Az éves terv...

Sok mindenben új lesz ez az év, úgy gondolom. Valahogy az az érzésem, hogy simábban fognak működni a dolgok körülöttünk. Már egy fél éve van egy nagyon jó munkahelyem, pénzügyileg kezdjük utolérni magunkat. Már éppen ideje volt, mert az elmúlt tíz év igencsak kivette belőlünk a zsírt. Persze nem dúskálunk most sem, huszadikán még most is oda kell figyelni a maradék pénzre, de már kisebb döccenőkkel ugyan, boldogulunk.
A munka idehaza nem lett kevesebb, bár a jószágállományt kisebbre terveztem venni, csak a disznók máshogy gondolták. Harmincnyolc malac mellett tizenegy felnőtt csüngőhasú van, amit etetni kell. Most még élvezik a nagy szabadságot, az elkerített kertben, de hamarosan kisebb hellyel lesznek kénytelenek beérni. Ugyanis a kert kell.
Van még másik két kert is, amit művelni akarok. Az egyik a tanyáé, a mások egy bérelt terület. Tavaly megkésve veteményeztünk a bérelt földbe. Fóliával takartuk a hosszú sorokat, alatta csepegtető szalag. Alig győztem hordani a vizet.... Mert kút sincs és vezetékes víz sincs ott. A takarás remekül működött, csak a sorok közével nem bírtam. Az nyakig gazos lett. Annyi előnye azért volt, hogy a kánikulában a haszonnövényeket védte, és a disznók piszkosul örültek neki, amikor egy-egy sort lesarlóztam, és hazavittem nekik. Idén az a kert lucernássá válik. Az egész. Majd a Jóisten locsolja, amikor úgy gondolja, én meg majd lekaszálom.
Az itthoni kert nem volt takarva. Sajnos. Na azt is megette a gaz. Kétszer kigyomláltam ugyan, de harmadjára már nem bírtam vele. Idén takarva, csepegtető szalagozva lesz. Itthon van kút, pontosan a kertben.
A harmadik kert a tanyán van. Az egyharmadában cserjék, gyümölcsfák vannak. A cserjék alatt takarok, szalagozok. A fák alatt csak kaszálok. És ott lesznek a méhek, a kasokban. A kaptárak tavaszra megint elnéptelenedtek. A kasok, pedig az aljuk nyitott volt egész télen, köszönik, jól vannak. A tisztító repülésen túl vannak a lányok, és azóta bőszen járják a környéket. Kaptárt nem is csinálok többet. Ellenben kasokat igen.
Az a része a kertnek, ahol nincsenek fásszárúak, egyelőre füves, de feltöröm, szalagozom, takarom.
A takarást mindenhová leteszem, a gyalogútra is. Idén nem fóliával takarok, mert van egy rettenetesen nagy hátránya: nem ázik át, ha esik az eső. A papír viszont igen. Takartam már csak nyírott fűvel, szalmával is. Nagyon jól bevált, csak nagyon gyorsan elfogyott, elbomlott, és az erősebb gyomok átjöttek rajta. A fólián nem jöttek át, de nem maradt olyan jó nedves a föld alatta, mint a szalma alatt. Most kipróbálom a papírt, azon meg szalma lesz. A munkahelyemről hozhatok elég kartont, 2,8 m x 2,07 m méretben. Ott ez hulladék, nekem meg öröm.
Sikerült elrámolni a tanya első udvarán, és Kesely lovam végre megint szabadlábon tevékenykedik. Kb két hete volt kiengedve, a villanypásztorral elkerített rétre, de úgy döntött, hogy a szomszédos vetésben nyargalászni jobb, mint a füvet mezgerélni. Úgyhogy büntiben volt sajnos.
Cirók nehezményezte is, hogy ő bezzeg bent maradt. A tanya kerítése lóbiztos, de nem tehénbiztos. Ő még marad egy darabig, de szándékom szerint nem sokáig. Annál is inkább sürgős lenne kiengedni, hogy a tavasz hátha ivarzásra késztetné, mert a Karácsony előtti hormon injekció kúra nem hozott eredményt.
Csillag sajnos szombat reggelre elintézte a sorsát, és a tervezett előtt le kellett venni róla a kabátot. Szerencsére még időben mentem hajnalban , hogy etessek, fejjek munka előtt, és nem gödröt kellett neki ásni.
A barackosban a metszés készen van. Kétszer kell majd idén kaszálni, és a metszett ágakat haza kellene hozni. Még a leválogatás lesz a legközelebbi nagy munka.
Úgy tervezem, hogy a kertekkel minimális munka legyen. Persze nem biztos, hogy összejön, de a fő elfoglaltság idén a tanya lesz.
Fel akarom újítani az épületeket, mert rohamosan romlik az állapota mindnek. Aztán hogy ebből mi sikerül? Majd meglátjuk. A vak is ezt mondta...

