A legfáradtabb....

Sokszor csak ülök a konyhában az asztalnál, és nézem a vén deszkákat a tetején. Vajon mennyi dolgot látott és hallott már ez a fa? Vén, mint a szekerút, sima felületét megannyi karcolás és lyuk borítja. Szinte egymást érik. De nem adja fel, tartja a rá rakott terheket. Mit is tehetne mást? Tegnap egy láda céklát raktam rá, meg három vödör birsalmát. A céklát az egyik barátunktól kaptuk, a birset két helyről szedtük. Azt hittem, egyik sem lesz az idén. Egy kevés céklát ugyan vetettünk, nagy elkésve, és lett is pár darab, de az kell sütibe. Igen, süteménybe. Meg a sült húsos-zöldséges miazmánból sem maradhat ki, szóval az nem lesz savanyítva. De Csabi barátom hozott egy kosárral, így megoldódott a cékla kérdés. Felkerült az asztalra. Sokan megmossák, és úgy főzik meg. Nos, én meghámoztam, mielőtt főni raktam volna. Először is azért, mert így kicsit húsosabb a héja, amit levágtam róla. Pocsékba menne, gondolnák sokan, de gondolni kell a kismalacokra is. Heten vannak és ilyenkor, amikor leválasztom őket, fontos, hogy sok zöldet kapjanak. Hát, most cékla héjat kaptak. Meg is ették az utolsó szálig. Aztán a meghámozott céklára annyi vizet öntöttem, ami ellepi, és felkerült a sparheltre. Másodszor meg azért, mert a főzőlébe sok dolog kifő, és azt nem akarom elveszíteni. Így ezt a levet ízesítjük be, ez kerül a céklára vissza. Aztán, míg főtt, megmostam és megpucoltam a birseket. A nagyobbik részét a frissen fialt koca udvarán álló fáról szedtem, míg a koca gyanakodva figyelt, fogát csattogtatva. Nem kapkodtam, hogy meg ne ijedjen, mert akkor nekem jön... Leszedtem a javát. Néhányat hagytam neki is, mert szereti ő is, és a malacok miatt kedveskedni akartam. A másik fele az Anya-tanyáról való. Van egy fiatal fácska, és egy vödör alma volt rajta. Néhány napja szedtük le, és hoztuk haza. Este lett, mire a céklát felvágtuk, és azt a levet, amiben főtt, beízesítettük. Vissza került bele a sok szelet, és beraktuk a kamrába, egy napig állni a lében. A birs is csak estére lett kész. Nehéz faragni, mert kemény. De megéri, mert finom. A kisebbik részéből befőtt készült. Nyersen üvegbe került, majd felöntöttük hideg vízzel. Aztán leöntöttük róla a vizet, és ahány üveggel volt az alma, annyiszor két kanál cukor került a vízbe. Meg egy kevés citromsav. Citromlé jobb lett volna, de elfelejtettünk venni. Miután elkevertük a cukrot, néhány szegfűszeg kíséretében visszaöntöttük a szirupot az almára. Majd lezártuk az üvegeket, és mentek az autómatába. A másik fele birset felöntöttem annyi vízzel, ami ellepte, és a sparhelt tetejére került. Még szerencse, hogy ilyen nagy platnit csináltam. Elfér rajta hat-hét fazék. A két birses fazék mellett a mosogató víznek fenntartott fazék is ott volt egész nap, meg egy nagy, nyolc literes is, amiben vizet forraltam. Ugyanis míg készült a cékla, meg a birs, laskagomba termőzsákokat készítettem kint, a teraszon, és ehhez kellett a forró víz. Ezt majd leírom egy másik alkalommal, nemsokára. Visszakanyarodva a birshez, addig főztük, míg meg nem puhult. Ekkor már bőven benne jártunk az estében, úgyhogy fedővel a tetején ezeket a fazekakat is betettük a kamrába, pihenni.




A cékla levének fűszerezését leírom egy külön bejegyzésben.




Ezek a birs darabok szépen puhára főttek.



Nem sok, de több, mint amit reméltem a birs fáinktól.

