mint Karácsony előtt. Ha! Gondoltam, hiába próbált most kárt tenni!!

Látvány:ok. Ló az udvaron. Néhány lépés, és egyre több: hang, ok, nincs vízfolyás. Azért nagy kíváncsian áthajoltam a kerítés fölött, megnézni, hogy próbálkozott-e a drágám...

Próbálkozott, bizony! Megnyitotta. Meg le is törte a kart róla...

-Ó, hogyaza.... kezdtem...

Bezártam a lovat, és megfejtem a tehenet, kaszáltam nekik, hoztam szénát is. Lemásztam az aknába, megnyitottam a vizet. Szerencsére a csap nyitókarjának csonkját könnyen lehetett mozgatni, így megoldódott az egész. Azóta is nyitva van az akna alján a csap, és a csonkkal üzemeltetem. Kesely nem próbálkozott ezzel többet. Igen. Ezzel. De nem csak ennyi érdekes dolog van ám az udvaron! Az, hogy a téglakupacot naponta meg kell igazítanom, csak egy dolog. 

Az udvar egyik oldala le van zárva, ideiglenes kerítéssel. Amikor üzemelt a villanypásztor, itt jártak ki a legelőre a gráciák. Most nem üzemel, így lezártam a kijáratot. Viszont a sok próbálkozás miatt rájött Kesely, hogy nincs áram a pásztorba, és a mögötte lévő deszkakeretre erősített vadhálós kerítéselemnek neki lehet feszülni, hogy a túloldalon lévő fű elérhetővé váljon. A bálazsinór a gazda legjobb barátja, ezt sokszor mondtam már. A zsinegekkel nem is volt probléma. Fél éve süti a nap őket, de egy sem szakadt el. Viszont a fenyő deszka már más lapra tatozik. Az megadta magát. És ha már megadta magát, a ló miért ne menjen át rajta, hogy megegye azt a fránya füvet a túloldalán?? 

Alig telt el néhány nap, és a lerombolt kerítés fogadott, másik oldalán a békésen legelésző lóval. Egészen addig legelészett békésen, míg meg nem látott. Pedig nagyon nagy nyugalomról tettem tanúbizonyságot, meg ne riasszam. Én az udvaron, az egyik oldalán, a másikon meg a végtelennek nem is mondható rét, de kiegészülve egy közepes repcetáblával, és egy elboronált puszta szántóval, közelebb állt a végtelenhez, mint az eddigi udvar...

Sikerült két-három tétova forgolódással belegabalyodnia a villanypásztor drótjába, meg a fehér jelölő kötélbe. Próbáltam neki csitítóan, nyugodtan beszélni, de szavaim a jégcsákány erejével hatottak rá: egyik fülén be, a másikon ki. Közben bent a fejében nagy vihart kavarhattak, mert egyszer csak megemelte a fejét, szeme a távolba révedt, és hangsebességre kapcsolt hirtelen... 

Keserűen gondoltam bele, hogy este hat van, a ló éppen Kincsemnek hiszi magát, és a szomszéd falu felé vágtat... Mikorra fogom meg???

Éppen nem érte még el a repce szélét, amikor vágott egy jobb kanyart, és folytatta a száguldást. Még jobb!! Gondoltam, irány a főút! Aztán megint egy jobbos, és visszakanyarodott. Persze nem haza, be az udvarra! Hanem csak errefelé...

Felvetett farokkal, nagyokat horkantva billegett végig a kerítés mellet. Aztán ki a ház elé, az útra. Ott is ment egy kanyart, aztán leállt legelni. Én a minden mindegy már arckifejezésemmel ballagtam hol erre, hol arra, próbálva követni. Amikor megállt, megláttam a lehetőséget rövidebbre vágni a hosszúnak ígérkező éjszakát.  Gyorsan applikáltam egy vészmegoldású kerítést az összetört helyére. Aztán odasétáltam a nagykapuhoz, és kinyitottam az egyik szárnyát. Kiléptem rajta, aztán még pár lassú lépés... Kesely felkapta a fejét, és már iramodott volna. De elé álltam, és bekanyarodott az udvarra. Gyorsan bezártam a kaput, és pár percet adtam neki, hogy megnyugodjon. Persze egy ló pár perc alatt nem nyugszik meg...