Disznó meló

Amikor a nejem terhes lett, és kiderült, nagyon vigyáznia kell, a gazdaságot elkezdtem visszaépíteni, mert tudtam, nem fogom tudni csinálni, meg pénzt is keresni. Volt néhány dolog, amihez ragaszkodtam. A ló és a tehén tűzön-vízen át megmarad, és két koca csüngőhasú, egy kannal. Na meg a méhek. de kanyarodjunk vissza a disznókhoz. A kan külön volt, két saját korabeli kocával. A kocákat vágásra szántam. Aztán volt külön az a két koca, amiket majd fiasnak akartam meghagyni. És volt öt másik, akiket vágásra szántam. Télen akartam vágni, mert valahogy ez él bennem, ilyenkor kell...
Aztán ősszel egybeengedtem a három fiatalt, és a két idősebb kocát. Kiengedtem a kertbe, hogy gaztalanítsák. Sikerült ugyanis elhanyagolódnia, és nyakig ért benne a mindenféle. A disznók nem egészen egy hét alatt tarra rágták, kigyökerezték szépen az egészet.
Az öt idős disznó (mind koca) bezárva maradt. Egészen Karácsony környékéig. Akkor ugyanis a kan csinált magának egy kis bejáratot, amin beslisszolt hozzájuk. A kocák jól elverték, alig tudtam kimenekíteni tőlük. Örültem is, mert nem akartam ezektől malacot fogni. Azóta egyszer sem bontotta meg egyik sem a rendet, mindenki maradt a helyén. Már többször karnyújtásnyira került a disznóvágás, de valamit mindig elé görgetett a Jóisten. Bosszankodtam is, hogy leeszi ez a sok disznó a maradék hajamat. De nem jött össze. nem hogy az ötöt, de akár egyet sem tudtam levágni.
Aztán múlt hónap vége felé megfialt a két tenyésztésre szánt koca, rá két napra a két fiatal is. A kis kondában most tizenhat malac van, és négy szoptatós koca. a malacok mindenkitől ehetnek. Látni kéne a szoptatást! A négy koca kifekszik, és a malacok egyik cicitől a másikig szaladnak enni.
kis dagadtak...
Az öt halálra ítélt közben szépen hízott. A forrázott dara és a konyhai hullaék megtette hatását. ma este is adtam nekik, most kenyér hulladék, zöldség, meg mittudoménmi volt a teríték. este, sötét volt már, amikor mentem hozzájuk. Lámpa nincs, csak a telefonommal világítok, hogy éppen hová lökdösték el a vályút. meg is lett, bele is öntöttem a húsz literes vödör tartalmát. Aztán nem tudom miért, de beljebb világítottam az ólba.
És egy kis mocorgó kupac malac álldogált reszketeg lábakon egy hevenyészett gödörben.
- Ó, hogyaza!- kezdtem a mondókámat. Hajnalban és este látom a disznókat, általában nem gazsulálok velük. Kaja odaönt, és kész. Most megnéztem alaposabban őket. Egy ugye megfialt, kettő már majdnem a földön húzza a csecseit. Az utolsó kettő nem mutatta magát.
Ennyit a disznóvágásról.....
Van egy szakajtó malacunk megint.
Nincs mese: építeni kell normális ólakat, hogy ellenőrizhetőbb legyen a szaporodásuk.

Egy diófa halála

Ma hívott az öcsém, hogy menjek segíteni nekik fát húzni. Van, illetve most már csak volt a falu egyik portáján egy elég nagy diófa, ami elkezdett elszáradni. Elég közel volt a szomszéd házhoz, és szerencsétlen módon úgy nőtt, hogy a ház felé dőlt. A koronája fele a tető fölé magasodott, és pontosan ez a része kezdett elszáradni. Ki kellett vágni, illetve ledarabolni. Ribizli barátunknak és az öcsémnek is megvan az engedélye a lakott területen történő fakitermelésre, meg a veszélyes fák kivágására, sőt, Ribizli alpinista munkát is végzett már. Nem okozott gondot a munka, de kellett egy segítő kéz még, aki húzza a kötelet, irányítva a levágott darabok esését.