Aztán ma folytattuk, amit tegnap félbe hagytunk. A céklák üvegbe kerültek, és a befőző autómatában helyet cseréltek a tegnapi birs befőttekkel. Nagyon sok időt, és munkát spórol ez a masina. Tartósító szerek nélkül, nyersen is el lehet tenni vele dolgokat. Adott ideig, adott hőfokon sterilizálja az üvegbe rakott zöldséget, gyümölcsöt. Nem égeti meg, nem főzi túl. Pontosan úgy dolgozik, ahogy megadjuk neki. Ott lehet hagyni, nem kell nézegetni. Amíg a cékla a gépben fürdőzött a forró vízben, addig bedagasztottam egy kenyeret. A nejem válla nem bírja, így ez mindig rám hárul. Már nagyon régen nem sütöttünk, így most felért egy rituáléval. Még kovászt nem csináltunk, csak élesztős kenyérrel kezdtünk. Gyorsan készen lett a dagasztás, amíg elkészítettem, a feleségem berakott a sparhelt sütőjébe egy tepsi krumplit. Vacsorára héjában sült krumpli készült. Mire megsült, a kenyér első kelése megtörtént. A második dagasztás után a sütőtálba került, lefedve. Közben egy pár almából kiszedtem a csutkát, és megszórtuk a közepét cukorral, mazsolával. Gyorsan készen lett ez a csemege is, és bekerült a kenyér a sütőbe. Negyven percig lefedve sütöttük, majd fedél nélkül készre sütöttük. Sütés közben leöntöttem a birsről a levet. A puha almákat összepépesítettem. Egy részéből lekvár készült, majd holnap a másik részéből sajtot csinálunk. A levet sem öntöttük ki, hiszen az illata és az íze nagyon finom birsalmás lett. Kapott egy kis cukrot, és a sparheltre került, míg fel nem forrt. Aztán üvegekbe mertük. A lekvár is elkészült, a kenyér is megsült. A szörpöt és a lekvárt az asztalon hagytuk, de a kenyeret eltettük, egy törlővel letakarva, hogy a szekrényben hűljön ki. Ugyanis a legfáradtabb a házban biztos megkóstolná reggelre...




A fedéllel sütés után  a kenyér már a végleges mérete felé közelít.




Kilyuggatott almák. Megsütve nagyon finom csemege.




Egy kis mazsola, cukor, vagy méz, dió... hm....



Persze vanília öntet nélkül elképzelhetetlen!




És íme a "megöregedett" kenyér. Neki jól állnak a ráncok...




Holnapra kihűl, és szépen szeletelhető lesz.




A birs szörp és a lekvár. Lehet, hogy holnap még elveszek a sajtnak félretett pépből, és az is lekvár lesz. Nagyon finom lett!






A legfáradtabb... Annyit mentünk, és még csak ki sem léptünk a konyhából... Ő meg teljesen belefáradt....



Kacsatál

Van egy falu,
Kacsatál a neve.
Disznócomb lett
A polgármestere.

Összehívta a lakók
Apraja-nagyját,
A sárgarépát,
Az almát, s a céklát.

Leültette őket, 
Zsírral kent székre,
Sót hintett
A fejük közepére.

Lila hagyma néni
Majdnem utolsó lett,
Pedig nem ő volt,
Aki a legtöbbet késett.

Loholva érkeztek
a kukorica szemek,
És már majdnem
Teljes volt a gyülekezet.

Már csak a fokhagymára 
Vártak egy keveset,
De végül, nagy sokára
Ő is megérkezett.

Le sem vette
Magáról a kabátot,
A kérdő tekintetekre
Csak vállat rántott.

Zsebéből a borsot 
Mind előszedte,
Ételízesítővel magát 
Jól bekente.

Jutott belőle
Másra is bőven,
Alig fértek már 
A hivatal termében. 

Lassan jó melegük lett,
Folyt róluk a víz is,
Ha befejezték a gyűlést,
Jól lakok majd én is...






Ennek a receptnek az eredetijét egy nagyon jó barátunktól kaptuk. Vendégként ízleltük meg először. Abban volt mindenféle zöldség, de most csak párat raktunk a hús mellé. Pontos receptet nem tudok adni, mert a nejem ízlés szerint készíti a legtöbb ételt. Csak körülbelül tudom leírni.

Hozzávalók:

1 kg hús. mi sertés húst használtunk, csont nélkülit. De nem okoz gondot, ha csontos hús kerül bele
4 ökölnyi cékla
5-6 sárgarépa
2 alma
2-3 lila hagyma
5-6 gerezd fokhagyma, aminek a legutolsó héját nem szedtük le
1 teás kanál só
2 teás kanál saját készítésű, nyers, sózott ételízesítő
2 púpos evőkanál zsír
15-20 szem fekete bors

Elkészítés:

A kacsasütő jénai tálat ( de használható más jénai is, vagy római tál is, áztatás után) kikenjük a zsírral, majd a közel azonos méretűre vágott összes mindent beletesszük. Megszórjuk a fűszerekkel, majd összekeverjük. Egy kevés ( 1 dl körüli) vizet teszünk alá, és lefedve tesszük a sütőbe. A sütési idővel és a hőfokkal megint bajban vagyok. Ugyanis a sparheltban nem tudjuk mérni a hőfokot. Azt mondja a feleségem, hogy 200-220 fokon, majdnem másfél óra. Én azt mondom, ki kell venni, és meg kell nézni, jó-e a hús benne. 

