Ódon ládika

Sok dolgot elvállal az ember, csak hogy életben maradjon. Elviseli a nehézségeket, a bajokat. Próbál megoldást találni. Átcsoportosít, lyukakat fold be, megjavít ezt-azt, ami elromlott. Sokszor idegőrlő ez. Szerintem nagyon sokan értik, érzik, tudják, miről beszélek. A megoldandó feladatok zöld fűtengerében néhány színes virág az, amit az ember szeret csinálni. Számomra ilyen minden kis mütyűrke, rajz, vagy bármi, ami kikapcsol. Sokszor el sem tervezem.Vagy meglátom valahol, aztán meg akarom csinálni, vagy látok sok jó ötletet, és egyszer csak előáll egy teljesen új dologgal az agyam, és nem hagy nyugodni addig a gondolat, amíg meg nem valósítom. Ebben a formában még sehol nem láttam hasonló ládikát. Igen,már megint egy ládikát csináltam. Nemrég az öcsémnél keletkezett néhány rövid lambéria maradék. Elkértem, és alig vártam, hogy hazaérjek vele. Meg is gyalultam, bár már egyszer gyalulta valaki, de úgy egyenes, ha én újra tolom. Aztán néhány perc alatt az új fűrészemen bevágtam az éleit szögbe, kinútoltam, és már össze is ragasztottam. Másnap kis kézi gázlámpával megégettem az egészet kívülről. Addig lángoltam, míg fekete, repedezett szénréteg nem borította. Aztán drótkefével leszedtem a szenet, és szép barna, kopott felületet kaptam. Aztán egy kis átdörzsölés száraz ronggyal, meg egy kis narancsolaj, és előttem állt az, ami a fejemben motoszkált már napok óta.

Egy nagyon réginek kinéző ékszeres ládika....
És hogy kerek legyen a dolog, ne csak hatszögletű, fabrikáltam hozzá egy kecses kis karkötőt. Lószőrből, és ezüstözött drótból.

Raklap-meló

Nálunk a tél a raklapokról szól. Ugyanis a mi kazánunkban a legjobban a fenyő, és más puha lombosok száraz fája hasznosul. Viszont az én szemem meglátja az értéket ott is, ahol esetleg más nem. Nem egyszer , amikor összevágtam egy-egy raklapot, a deszkáit nézve rájöttem, némelyik nem tűzre termett. Szépen elkezdtem kiszedegetni belőle azokat, amik egészségesek, szépek. Száraz, fedett helyre pakoltam, hogy megóvjam a víz pusztító munkájától. Aztán elkezdett motoszkálni bennem , miket is akarok csinálni. Az ötletek jöttek, mentek, de némelyik makacsul megkapaszkodott, és kitartóan ott maradt, rejtett kis zugokban, ahonnan néha elő-elő kandikáltak, hogy itt vagyunk!!

Aztán egyre jobban előmerészkedtek, míg végül ott álltak előttem, és követelni kezdték az életet.

Igen, az életet. mert minden fából készült tárgy él. Mostanában az motoszkál a fejemben, hogy Isten, amikor megteremtette a világot, és az embert, minden egyes teremtményébe helyezett egy kis darabot saját magából. Ettől él, és ettől csodás minden élő, és "élettelen". Azért nem látjuk, és halljuk Őt, mert kint keressük. Pedig bent van. Mindőnkben egy kis része. Azért képes az ember teremteni, alkotni, mert ezt a kis részt képes tovább darabolni. és belerakni abba, amit készít. Ha közel engedi magához ezt az érzést, legyen ez tudat alatti, vagy tudatos, azt mondják, látszik, hogy szeretetből készült, amit alkotott.

Visszakanyarodva a raklap témához: napokig csináltam ezt a dobozt. minden nap pár percet, mert a késztetés már nem hagyott nyugodni, de időm rettentő kevés volt rá. Egyik nap csak összeszedtem, másnap meggyalultam, harmadik nap méretre vágtam a darabjait. és gy tovább, és így tovább, míg végül készen lett. A legtöbb része egy eredetileg szürkés fából készült, ami könnyű, szépen faragható, nagy likacsú. Szerintem nem európai fafaj, de sajnos nem ismerem. A szélesebb, vörös csíkok mahagóniból vannak, a világos részei nyárfából. ezeket mind a raklapok adták. A középső, szépen erezett, egy féltve őrzött tuja rönkből került ki, a keskeny sötétebb barna csík dió. A dobozka alját bükk rétegelt lemezből készítettem. Az utolsó simítás az olajozás volt. Nem szeretem a lakkot, így természetes narancs olajat kapott. ez a várt módon feltüzelte a felületet, elmélyítette a doboz színeit.

Szerettem csinálni. Egy kicsit felszabadított. mire elkészült, már tudtam, kinek fogom adni...