Elmentem segíteni nekik. Ahogy ott álltam, és néztem a munkát, eszembe jutott, hogy ugyan belegondolnak-e az emberek, hogy a fa él? Az asztalos kollégák, és a hobbiból fával dolgozók mind azt mondják, hogy a fa él. Szeretnek vele dolgozni. De a fa valóban ÉL! Nem egy anyag, mint az acél, vagy a kő, hanem sokszor matuzsálemnek mondható lény, aki nem tud bánatosan nézni az emberre, mint egy kutya, nem tud sírni, mint egy bárány, és nem csapkod a szárnyaival, mint a csirke. Némán , mozdulatlanul tűri mind a véget. Vagy csak mi nem halljuk a jajgatásaikat? Nagyon könnyű így velük végezni. Tudom, hogy kell a fakitermelés az építkezések miatt, a bútorok elkészítéséhez, a téli tüzeléshez.
De álljunk meg egy kicsit, és gondolkodjunk el! Az a szék, amin ülünk, az asztal, amin eszünk, az ajtó, ami bent tartja azt a meleget, amit a fáknak köszönhetünk, mind éltek egykor. Iszonyatosan hálásnak kellene lennünk a fáknak, nemcsak a gyümölcsük miatt, amit jóízűen elfogyasztunk, nemcsak a friss, éltető oxigénért, amit adnak nekünk, hanem mindenért, amit nekik köszönhetünk.
Hogy némán eltűrik minden galádságunkat...
Eszembe jutott közben az is, hogy a minap jött szembe velem egy régen látott kép az interneten. Két, vagy három favágó állt , egy antik fotón pózolva, egy gigászi fatörzs előtt. Büszkén, hogy ők ezt kivágták. Lehet, hogy a fa idősebb volt, mint az egész európai civilizáció, és jött néhány ember, és kioltotta szikráját örökre. Ha nekem ilyen fát ki kellene vágnom, nem tudnék büszke lenni. Férfi létemre valószínű, hogy meg is könnyezném. Olyan felbecsülhetetlen érték a szememben egy ilyen ősöreg élőlény, hogy el sem tudom mondani.
Egy kicsit minden fára így nézek. Meg az apró bogarakra is. Persze bosszant a szúnyog, meg a légy, és haragszok, ha megcsíp a darázs, de ugyanakkor hosszasan el tudok gyönyörködni ezekben az apróságokban is. Hogy mennyi mindent ki tudnak bírni, picike méretük ellenére is....
Na de elkanyarodtam.... Vége lett a diófának, ügyesen megoldották. Nem történt sem baleset, sem kár a szomszéd házában. Csak épp egy pici részem nekem is meghalt a diófával együtt....

Melegít a tyúkól...

Tüzesen süt le a nyári nap... ja nem. De majdnem. Legalábbis úgy indult a mai nap. Aztán elkeskenyedett az idő. Viszont ki tudtam használni a jó időt, és belekukkantottam a boconádi kaptárakba. Hát.. méhek nincsenek benne. A két kasban viszont vannak. Még nem szálldosnak, annyira még nem éreznek jó időt. De megvannak.
Ahhoz viszont jó idő volt, hogy a lovat kiengedjem kicsit nyargalászni a villanypásztorral elkerített rétre. Hogy milyen felindulásból döntött úgy, hogy neki a rét nem elég, azt nem tudom. De rám telefonáltak egy óra múlva, hogy a rét melletti szántóföldön nyargalászik a lovam. Visszamentem, és kis hajkurászás után megint az istállóban kötöttünk ki. Ez így nem lesz fasza... ha már ő sem marad a pásztoron belül, nem tudom, hogy fogom győzni a z idei évet...
Na, hiába a jó idő, Kesely büntiben maradt.
A disznókat meg nem érdekli, milyen idő van. Négy hasas kocámból az egyik tegnap reggelre megfialt. A tizenegy kismalac köszöni szépen, jól van. Ma már mászkáltak is, meg röfécseltek. Akkorák, mint egy tengerimalac, csak hosszabb a lábuk.

Adtam nekik jó sok szalmát, majd az anyjuk betakargatja őket. Első fialása, de ádázul védi őket, ott szobrozik a fészek mellett. Enni azért eljön, így meg tudtam nézni ma is őket, nem hullott-e el valamelyik. De nem. Mind a tizenegy ott volt, szorosan összebújva. Fél szemmel azért néztem az anyjukat, nem volt kedvem begyűjteni egy disznóharapást. Vagy akár többet is. Jobb a békesség. 

Bármennyire is nehezemre esik, lassan neki kell lendülni az idei évnek. Munka mellett érdekes lesz, de ez is egy olyan probléma, amit meg kell oldani. Attól, hogy csak vágyok dolgokra, vagy sopánkodok fölöttük, nem lesz megcsinálva semmi. A hegyeket is el lehet hordani, még kavicsonként is, csak neki kell kezdeni, és nem kell abbahagyni. Sokszor lefelé kell nézni, hogy a nagy hegy el ne riassza az ember fiát. A kis kavicsok nem olyan félelmetesek. Aztán egyszer csak el fogynak, és oda lesz a hegy is. 