Ajtók

1.ajtó... disznóól origó. Azaz innen származik a portán az összes disznó. Ez készült el először. Persze csak ideiglenesen. Már nem is tudom hány éve ideiglenes... Mellette 2.ajtó... ez egy deszka épület. Mindennek adott már otthont, párszor már disznóknak is. Ez is egy évek óta meglévő, ideiglenes megoldás. Ezek az ideiglenes dolgok nagyon jól bírják az időt... Aztán van a 3. ajtó. ez egy kicsi udvar, kicsi óllal. Ide is disznók kerültek. Ez is ideiglenes. Ez nem olyan régi, mint az első kettő. Aztán van a 4. ajtó. ez a szénatározóból lett kikanyarítva. Hol kecskék, hol birkák, hol a tehén , meg a ló, hol meg disznók. A változatosság kedvéért. A 4. ajtó mögött két öreg koca volt. Ezeket levágtuk. A 3. ajtó mögött hét disznó, ebből egy, de lehet kettő hasas. Az 1. ajtó mögött nyolc felnődd disznó, az egyik koca alatt két malacka. Nincsenek egy hónaposak. Meg 3 malac, akik 3 hónaposak. A 2. ajtó mögött egy koca, hét malac, akik már 6. hetesek. Összegezve:
1.ajtó, egy koca lefogyva, mert megeszik már a malacok. Le kell választani őket.
2.ajtó, nyolc felnőtt disznó, 3 süldő, akit folyton bántanak a nagyok, meg két pici malac.
3.ajtó, hét disznó.
4.ajtó, üres...
És itt jön a képbe az 5. ajtó... Ami nincs. Vagyis ma délig nem volt.... Ugyanis a 2. ajtó kocáját el kellett venni a malacoktól, mert félő, az életét adja a malacokért, pedig áll előtte az ennivaló, és az 1. ajtó mögött még egy koca elkezdett vajúdni. Mélyeket röffentett, amolyan horkantásszerűeket, és közben kaffogtatta a fogait. Megindult a fialás. Szóval volt egy fél órám, hogy megoldjam, ha nem akartam úgy járni, mint nem olyan régen, hogy oda lettek a malacok. Kérdezhetnék sokan, hogy minek ennyi disznó. És miért nincs normális helyük... Nos jogos lenne a kérdés. A hely a disznóknak normális. Nagyon jól érzik magukat. Az, hogy nekem kezelhetetlen, más kérdés. Azon vagyok most, hogy ezt kezelhetővé tegyem. Az Anya-tanyán elindult valami... Már körvonalazódik, de ezt a disznók nem várják meg. Fialnak. Ez az átka a vadpároztatásnak... No. A 2. ajtó mellett van egy egész nagy eperfa. Ezalatt nejlonban volt kőzetgyapot. A tehén meglépett idén , széttaposta a zsákokat, beázott a szigetelés. Mire kiszáradt, és össze lehetett volna szedni, megint esett rá, csak a biztonság kedvéért. Én bizisten meg akartam menteni, és vártam, hogy megoldhatom. nem szeretek semmi hasznosat kidobni. De nem volt mese, ma kezelni kellett a helyzetet. Szóval 2. ajtó mellett szétázott szigetelés. Kiszed, kigereblyéz. Kerítésmezőket beszerel. Már előre elkészített ól előszed a lomok alól. Mit lomok! Kincsek alól! Zsákkal hátramegy, szalmát szed. Közben 1. ajtó mögött rést csinál, hogy a három süldő felfedezhesse a világot a ló udvarán. Amíg szalmát szed, a süldők kijöttek. Rés betöm, süldők usgyi 4. ajtó mögé. Részfeladat megoldva. Szalma betesz a 5. ajtó óljába. 2. ajtó kinyit. Koca riadtan áll... nem tudja, mit akarok... Fél tőlem... Jó. Ajtó bezár. Bálazsinegeket felmarkol. Összeköt, ajtót kinyit, ajtóra rögzít, jó messze megáll. És várok............ Koca kimerészkedik. Kötél meghúz, ajtó bezár. Odamegy, ajtót rögzít. Koca elszalad. Kordont húz, csak egy irányba jöhessen vissza a szökevény. 1. ajtó kinyit, koca után indul. Koca vissza, az összes 1.ajtós disznó kint, mindet beterel, ajtó bezár. 2.ajtó kinyit, malacokat hajkurász, egyesével elkap, átvisz 5. ajtó mögé. 2. ajtó üres... 1.ajtó kinyit, kötél rendszer átaplikál... és várok.................. Minden disznó kijön, és két malacka is. Kötél meghúz. Disznók maguktól be 2. ajtó mögé. Csele voltam, mert tettem be nekik zöldet... de két malacka vissza akar menni. Bemászik a kordonon keresztül, gyorsan elkap két kis hülye, bedob a nagy kupac szalmába, ami előre be lett készítve 2. ajtó mögé. 2. ajtó még éppen időben becsap a fogát csattogtatva jövő koca előtt. Levegő kifúj, ajtó rögzít. 1. ajtó mögött a vajúdó koca magára maradt. és eközben a 3. ajtó mögött csak pislogtak a disznók, hogy mi ez a sok össze-vissza járkálás....