Szedtem egy marék füvet, hogy majd jól becsalogatom az istállóba. Jött is, egészen az ajtóig. Ott visszafordult. ment egy kört az udvaron. Odaléptem hozzá, megfogtam a kantárját. Ballagott velem. Egészen az ajtóig. Ott felvetette a fejét, és kikapta a kezemből a kantárt. Megint megfogtam, és az ajtóban már számítottam rá, mi lesz. Nem engedtem, de ő sem hagyta magát. Természetesen minden erőmmel próbáltam behúzni, de még csak meg sem mozdult, még a feje sem. A fű már nem érdekelte, be meg nem akart jönni. Első mérgemben csak dohogtam, és próbáltam húzni, a másik kezemmel már az egyik oszlopba is kapaszkodtam. Aztán mielőtt végképp leamortizáltam volna magam, elengedtem. Hirtelen még szitok sem jutott az eszembe, ami illene erre az egész helyzetre...

Inkább szép lassan odaballagtam a kis ház ajtajához, és egy fángli kukoricát vételeztem. Na, ez már jobban érdekelte a fránya lovat! Bementem a helyére, és kihívóan zörgettem a kukoricát. A ló megállt az ajtóban, és próbált nyakból minél több helyet elérni befelé úgy, hogy közben a többi része a kinti teret élvezhesse....

-Hát, kiskomám, ezt nem kapod meg, csak ha bejössz....- kínáltam közelebb neki a szemeket. Megállt egy pillanatra, hátranézett, majd vissza. Próbálta eldönteni, hogy ér-e annyit ez a kukorica, mint a ralli a repcetáblában. Aztán a ló mohósága győzött. Magát megadva beballagott a helyére. Megkapta a kukoricát, és HÁROM helyen is bekötöttem az ajtaját a karámjának. 

Még aznap este megcsináltam a kerítést, hogy másnap kiengedhessem. Nemsokára lesz pásztor, már ha a malacokat el tudom adni... Akkor majd kiengedem a rétre is, hagy vágtathasson kedvére. Két napig esett utána, nem engedtem ki. Ideges szokott lenni a vihartól. Aztán kivirult az ég, és kiengedtem. Meg sem lepődtem, amikor este a villanyóra ajtaját a földön találtam, ripityára tört üveggel. Csak összeszedtem, és hazavittem a keretet. A másnap reggelt a műhelyben kezdtem, OSB -t raktam az üveg helyére. 

Szóval a ló olyan, mint a kecske. Néha igazi Isten verése tud lenni. Csak nagyobb, és erősebb, meg nehezebb. Egyszer agyonütöm, a fene azt a szép szemét!

A ló átka....

Néhány hete már a ló körül forognak a dolgaim. Legalábbis a legtöbb. Sokat beszélgettem egy kollégával is, neki is vannak lovai. Az alábbi történetet is tőle hallottam. nem pontosan így, ezért lehet, hogy nem úgy írom le, ahogy mondta, de a lényegét megjegyeztem:

Egyszer, nagyon régen, még az Özönvíz előtt, Isten járta a világot, és gyönyörködött alkotásában. Jártában, keltében elfáradt a sok gyaloglástól. Gondolt egyet, és segítségül hívta egyik teremtményét: a lovat. Felült a hátára, és immár kényelmesebben folytatta útját. A ló eleinte békésen tűrte lovasát, és csendesen poroszkált szerte, meg szét. Aztán egyszer csak az egyik hegyoldalon legördült egy kő, és a ló megriadt. Elkezdett vágtázni. A Jóisten alig bírt a hátán maradni. A nagy robajra megriadt egy nyúl, az egyik út menti bokorban, és megiramodott, keresztben a vágtató ló előtt. Mi sem kellett több! A ló újfent megriadt, és szinte azonnal megállt. Isten előre bukott a ló nyakába, majd mikor az felágaskodott, hatalmasat esett a porba. Azóta tudjuk, hogy a ló két dologtól ijed meg: attól, ami él, és attól, ami nem...
Nagy haraggal feltápászkodott a Jóisten, és mérgében elátkozta teremtményét:
- Rágjál folyton, de soha ne lakjál jól!!
Így esett... azóta a ló csak egyszer eszik: amikor ébren van.