A tanyán minden épület bajban van. Már akkor romos volt a 80 %-uk, amikor megvettük. És azóta nem jutott idő rájuk. A házat kilomtalanítottuk, és a garázst is. A ház most is üres, leszámítva a szalmabálákat, amiket bevittem. A garázsba már pakoltam. Viszont a lábazatból kifelejtette a kőműves mester a cementet. A fagy és a víz megdolgozták, elkezdett a beton szétmállani. A fal , amit tartania kellett volna, már akkor meg volt szakadva, amikor meg akartuk venni. Most eljutott odáig, hogy ki is dőlt! Előtte azért időben észrevettem, hogy mi fog történni, így a múlt hét végén két bányatámmal aládúcoltam a födémet, hogy a plafon és a tető ottmaradjon, ahol most van. Így a bontás előtt ki tudok pakolni belőle biztonsággal mindent. 

A munka idehaza sem fogy. A műhely átalakítása, pakolása, takarítása lassan, de biztosan halad. 

A hó elolvadtával minden lom előkerült az udvaron, amit Sára széthordott, ellopott, szétrágott, megtépett. Ha kicsit szikkad a föld, össze is lehet gereblyézni, seperni, és akkor végre nem egy kezdő szeméttelepnek fog kinézni az udvarunk. 

A hátsó rész, a kert, ahol a talajlazítást most a disznók végzik, is tartalmaz megoldandó problémákat. 

Két épület volt azon a területen, amit tizen-éve ideiglenesen felhúztam. Mindkettő faszerkezetű, deszkaborítású. Az egyik egy tyúkól, a másikban az az öt disznó héderezik, amiket le akarok vágni. 

Mivel a téli tüzelő mennyisége alul lett méretezve, a tüzelő hiányt összevontam azzal a feladattal, hogy ezeket majd szét kell szedni. Nos, a majd most lett. Illetve múlt hét végén. A tyúkólat két óra alatt szétszedtük a disznókkal közösen. nagy szakértelemmel túrtak, lábatlankodtak ott nekem, míg bontottam az épületet, meg kihordtam a fát. Nem sok kedvem volt láncfűrésszel kínlódni, így behordtam a deszkákat, léceket a műhelybe, és a körfűrészen kazán méretűre vágtam mindet. A szerkezetet alkotó oszlopok, és szarufák ehhez hosszúak is voltak, meg vastagok is. Viszont féltem, hogy megáznak, így ezek is a műhelyben dekkoltak egészen máig. Miután a lovat betereltem , és visszazártam, hazamentem, és előszedtem egy pár szál elfekvő zártszelvényt. Méretre vágtam, leköszörültem a sorját, és lecsiszoltam azokat a felületeket, amik majd hegesztve lesznek. Felhívtam Nándi barátomat, mivel az én hegesztő trafóm kölcsön van adva, hogy mikor tudná nekem ezeket összevarrni. 

Mit ad Isten, pont most ráért. Már indultam is, és egy fél óra múlva már az udvaron állt az új egyszemélyes fűrészbakom. Sebtiben ki is próbáltam.

Jelentem bevált, és működik a dolog. Gyorsan össze is csapkodtam az összes fát. nem is vágtam bele, csak vagy négy szögbe... De ez a veszély mindig fennáll, ha az ember bontott fával dolgozik. mindig van benne beleszakadt szeg, ami kívülről nem látszik. Ezért kell ezt a láncot csak erre használni. Persze csak addig, míg van foga...

Szóval egy ideje a tyúkól mellett melegszik a család. A disznóól még foglalat. Viszont hamarosan mindenképpen le kell vágni az öt hízót belőle, mert leeszik a hajam. Eddig tizenegyen voltak, most a kicsikkel már huszonketten, és ez csak nőni fog, ha a másik három koca is megfial. Malacot fogunk enni malaccal...

Meg különben is: a disznóól helyére idén mindenképpen össze kell rakni az üvegházat! Ezt mondta a feleségem. Ki vagyok én, hogy vitába merjek szállni a feleségemmel?

   

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen....