2.ajtó







4.ajtó... illetve szabadlábon éppen. Ezen még dolgozni kell...






3.ajtó. " Mi folyik itt?  " sorban állás és bámészkodás....





1.ajtó. Meg is fialt, mire végeztem. Talán 6 kicsi , de lehet, hogy 7. Még nem lehetett számba venni őket, mert ideges a koca. Félti őket. Az biztos, hogy született egy vadmalac színű is. Most először. Az ősök között volt vaddisznó. Most ütött ki rajtuk.





5.ajtó A hét vadorzó zokon vette a fogdosódást. Egy időre nincs bizalom... majd ezen is dolgozunk.


Segíts te Fa....

Nagyon régen, volt már 200 éve is, de az is meglehet, hogy 300.... egy kicsiny makk az erdő közepén a földre hullt. Gurult, csak gurult, messze a fától, mi kinevelte, majd egyszer csak elfogyott a lendülete. Azt gondolta, ha minden jól megy, és nem találja meg sem a vaddisznó, sem a vékony lábú őzek, ő bizony innen soha el nem mozdul. Szerencséje volt, a tél hamar ráköszönt, és eldugta a kereső, éhes tekintetek elől. Puha, fehér takaró alatt aludta végig a telet. Aztán érezte, hogy a meleg megolvasztja takaróját, és erőtől duzzadóan szívta magába a tavasz langyos érintését. Felpattant a héja, és gyökeret eresztett. Az idő egyre melegebb lett, kidugta első leveleit, és mohón gebeszkedett az ég felé, hogy a nap arcába nevethessen. Teltek az évek, és szépen cseperedett. Amikor már a hegye kiért a többi fák közül, egy madár szállt az ágaira. 
- Ki vagy te?- trillázta a jövevény
- Tölgyfa vagyok- suhogta a fa...
- Segíts rajtam te fa!- kérlelte a madár- fészkelő helyet keresek. Olyat, ami vigyáz a kicsinyeimre. Ahonnan nem fújja le a fészkemet a szél...
- Találsz az ágaim közt ilyen helyet. Szívesen látlak.
- Cserében megtisztítalak a hernyóktól, és a többi bogártól- köttetett meg az üzlet végül. 
A tölgy szépen nőtt, évről évre. Mindig akadt madár, aki szállást kért tőle. Egy idő után megkeresték az őzek és a vaddisznók. Éhesek voltak. A tölgy makkot szórt eléjük. Segített, ahol csak tudott. Aztán egyszer egy fázós ember jött felé. Látszott rajta, hogy keveset eszik. Erő még volt benne, de a nélkülözés árkokat rótt már az arcára. Egy baltát szorongatott a kezében. 
-Segíts rajtam, te Fa!... kérlelte a favágó. -Nincs mit ennem egy ideje. A családom is éhezik már... Jött erre egy szekérkészítő, és nincs a közelben már másik tölgy, ami egyenes fát adna a szekérhez. 
Hallgatott egy sort a fa, de végül rábólintott.
-Tíz másikat kell ültetned helyettem. - Mondta. A favágó hálásan bólintott.
- Húszat fogok... azzal nekilátott, és kidöntötte a nagy fát. Sokáig dolgozott vele, és nagyon nehezen sikerült bevonszolnia a kunyhójához. Nem sokkal utána megérkezett a szekérkészítő. Megalkudtak a fára. A segédek felpakolták a szekérre a rönköket, és elindultak a fűrészmalomba vele. A malomban lepakolták, majd a fűrészes pallókat vágott az évszázados rönkből. A fa tűrte, mit tehetett volna.... Két-három évig fedél alatt tartották. Vigyáztak rá, ne száradjon gyorsan, mert akkor széthasad. meg ne ázzék, mert akkor beleáll a gomba, és nem lesz jó teherbírása. elteltek az évek, a pallók közt szaladgáló szellő megtette a dolgát. A száraz tölgyfát a műhelybe vitték. Fűrészelték, gyalulták, fúrták, faragták. Mindenféle vasakat tettek rá. Aztán egyszer csak ott állt a szekér az udvaron. Nemsokára jött egy gazda, aki szekeret keresett... Megalkudtak a mesterrel, kifizette, majd hozta a lovait, és elé kötötte.
-Hallod-e te szekér! Jól megleszünk mi ketten- mondta a fiatal ember. Mert fiatal volt, erős, és tettre kész... Vigyázni fogok rád, te meg segíted a munkámat. 
A szekér megértette. Működött rendesen, mert a gazda valóban figyelt rá. Zsírozta, amikor kellett, ha kitört egy küllője, kicserélte. nem rakott rá többet, mint amit elbírt, a szekér soha nem hagyta cserben. 
Teltek az évek. majd harminc évig nyűtték egymást az emberrel. Meg is vénült mind a kettő. Aztán egyszer a gazda fia hazaállított egy lovaskocsival. Nagyobb volt, mint szekér, fiatalabb. Nem is csörgött, csattogott, mint az öreg masina. A kerekei is modernebbek voltak, nem kellett küllőzni, nem kopott az abroncsa. A szekeret szétszedték, és felpakolták a padlásra. Sok év telt el, számolatlanul. Aztán valami miatt kellett a hely a padláson. Talán a kukoricát kellett szétteríteni egy esős őszön, hogy tudjék száradni... A szekeret leszedték, és a pajta oldalának támasztották. Nem élt már a favágó, aki segítségét kérte. nem élt már a szakérkészítő is, aki szeretettel bánt a fájával. De már a gazda is a múlté volt, aki teli élettel megvette, fiatal szekér korában. Nem vigyáztak már rá többé. Szomorúan ázott-fázott az ereszcsurgásban. Lassan elkezdett korhadni. Szebb napjaira emlékezett, amikor értelme volt a létének. Egyre kisebb kupacnak számított már. A csalán is körbenőtte... Meghalt a gazda fia is. eladták a házat. Egy fiatal házaspár vette meg. Látták, hogy temérdek a munka a portán, de nem keseredtek el. Egyik nap elértek a munkával a csalánkupacig. Leszedték a kupacról a csípős növényt, és megint meglátta a nap, ami a szekérből maradt. Meg a gazda is.... Óvatosan felemelte... 
-Segíts rajtam, te Fa... Adj egy kis meleget a télen!- kérlelte .
- Még egyszer, utoljára segítek. -monda a fa.- Bár már töredéke vagyok, egykori önmagamnak, de egyszer megmelegítelek még a télen...