Lehet a történetben igazság, mert Keselyt eddig nem láttam jól lakni. Ha reggel kiengedem, a feje a földön van, és este is le kell hajolnom a kantárért, ha be akarom vezetni.

Apa! Kezdődik!

Volt egy időszak, amikor nem ünnepeltük meg a Húsvétot. Nyűgnek tartottuk. Aztán született egy fiam. A család is elvárta, hogy menjünk locsolkodni, és a fiam is várta. Legalább annyira, mint a Karácsonyt. Nem, nem a pénz miatt, hanem a piros tojások miatt. Nagy, fonott kosárral mentünk minden rokonhoz, baráthoz, ahol kislányok, nagylányok, asszonyok voltak.
alig bírta a nagy kosarat a sok piros tojással, nyúllal...
Néhány napja tizenhárom éves lett. Természetesen most is, mint minden évben, el kellett vinnem mindenhová locsolkodni.
Olyan helyre is mentünk most, egyetlen egy helyre, ahová eddig nem. Nem mentem vele, csak ültem az autóban, és néztem, ahogy a nagy fiam becsönget a kapun, és türelmesen vár. Izgult. Én is izgultam volna a helyében. Hamarosan jött egy szőke kislány, és kaput nyitott neki. A kislány is izgult. Én meg ültem a kocsiban, és néztem, ahogy a fiam megteszi az első lépést egy gyönyörű, de hatalmas útvesztő felé.
Apa! Kezdődik!....
Közel negyven évesen ráébredtem arra, hogy az az érzés, amit éppen átél, hiányzik. Nem szoktam irigy lenni, de egy pillanatra engem is elfogott a vágy, hogy újra fiatal legyek. Az ismeretlen izgalma töltsön el, reménnyel, vágyakkal telve...
Persze ez már nem jön vissza, lehet, nem is bírnám már. Így meghagyom neki, és örülök az ő örömének messziről. Az autóból.... Lassan ő is felnőtté válik.
Kavarogtak a gondolataim, vártam, hogy jöjjön. Nem sürgettem, egyszerűen csak vártam. Jött is nemsokára, boldog volt. Én is boldog voltam. Vagy inkább megnyugodtam. A kettő között valahol...
Aztán mentünk tovább, végiglátogattuk a családot. Begyűjtöttük a tojásokat, meglocsoltuk a lányokat, asszonyokat. Persze csak vízzel! Szigorúan csak vízzel.
Aztán hazaértünk. Ez a nap is eltelt. Nagyon jót pihentem közben. Beszélgettem a rokonokkal, viccelődtünk is kicsit, ahogy ez ilyenkor szokás.
Aztán este kérdezte a feleségem, hogy éhes vagyok-e...
Ránéztem... megkérdeztem tőle:
-Ugye te még soha nem voltál locsolkodni, igaz?

Szilánkok...