Mikor asztalosként felszabadultam, nem sok gépem, szerszámom volt. Apám nem kétkezi ember, egyik nagyapám fuvaros, másik vasutas volt. A családi szerszámkészlet a kombinált-, harapó fogó és kalapács hármasával ki is merült szinte. Szóval örökölni szerszámot nem nagyon lehetett honnan. Aztán jöttek a munkák. Mindig olyanok, amiket még nem csináltam, amikhez venni kellett ezt is, meg azt is, hogy meg tudjam csinálni. Amire nem volt pénzem, vagy elkértem valakitől, akinek volt, vagy egy-egy munkafázist mással csináltattam meg. első munkáim egyike egy szobabútor volt, táblásított fenyőből. A táblákat én nem tudtam mivel felszabni. Egy mezőkövesdi , azóta jó barátként számon tartott kollégával szabattam méretre a lapokat. Apró műhelyét teljesen kitöltött egy szabász körfűrész gép. Már akkor beleszerettem ebbe a remek szerkezetbe. Természetesen soha nem volt annyim, hogy vegyek egy ilyen masinát. Amikor építkeztem, gondoltam rá, hogy veszek, de végül akkor nem jött össze. Volt azóta is több olyan munkám, amihez kellett volna egy szabász gép, kézi szerszámokkal nehéz pontosat, derékszögeset vágni, és az alsó éleket folyton kiszaggatja a nem megfelelő lap. Sokat szabattam máshol. Volt, hogy megcsömörlöttem kicsit az asztalos szakmában. Nem is a szakmában, inkább az arányokban. Sok munkát vállaltam, olcsón dolgoztam, így sokszor a nyakamra nőtt a dolog, csúsztam a határidőkkel, mert nem győztem teljesíteni. Belefáradtam egy időre. Volt pár év, amikor nem vállaltam semmit, mert nem akartam csinálni tovább. Pedig szeretem a fát. Szeretek vele dolgozni. Szeretek kihívások elé állni, boldog vagyok, amikor sikerül túljutni, és győztesen állni a kész munka előtt.
Kerestem a kenyerem mindenféleképpen. Csak asztalosként nem. Aztán jött egy ajánlat , közel fél éve. Nem hittem , hogy kötélnek állok, de azért elmentem. Soha nem mondok nemet semmire, mielőtt meg nem ismerem azt, amire mondanom kellene valamit. Beszéltünk. Aztán megint. Aztán gondolkodtam. Aztán igent mondtam.
Olyan közegbe csöppentem, amit eddig nem ismertem. A nagyüzemi termelés, a professzionális gépek, és a harminc, negyven éve gyűlő szaktudás között találtam magam. Az első pár hónapban annyi információ került a birtokomba a szakmáról, mint eddig évek alatt. Olyan gépekkel dolgozhattam, amikről eddig nem is álmodhattam. És volt lapszabász is. Nem is egy!
Aztán a cég nyert pályázatot, és még modernebb lapszabászt akartak venni. A régi eladósorba került. Hetekig nyektettem a termelésvezetőt, és az ügyvezető igazgatót, hogy mennyibe fáj a fűrész, amit el akarnak adni. Aztán kiderült az ára. Megkérdezték, meg akarom-e venni. Hát hogy a kék égbe ne akarnám! Csak az a baj, hogy egyben nincs annyim...
Nem baj-mondták, majd havonta kifizetem, részletekben. Csak legalább egy évig maradjak.
Na... Madarat lehetett velem fogatni akkor! Lesz végre- közel húsz év sóvárgás után- lapszabász fűrészem, és legalább egy évig tutira nem küldenek el a cégtől! Nem mintha el akartam volna menni....
Szóval megnyertem a gépet. Már csak haza kellett hozni. Komoly gondolkodás következett. Az oké, hogy a cégnél a targoncával Matyi bácsi felteszi egy raklapra. az is ok, hogy ha jön az autó, akkor arra is. Na de hogy veszem le??? Mert egy tonna a drága...
Aztán eszembe jutott, hogy a faluban van olyan cég, ahol van targonca. Fel is hívtam a tulajt, rá is bólintott, csak szóljak, mikor , kigurulnak, és leveszik a gépet. Akkor ez ok. Fuvaros... A gép széles, nem fér be dobozos autóba, így platós kell. Amikor ezen gondolkodtam, hazafelé tartva szembe találkoztam az egyik barátommal. Pontosan egy olyan autóban ült, amilyen kellene. Egy tréler...