Oszlopállítás

Ma olyan szél fújt, hogy a cowboy kalapomat messzire vitte volna. Így egy gyerekcsináló sapka került fel a fejemre helyette. A reggeli kötelező jószágos köröm után átballagtam a tanyára. Lassan már összenövök a kis kézi kocsival, ezen az útvonalon. Ha nem viszem magammal, teljesen hiányérzetem van... Mindenesetre ma vinnem kellett. Egy hosszú léc, egy kapa, némi kötél, egy fángli és a két méteres vízmérték volt a rakományom. Legalábbis odafelé. Már jó régen kifúrtuk a traktorral a lyukakat, amibe a kerítés oszlopait kell állítani. Azóta volt egy három napos eső, és sejtettem, hogy bemosta egy kicsit a lyukakat. Nem akartam, hogy az idő tönkretegye a munkát, és még egyszer el kelljen végezni, így nekiálltam inkább megcsinálni. A fángli azért kellett, mert az elég nagy, és belefér a lyukba, azzal szedtem ki a beomlott földet. Először hat lyukat takarítottam ki. Hát, mit ne mondjak, eléggé ragadós agyag volt az alján. De kiszedtem. Elég is volt egymás után a hat. Aztán lábra állítottam az első oszlopot. Kb 70 kiló lehet mindegyikben. Az első nem volt még olyan nehéz. Aztán megöleltem, és megemeltem. A lyuk széléhez vittem .s fölé álltam vele. Aztán vigyázva beleejtettem, lehetőleg középre. Vigyázni azért kellett, mert amikor leszedtem róla a drótot, kint a szőlőben, akkor csak elvágtam azokat erővágóval. És a drótdarabok szúrósan meredeztek az oszlopból mindenfelé. Szóval vigyázva dobtam a lyukba. Egyszer azért sikerült a viharvert mellényembe akaszkodnia lefelé estében az egyik oszlopnak, és a vállamon szakított egy újabb lyukat a mellényre. De azért van, hogy ő sérüljön, ne én... Szóval ott tartottam, hogy beállítottam az első oszlopot. Az egyik kezemmel tartottam, hogy ne dőljön el, a másikkal feléig temettem a gödröt. A léccel becsömöszköltem a földet, és rögtön csak negyedéig volt a gödör. De az oszlop már nem akart eldőlni. Hiába fújt a szél veszettül. itt jött soron a vízmérték. Beállítottam innen is, meg onnan is, hogy függőlegesen álljon. Aztán temettem a kapával, és csömöszöltem a léccel. Amikor készen voltam, megtapostam körben az oszlop tövét. Aztán mentem a hatodik oszlophoz. Nem tévedés, nem a második jött, hanem egyből a hatodik. Ugyanezt eljátszottam vele. Aztán összekötöttem a kettőt egy kötéllel. Jó feszesre húztam, hogy a szél ne tudjon megviccelni a kötéllel. Így már a kötélhez tudtam igazítani az egyik oldalát az oszlopoknak. A másik oldalát először néztem a vízmértékkel, de aztán azt mondta az éppen arra járó szomszéd, hogy nem fognak ezzel a kerítéssel nyulat lőni, és igaza volt. Úgyhogy nem mértem, csak hátrébb léptem, és beállítottam a függőlegesét szemre. Kész lett a második, a harmadik, a negyedik, az ötödiknél kezdett szimpatikussá válni a térdeplős, fánglival agyag kiszedős része a dolognak... Mire kész lettem, a szomszéd átszólt, hogy én vagyok-e az új szomszéd. Már nyolcvan fölött van a bácsika, nem olyan jól lát, és a hallása is eléggé szelektív, így közelebb mentem, és pár szót váltottam vele. Addig is szusszantam egyet. megkérdezte, van-e disznóm.
-Hát, -mondtam neki a vietnámi seregre gondolva...-akad egy pár.