Mindig eldöntöm, hogy majd este írok... Aztán nem jutok el odáig. Leragadok a babázásnál. Minden nap fejlődik, minden nap produkál valami újat. Csupa mosoly! Úgyhogy elnézést kérek mindenkitől, aki gyakoribb jelentkezést vár tőlem, de ez most sajnos ilyen.
A héten kényszerpihenős voltam. Az első két nap szabadságon voltam is, meg nem is. A cégnél nagy felújítások zajlanak, és ekkorra tervezték a betanításunkat az új gépekre. Nem mertem semmi komolyba belefogni, mert utáltam volna félbehagyni. elutazni meg végképp nem lehetett, mert egész nap vártam a telefont, hogy mehetek végre tanulni. Természetesen nem kellett menni. Aztán kedd estére bedurrant a torkom, de úgy rendesen. Majdnem tíz éve félvállról vettem egy hasonlót, és majdnem elvitt. Azóta az első kaparó érzéssel már megyek az orvoshoz. Nem vicc.
Szóval pihentem, mert nem tehettem mást. Sok dolog eszembe jutott, volt idő befelé figyelni. Általában csak hagytam áramlani a gondolatokat. Remek gyakorlat, hogy az ember belsőleg egyensúlyba kerüljön. Hát, még nem sikerült teljesen.
Két élményem viszont volt a héten. Meghatározó dolgok. majd tíz évig hetente több alkalommal jártam edzésre. Karatéztam. majdnem az elejétől fogva tartottam is a foglalkozásokat, olyanoknak, akik kevesebbet tudtak tőlem. Szerettem tanítani, szerettem edzeni is. A karate ruha, mikor felveszi az ember, ad egy plusz tartást. Ez a tartás megmarad, amikor levesszük is. Az öv szorosan fogja a ruhát. Rajta a csomó, sokáig az életem egyik meghatározó középpontja volt. Már nem is tudom, miért hagytam abba. Eleinte nem is akartam abbahagyni. Csak elkezdtek becsapni a dolgok. Azt gondoltam egyre több dologról, hogy fontosabb, mint az edzés. Pedig az edzés nem csak testmozgás volt. Az edzés akkor én magam voltam. Mindent saját magam elé kezdtem helyezni. mindent, és mindenkit. És így elmaradtam az edzésekről. Pedig jól ment. A tanítás is. Azóta néha el-el megyek az öcsém tanítványaihoz, ha nem tud elmenni megtartani egy-egy edzést. Hosszú idő óta , a hét elején megint megkért, hogy helyettesítsem. Eleinte vonakodtam, mert bevallom őszintén, sajnáltam az időt rá. nem az öcsémre, hanem az edzésre. Aztán mégis elmentem, mert sokat segít ő is rajtam, nem hagyom cserben én sem.
Előkotorta a nejem a ruhát a komód legalsó fiókjából. Lehozta, én elpakoltam. Aztán elmentem megtartani az edzést. Pontosan időben érkeztem. Nem szeretek pontosan érkezni. jobban szeretek kicsit hamarabb menni mindenhová, biztos, ami biztos. A gyerekek már javában öltöztek. Akik régóta járnak, megörültek nekem. Aztán öltözni kezdtem én is. A gyerekek beszélgettek, ugratták egymást.
-Aki utánam megy be a terembe, az fekvőtámaszt fog nyomni...- jegyeztem meg az orrom alatt.
Erre igyekezni kezdtek, és közölték: az öcsém is mindig ezt mondja.
Én csak bazsalyogtam az orrom alatt, és komótosan öltöztem tovább, hogy adjak nekik egy kis egérutat.
Felvettem a nadrágot, meg a kabátot. Megkötöttem mindkettőt. Ismerős szeretőként ölelt mindkettő. Átjártak a régi idők energiái egy pillanatra. Aztán megkötöttem az övet. Nem lehet elfelejteni soha azt az érzést, amikor az embert biztosan körülfogja az öv. A központjába kerül a csomó...
Akkor , ott eldöntöttem, nem fogom veszni hagyni ezt a dolgot az életemből. Annak idején adott egy keretet, egy biztos pontot, akkor is, amikor minden a legrosszabb volt az élet egyéb részén. megtanított arra, hogy irányítani tudjam a figyelmemet, hogy el tudjam űzni magamtól a zavaró gondolatokat, ha csak egy rövid időre is. Amikor az ember képessé válik kikapcsolni a problémák állandó jelenlétét, akár csak egy órára is, az felbecsülhetetlen. Van, amikor a józan eszét köszönheti ennek. Persze a gondok nem tűnnek el tőle, megmaradnak, és visszaülnek az ember fejébe, edzés után, de sokszor megoldásokkal együtt érkeznek, és a legtöbb esetben sokkal kisebbnek néznek ki, mint mikor először az agyában terpeszkedtek.