Levillogtam, megbeszéltük. Egyeztettem a targoncással, meg a tréleres barátommal. Jött is, mint a vihar, felpakoltuk a gépet, és már vitte is. Este már ott állt az udvaromon a fűrész, de még a tréler alatta volt. A targonca másnap reggel tudott jönni, de én meg akkor már dolgoztam. Megkértem hát egy szomszédot, hogy amikor jön a targonca, legyen ott, segítsen, álljon ki az autóval, mert a nejem lehet, hogy nem tud kijönni a pici miatt. Segített rajtam. Szépen meg is csinálták, amilyen közel csak lehetett, betették a műhely elé. Ha nem lett volna előtető, a bejárat fölött, be is tették volna bentre.
Egy kis üröm az örömben, hogy a gép fordítva volt, mint ahogy kellett volna, de ez már csak részletkérdés.
Most jött az a rész, hogy hogyan is fog ez bekerülni a műhelybe?
Elég sok emberrel jóban vagyok, barátomnak is sokat tartok. sokszor segítünk egymásnak. Már meg sem tudjuk mondani, ki kezdte, és hol tartunk, de ezt nem is kell számon tartani. Ha így lenne, megenné a penész az ilyen barátságot!
Szóval... Nándi barátommal már elég sokat kínlódtunk az évek alatt. Nem egymással, hanem együtt. Folyton lehetetlennek tűnő dolgokat oldottunk meg. Tettünk már fel platóra olyan diófa rönköt, amihez darut akartak hozni. Nem kellett daru. És a négy malomkő is azért van az udvaromon, mert azt mondta a volt tulaja, hogy nem lehet elvinni őket. Nem tilos, hanem képtelenség. Most mind a négy ott figyel a bodzabokraim alatt...
Tehát Nándi barátom. Felhívtam, mondtam neki, meg kellene szakérteni egy dolgot, jöjjön át, amikor tud. Fél óra nem telt bele, ott volt. Nézte a gépet, nem húzta fel a szemöldökét, nem mondta, hogy hülye vagy??? Előtte volt egy probléma, és meg kellett oldani.
-Be tudjuk vinni.
-Ok. -eszembe sem jutott kételkedni.- Mikor?
-Akár most is. Gyere át, hozd a kézikocsit, felpakoljuk a görgőket, a padlókat, és a feszítővasakat.
- Jó. Fél óra, és ott vagyok.
Azzal Nándi elballagott. Én még gyorsan rendezkedtem a műhelyben, és átmentem. Felcuccoltunk, leparkoltunk a gép előtt. Padlók, pajszerek... Na nem ezek a bolti silányak! Jó másfél méter hosszúak, és három centi vastagok. A fene tudja, hol csináltatta Nándi őket! Fél óra, és a gépet megfordítottuk a raklapon, hogy a műhelyben ne kelljen. Nem is lehetett volna. Aztán itt emeltük, ott, ide padló alá, meg oda, megint emeltük, görgők alá, és a raklap kikerült alóla. Egy óra telt el.
Még kettő kellett, hogy bekerüljön a helyére.
Csak hogy minden világos legyen:
A műhely előtt a placc faragott terméskő. Nem csiszolt, csak faragott. Kicsit dimbes-dombos, de nekem ez tetszett. A műhely ajtó tokja, és a gép között volt összesen tíz cm. A terméskő placctól a műhely padlója tizenöt centivel magasabb, és egy négy centis küszöb is volt, csak azért, hogy ne legyen egyszerű a képlet.
Beraktuk ketten az egy tonnás fűrészt három óra alatt úgy, hogy  se a fűrészt, se a terméskövet, se a betont, se az ajtófélfákat, de még a küszöböt sem tettük tönkre. Mondjuk a gipszkartonon, ami belül borítja a műhely falát,  lett egy kicsi lyuk, és Nándi rálépett egy alátét fára, amin kibicsaklott a lába... A gipszkartont nem bánom, mert ez a legkevesebb, de a barátom lábát sajnálom. Szerencsére nem lett baja, azt mondta.
Akartam egy lapszabászt, és bent áll a műhelyben. Nem kellett hozzá, csak türelem, pár nagyon jó barát, és az, hogy ha van egy probléma, akkor nem a problémát látja meg az ember, hanem a megoldást.