-Van egy pár vödör apró krumplim, amit nem tudok minek odaadni, ha kell, akkor elviheted.
Hát hogy a viharba ne vinném el, gondoltam magamban, addig sem a kerítés oszlopokat kell ölelgetni. Úgyhogy elfogadtam. Az öreg meg hozott hét vödör apró krumplit. A kis kézi kocsi majdnem félig lett vele. Megköszönte, és mentünk a dolgunkra,mert ő is molyolt valamivel otthon. Na, megint térdelős szakasz, megint hat lyukban kotorászás. Az agyag semmit sem változott azóta. A hatodiknál elég is lett belőle megint. Jött az oszlop állítás. A tizenkettedikkel kezdtem. Mikor stabil volt, mint a forint, mert ugye a forint a legstabilabb valuta,mert egy forint az mindig egy forint, a font meg hol 330, hol meg 400. Összevissza változik... na, mikor állt az oszlop stabilan, a legelső oszlopról leszedtem a kötelet, és átkötöttem az ötödikre. Onnan feszítettem meg a tizenkettedikig. Aztán megint ölelgettem az oszlopokat. Jó móka volt ezt így egyedül. Már kezdtem érezni,hogy ennek a súlyzózásnak is szokás szerint izomláz lesz a vége... lassan készen lett ez a szakasz is. Visszanézve belenéztem a sorba, és nem volt vészes. Legalább a síkja nem olyan, mint az ökörhugyozás, ha már a teteje olyan lesz... A traktor nem tudta egyforma mélyre kifúrni a lyukakat, ráásni meg nem tudtam, mert ahhoz mélyek voltak. Az oszlopokat meg vágja az el akinek két anyja van... Úgyhogy a teteje maradt hol ilyen magas, hol olyan... Majd akinek nem tetszik,kezd vele, amit akar. Legfeljebb nem nézi... Szép lassan elértem az utolsó oszlopot is. Itt már csak az akarat vitt tovább, már csak azért sem hagytam abba, és az összeset beállítom! Tizennyolc lett a vége. Kétszer is megszámoltam. Francba... Aztán leszedegettem a drótok kilencvenkilenc százalékát, hogy ne akadjunk bele a többi munkát végezve. Ránéztem az órára, és meglepődtem, hogy csak dél van. Na, akkor éppen időben vagyok az ebédhez. Hazaballagtam, és megebédeltem. Aztán délután még visszamentünk, mikor hazaértek a csajok, és ők elegyengették a kerítésen kívüli részen a nagyobb barázdákat. Hogy hangyabolyok voltak-e , vagy mik, azt nem tudom, de a bokám majd kitörtem bennük, amikor kaszáltam, mert elbújtak a fűben. Úgyhogy most elintézték őket. Addig megkezdtem annak a nagy dombnak a hasznosítását, ami pontosan a kerítés vonalában púposkodik. Volt benne minden. Cserép- tégla darab, betontörmelék, föld, meg komposzt szerű dolog is. A nembelevalót kiszedtem, a többit fellapátoltam a furikba, és a nagyobb gödröket elkezdtem betöltögetni vele. előre láthatólag pont annyi lesz, hogy eltűnnek az árkok, meg a gödrök. Ide akarunk gyümölcsfákat ültetni. Meg a kerítés közvetlen tövébe akácokat a méheknek. Van is belőle egy nagy kupac fiatal csemete. Ha sietek a domb szétterítésével, időben leszek a fatelepítéssel is. Ha nem lesz kész időben, akkor marad a tavaszi telepítés. De akkor feltétlenül! Körülbelül az ötödét sikerült széthordani, mire estébe kezdett fordulni az idő. Elég is volt ennyi ezekből a dolgokból egy napra. Gyorsan végigjártam a jószágot,és levezetésképpen még lebogyóztam a tegnap leszedett utolsó bodzafürtöket, amiket szörpnek be is kevertem. Bodzából idén nem lesz több, de a domb még megvár...