Kicsit azért berozsdásodtam a pár év kihagyástól, de ez kis kitartó sanyargatással orvosolható.
Nem sokat edzettem, inkább a gyerekekre figyeltem. Ha edzek, akkor arra szeretek figyelni. Ha tanítok, akkor nem tudok mindkettőre. Így most a gyerekek jártak jól. Meg én is, mert visszakaptam magamból egy darabot...
A másik élményt a fiammal együtt sikerült megélni. Amikor pici volt, íjászkodott a család. Szinte mindenki. Szégyenszemre a visszacsapó íjam is felkerült a szekrény tetejére. Néha, porolás közben leszedtük, meg-meg simogattam, de visszatettük. Most, már egy ideje nyektet a gyerek, hogy szeretne lőni vele. Ha már úgyis dögrováson voltam, és semmit nem tudtam csinálni, miért ne?
Átballagtunk a tanyára. Útközben Bars el nem engedte volna az íjat, a világ minden kincséért sem. Nagyon kíváncsi voltam egy elméletemre, úgyhogy én is alig vártam, hogy lőjön.
A fiam csillagjegye kos. Nálam ez nem hit kérdése, hogy meghatározza-e az embert a csillagjegye. Bizonyos vagyok benne. Szóval ő a kosok mintapéldánya. Bolygója a Mars, amit a háború Istenéről neveztek el. A neve Bars, ami szinte kiköpött Mars. Állandóan hadakozik valamivel. A növények a portán reszketnek, ha kilép az ajtón. Számát sem tudom, hányszor szidtam le érte, de ez a természete. és a természete ellen nincs mit tenni. Jobb lenne kihasználni, mint korlátozni. A stratégiai érzéke messze jobb, már most, mint az enyém. Az online hadviselésben felnőtteket megcsúfol, és sokszor nem az erejével, hanem a taktikai érzékével.
Szóval háború.... Odaértünk a tanyára, előszedtem egy szalmabálát. Felajzottam az íjat, és lőttem. Másodjára a héten szembesültem a rozsdával a testemben. De azért ha nagy szórásképpel is, eltaláltam mindhárom vesszővel a bálát. Egyelőre húsz méterről. A gyerek vagy hat éve nem lőtt szerintem az íjammal, úgyhogy mondhatjuk kezdőnek. Az első két lövése mellé ment. A harmadik alig talált. Aztán megint én következtem. Három találat. Aztán a háború helyi kisistene jött. Három találattal. Aztán én kettőt mellé, egyet közel hozzá, majd a fiam lőtt hármat , de egymás mellé. Aztán nem égettem magam tovább, és hagytam, hagy élvezze egyedül. Azt vettem észre, hogy rögtön a határokat kezdte feszegetni. Minden kört messzebbről lőtt, és harminc méterig talált nagyrészt. Meg kell állapítanom, hogy az eredeti feltevésem helytáll: van érzéke hozzá. Hiszen fegyver!
Aztán persze belejött a dologba a gyerekes marhaság, és elfordított fejjel ellőtte az egyik vesszőt a susnyásba. Aki már terepen íjászkodott, tudja, hogy a lábszárközépig érő fűben, ha vízszintesen ellőnek egy vesszőt, lehet az olyan tarka, mint a páva, akkor sem lesz meg, mert elbújik. Hiába keresed, hiába taposgálod a füvet, az Istennek nem lesz meg.
Aztán nekem mennem kellett, így hagytuk a vesszőt a levesbe...
Észere sem veszi az ember, és olyan dolgokat hagy el az életéből, amik számítanak. Számított az övemen a csomó, mert amit tanultam általa, a mai napig elkísér, meghatároz. Számított az íj is, mert hasonló dolgokat ért el velem, mint a karate. Kevés olyan dolog van az ember életében, ami el tudja hozni az egyensúlyt a belsőjében. A pillanatnyi békét. Nekem három ilyen dolgot is adott az élet: a karatét, az íjászatot, és a rajzot. Most, már közel egy fél éve egy ceruzavonást sem sikerült húznom, a magam örömére. Ráébredtem magamtól, amit a barátaim már régóta mondogatnak, hogy ha nem vagyok egész, a körülöttem lévő dolgok sínylik meg. És most eszméltem rá, amikor életem eddigi szilánkjait a kezembe vettem, hogy nem vagyok egész...
Megkeresem a ragasztót!