Csillaghajót vezettem, és lett egy Szeretőm!

A felnőtt lét furcsa egyveleg. Benne van a gyermek minden vágya a dolgok kipróbálására, és a gát csak az ember saját maga lehet benne. Az értékrendje, a normája, a lelkiismerete, sorolhatnám. Mindaz, ami határt húz a szabadság üdítő szárnyalása, és az elvetemült, őrült tombolás között. Aztán ott van a kötelesség, ami jellemez egy felelősségteljes felnőttet.
Szombaton arra kértek a munkahelyemen, hogy menjek el másodmagammal az ország másik felére, betanulni egy automata festő robotra. Ez volt a felelősségteljesség része a dolognak. A szabadság és a dolgok kipróbálása ezután jött csak. Ugyanis nem a saját autónkkal kellett menni, hanem a céges, fullextrás Audi A6-os csodával. Automata váltó, ülésfűtés, minden tükör elektromosan állítható, mindenhol, még hátul is külön-külön be lehet állítani, hány fokos meleg levegőt fújjon a lábadra, és több radar van benne, mint egy amcsi légitámaszponton...
Azzal kezdődött a dolog, hogy szombaton haza kellett mennem A kocsival -igen, nem véletlenül nagy betű az A- pályamatricát venni, teletankolni, hogy a lovak bírják benne a közel 500 kilométert, amit hétfőn meg kell tenni. Vezettem már automata váltós autót, majdnem tíz éve. Vezettem már kormányváltósat, padlóváltósat, négy sebességest, öt- és hat sebességest is. Na... beleültem Az autóba, és beindítottam. P állásban volt a váltó, parkolt. Volt benne annyi gomb, meg kijelző, mint az Enterprices csillaghajó vezérlő paneljén. először zavarban is voltam tőle, int csecsemő a topless bárban, de aztán elkezdtem fókuszálni a bőség zavarából a sebességváltó felé. Oldalán gomb, ha benyomom, válthatok. Két pedál, egy lábnak: fék, és gáz. Kuplung természetesen nincs. minek is lenne?! No.. Öv bekapcsol, fék lenyom, gomb benyom, kar hátrahúz D-állásba, fék lassan felenged... Szépen elkezdtünk gurulni. Az Autó, meg én. Megy ez!! Eszembe is jutott, hogy kipróbálom a féket. Két lábam van, két pedál. Jobb láb felenged, bal, a fék,  lenyom... Megálltunk. De azonnal!!!
Egy halk "anyád" sóhajjal lefejtettem a kormány Audi-jeléről az arcom, és elkezdtem kimasszírozni a karika lenyomatát az orromból...
A portás ezt végig nézte, miközben nyitotta a telephely kapuját. Nem nevetett. Tényleg nem!
Eszembe is jutott rögtön, hogy a bal lábunk a kuplunggé, az meg nincs, így gyorsan kiparkoltam a padló szélére, az ajtó mellé.
-Te itt maradsz!- mondtam neki, és engedelmeskedett. Mindig engedelmeskedik...
Újabb próba, az már ment szépen. Kigördültem a kapunk, irány a benzinkút. Mielőtt beültem, nagy okosan megnéztem azért, melyik oldalon van a tanksapka, így a kúton egyből odaálltam, ahová kell. Mondjuk ezt abból az okból csináltam, mert eldöntöttem, a tolatást csak otthon szeretném kipróbálni, minél kisebb közönséggel. Megtankoltam, megvettem a matricát, és szépen lassan elindultam haza, a városon keresztül. Mikor kiértem, rá kellett kanyarodni a főútvonalra. Nem jött senki, semelyik irányból. Na, ha már csillaghajót vezetek, megnézzük, hogy győzi le a gravitációt. persze nem eresztettem szélnek, csak a százat néztem meg, mennyi idő alatt pörög fel. Döbbenetesen gyorsan elértem, aztán levettem a gázról a lábam, hogy vissza lassuljak 90-re. Elöntött a kényelem. Olyan fáradt voltam, mint a dög, de nem létezett, hogy ne élvezzem minden másodpercét a vezetésnek. Hazafelé rájöttem, hogy én szombaton, munkából átutazván a szomszéd faluban kukoricát akartam venni. Nos, hogy vezetni nem vezettem még ilyen csodát, az egy dolog, de hogy kukoricát sem vettem ilyen kocsival, az meg egy másik. és hát ha az első kipipálva, mi akadályoz abban, hogy a második is megtörténjen?
Úgyhogy a tolatás nem váratott magára hazáig. Szépen beálltam az udvarra, Bezsákoltam a kukoricát, bepakoltam a csomagtartóba. Szerencsére volt benne kartonpapír. Mint írtam volt, céges autó, volt ebben már minden. Most legalább is kartonpapír, meg kukorica.
Szépen hazamentem. Átöltöztem, és átgurultam a tanyára, fejni, meg a kukoricát kirakni. Persze ebbe az Autóba nem ültem be koszos ruhával, meg cipővel. Átöltöztem . Kétszer is!
Dolgom végeztével hazamentem, és beálltam az udvarra. Hétfőn hajnalban, azaz ma, útra keltünk a kollégával. Most az utazás élményét próbáltam ki a Csillaghajóval. Nem is gurultunk, lebegtünk az úton. Legalábbis ilyen érzés volt.
Megnéztük, megtanultuk, amit mutattak a móri kollégák, és elindultunk vissza. Illetve tettünk egy rövid kitérőt, ha már a móri borvidék közepére vitt a sors, és néhány palack tájborba ruháztunk.
Így vezettem csillaghajót, és így lett Szeretőm, ugyanazon a napon.
Ja! És az Audi A6-os csomagtartójába pontosan 3 q kukorica fér, amit zokszó nélkül el tud vinni.