Élet-ízesítő

A szomszédban lakik egy nyugdíjas pár. Tavasztól őszig a kertet csinálják. Minden évben panaszkodnak egy kicsit, hogy már megint gazos, nem esik az eső... Meg ilyenek. Persze ha ránézek a kertjükre, sehol egy gaz, mert hajnalban kint voltak, és megcsinálták. Nagyon kedvelem őket. Szoktam velük beszélgetni, elmondják a régi időket, mi mindent csináltak. Szoktunk nekik adni dolgokat, például barackot. Nekik barack pont nincs. De mindég van sárgarépájuk, meg gyönyörű petrezselyem. Persze Eta néni elmondja mindég, hogy nem lett szép, de szerintem a boltit megcsúfolja az övéké. Meg ugye ők nem permetezik, nem tápoldatozzák, és a jó Isten locsolja csak náluk... Minden évben kapunk tőlük répát is, meg petrezselymet is. Van annyi felelsleges nekik, hogy adnak. Mi meg a barackot. Vagy egy-egy csokor gombát. Csereberélünk. Idén is kaptunk egy vödör répát, és egy vödör petrezselyem gyökeret. Kicsit szégyenkezve adta ide Eta néni, merthogy a répa kukacos... Nem is hitte el, hogy sokkal jobban örültem ennek, mint akármennyi bolti répának. Megpucoltuk, kivágtam a kukacos részt. Ezt megkapták a disznók. Ők is örültek. Aztán volt a spajzban egy csomag paprika. Azt is megmostuk, ledaráltuk. Ledaráltuk a répát, a petrezselymet is, és az asszony kapott egy másik szomszédtól zellerszárat, és zöldet. Azt is hozzádaráltuk. Aztán elsirattam egy nagy tál hagymát... Nem olyan akármilyen hagymák vannak ám nekünk! A nyári szárazság és hőség edzette őket, a gazok közül kellett előtalálni mindet. Nem nagyok. Olyanok, mint egy jó nagy zöld dió. De annyi erő van bennük!!! A koponyám hátulját is marta.... Na de a húsdaráló volt erősebb! Miután letöröltem a könnyeimet, megmértem. Az egész cuccos 5 kg volt pontosan. Így öntöttem hozzá 1 kg finomra őrölt parajdi sót. Elkevertem, majd állni hagytam. napközben többször átkevergettem az egészet. Tavaly már csináltunk ilyen sós ételízesítőt, így már rutinból ment az idén. Most viszont üres bébi ételes üvegbe töltöttük. Azt a tanácsot kaptam, hogy nyugodjak meg, jó lesz benne. Már évek óta raknak ilyenbe nyersen sózott zöldségeket. Szóval így lett huszonhét üveggel. Meg egy kicsi. Tavaly nem volt ennyi. Hátha most kitart a következő szezonig! Mert sok dologba használja az asszony. Húsokhoz legfőképpen, de a rántottát is meg szokta bolondítani vele, meg a rántott húst, amikor panírozza, a tojásba keveri. Most reménykedünk, hogy kitart majd. Mert a tavalyira a végén nagyon kellett vigyázni...












Kincset leltem

Tegnap még nagyon jó idő volt. Sütött a nap, és a szél sem fújt annyira, mint előtte. Reggel elmentem az Anya-tanyára...(kezdjük így emlegetni az új portát...  ) Korábban már írtam, hogy a fél kertet lekaszáltam már. Volt benne nagyon gazos terület, innen a kaszált, száradt gazt egy elkerített, nagy méretű komposztálóba fogom hordani. A tiszta füvet, ami lassan széna már, közel egy hete hordom a lónak, meg a tehénnek. Tegnap reggel is átmentem, és egy kézi kocsira valót felszedtem, lekötöztem. Mikor odafelé tartottam, az egyik szomszéd éppen a telek mellé tolta a talicskáját. Az Anya-tanya a legszélső ház, mellette van egy fél hektárnyi csipkebokorral teleaggatott terület, ami már kezd természetvédelmi területnek kinézni, még felfedezésre váró fajokkal... Szóval tolta a talicskát a szomszéd, és mire odaértem, a nemzeti parkba öntötte a tartalmát. Kérdem tőle, mi az, amit oda vitt.. kerti hulladék, mondta. Erre én megmutattam neki, hogy hová szeretném, ha ezután hordaná. Jöhet az összes, ami van, a nyírott fűtől a venyigéig, bármi. Rábólintott. Neki is jó, bár nem értem, miért nem komposztál, meg nekem is, mert tavaszra lesz a készülő fóliasátramba komposzt bőven. Miután ezt megbeszéltük, mentem a méhekhez. Már egy ideje etetem őket, és nem minden család akarja hordani a szirupot. Csodálkoztam rajta, mert szerintem éheseknek kell lenniük. Mielőtt hazakerültek, legalább 10 napig nem kaptak semmi kaját, és hordani se nagyon tudtak, mert vagy forróság volt, vagy esett... Szóval néztem, mint Rozi a moziban, hogy már a harmadik adag szirup marad ott egy-egy család előtt... nem nagyon hordtak belőle. Utána megcsináltam azt a belső etetőt, amit nemrég posztoltam, de az adott családok ebből sem hordtak. nem volt mese, most, hogy tegnap ilyen jó idő volt, beléjük kellett mászni, meg kellett nézni, mi is a nagy harci helyzet velük... Otthon összeszedtem egy csomó nikecellt, ha már nézem, télre át is rendezem a kaptárakat, leszigetelem az oldalát, meg a tetejét, ennyivel is segítvén az áttelelésüket. Leszabtam keret méretű darabokat, ezek lettek a fészek két oldalán, a nagyobb táblákat meg egyben vittem át, a fedél alá vágtam be mindet, hogy ne illanjon el olyan könnyen a meleg a kaptárból.  Szóval belemásztam a kaptárakba. És lett is nagy meglepetés... Ugyanis a családok, majdnem mind behordta már a télire való eleséget. Sőt! Be is érlelték, le is fedték a nagy részét. Ami arra enged következtetni, hogy mégis volt miről hordani. A lépsejtekben ott csillogott a friss szirup is, tehát azt is elkezdték behordani. Kiderült, hosszú ősz lesz. Mert nem csak kelő fiasok voltak benn, hanem lárvák, és álló peték is. Ez azt jelenti, hogy 3 napnál fiatalabbak a peték, és majdnem két hét, mire kikelnek. Az anya , mikor érzi, hogy jön a tél, fokozatosan leáll a petézéssel. De itt még erről nincs szó. Egész nagy, majdnem teli táblás petékről beszélek. Tehát még nem nagyon akar leállni. Az is meglepett, hogy a nagy családok, amik már harmadik éve megvannak, tíz kereten is betárolták az eleséget, ebből legalább háromban talpig van kaja, két tenyérnyire lefedve. Azt tartják, ha egy tenyérnyi szélesen fedett az eleségük, és 8-9 kereten van ennyi, akkor elég lesz a télre. Szóval megnyugodtam, elég lesz a téli eleség nekik. Sajnos azzal is szembesültem, hogy potyán vettem meg 60 kiló cukrot nekik...  De ez legyen a legkevesebb  baj. Majd megkapják tavasszal... Szóval átnéztem mindegyiket, és egy-kettő még etetésre szorul, de azoknak sem kell sok. Még szeptember közepéig adok nekik esténként 3-5 dl szirupot. Ők kevesebben is vannak, nem olyan intenzíven dolgoznak, mint a népesebb családok. Visszatettem a fedeleket, és mentem a talált családhoz. Emlékeztek még arra, amit találtam, egy összedőlő kaptárban, ott, az Anya-tanyán... Szóval nyáron kaptak új kaptárat, és a rozoga kereteiket fokozatosan lecseréltem. Most már új kereteken vannak, és az anya szépen petézik, ott is vannak fedett fiasok, meg minden egyéb. Eleség is van, de őket még etetni kell. De a létszámuk megháromszorozódott a napraforgó óta. Annyian vannak, mint az oroszok.  Őket is leszigeteltem. Mivel minden családnál bent fogom hagyni az etetőt, amit csináltam, így maradtak ki rostaszövetes keretek. A hat új kaptár rostaszövetei még tiszták. A régieké viszont tele voltak propolisszal. A tiszta fedeleket bevittem az Anya-tanya nyári konyhájába, hiszen úgyis itt lesz minden méhész cucc, minek cipeljem haza... Viszont a négy propoliszos keretet hazavittem. Ilyenkor ősszel lehetne propoliszt gyűjtetni a méhekkel, mert télen, meg úgy általában mindég jó, ha van a háznál propolisz. Nagyon jó természetes antibiotikus hatása van. Szóval tegnap hazahoztam, ma meg lebuzeráltam a rosta likaiból a propoliszt. 29 gramm jött össze. Úgy vigyáz rá a nejem, mintha valami aranyláncot adtam volna neki... Most még azt kell kitalálni, hogy hogyan kell oldatot csinálni belőle... Azt tudom, hogy alkoholban oldódik, azt viszont nem tudom még, hogy egy deci 50 %-os pálinka hány gramm propoliszt képes feloldani... De majd megtudom!








Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...