És íme a Szeretőm!

Számadás

Lassan eltűnik mindenhonnan a hó. Még a tanya bejáratában van egy akkora kupac, hogy márciusban a méhek azon fognak műlesiklást gyakorolni. A hókotró valamiért oda látta jónak túrni az összes havat az utcából. Úgysem lakja senki, én meg majdcsak átmászok a tetején...
Megérkezik a tavasszal a dologidő is. nem mintha eddig nem lett volna mit csinálni, de most majd lesz! Nem fogok tudni munka mellett sok dolgot elkövetni a kerttel, úgyhogy idén 100 % , hogy takarva lesz minden. Van egy csomó csepegtető szalagom, és két tartályom a két kertre. A harmadikba lucerna kerül, így legalább két évig csak kaszálni kell majd.
A jószág létszáma minimálisra apadt. A nyulakat még ősszel levágtam, disznó van még. minimálisan tizenegy csüngőhasú. Minimálisan... Ebből ötöt le akarok vágni hamarosan. kifogyott a szalonna, és hús sem sok van. Na meg a füstölt árú is jó lenne, kolbász, szalámi, sonka, és egy kis tepertő...
A borjú is lassan már akkora, mint z anyja, úgyhogy hamarosan neki is véget ér a pályafutása. Megmondom őszintén, minél nagyobb egy jószág, annál nehezebben szánom magam a levágására, de nincs kecmec...
A tanyasi macsekok szépen nőnek, annak ellenére, hogy egy nap kétszer tehéntejet kapnak. Sajnos nőnek tőle, és sajnos nem megy a hasuk. Ellenben az egeret kajtatják az istállóban. És amiket megfog az egérfogó a daráló mellett, azon szinte összeverekszenek. A szomszéd Jani bácsinál hédereznek, csak akkor jönnek "haza", ha fejés idő van. Az itthoni egyszemélyes macskaállomány sajnos jobblétre szenderült. Bodza elment arra a helyre, ahonnan még senki nem jött vissza.
Sárától is meg kellett válni. Nagyon okos, nagyon szép kutyává nőtte ki magát az a kis mafla, csak rájött, hogy könnyen át tud ugrani a kerítésen. és hol a szomszéd nem mert tőle kimenni a saját udvarára, hol az főútvonalon kódorgott, veszélyeztetve magát, vagy éppen az autósokat. Már minden kerítést megemeltem, és mégis kiszökött folyton. Tudom, hogy időt kellet volna rá szakítani, hogy foglalkozzak vele, de nem ment. Sokat gondolkodtam, mi legyen vele. Az, hogy megkötöm, vagy kennelbe zárom, szóba sem jöhetett. Nem akartam tönkretenni, de megoldást kellett találni. Akárkinek oda sem akartam adni, mert olyan helyről kaptam én is, hogy onnan sem adták oda akárkinek. Szóval ment a morfondírozás. Aztán Karácsony előtt eszembe jutott Edina barátném, aki szintén szerette volna megkapni kölyökként Sárát. Beszéltem Edit barátnémmal, akitől kölyökként kaptam Sárát. Felvázoltam neki a szitut, és megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha Edina elvinné a kutyát. Megértette a helyzetet, és beleegyezett. Aztán felhívtam Edinát, aki nagyon megörült. Szóval... Sára jó messze van, de mindenki boldog. Sára is.
Aztán ott vannak még a méhek... A négy boconádi kaptárban csend van, hiába kocogtatom. a Gedde-kasokba bele tudok nézni most is, mert úgy lettek megcsinálva. Azokban ott vannak a telelőfürtben a méhek. Idén, ha minden összejön, az első mézelvétel meglesz a kasokból. Szaporítani is abba fogom őket, és ha a sors megint ad rajokat, kasokba kerülnek. Nem érdekel, ki mit mond róla, nekem nagyon szimpatikus az egész, még ha nem is leszek belőle milliomos. Ha húsz kasból minden évben csak 40-50 kiló mézem lesz, már több leszek, mint elégedett.
Idén nem fogok több jószágba, amíg nincs normális helye mindnek. Biztonságos, meleg, könnyen takarítható, könnyen bejárható.
Aztán ott van a tanya felújítása. Apránként azt is elkezdjük. Ha két évig tart, akkor addig. Ha idén sikerül, akkor még jobb.
Tervek vannak, erőt meg majd találunk rá.