Kecskeló...

Ha van lovad, az majdnem ugyanolyan, mintha kecskéd lenne...

Teljesen más a két állat, viszont nagyon sokban hasonlítanak. Mindkettő rendkívül intelligens. Már ha azt kell nézni, mi az, amivel leköthető mind a saját, mind a gazda teljes agykapacitása. Csak ugye a kecskét legalább korlátozza a mérete, és a súlya. Nos, a lovat is, de ugyanakkor előnyhöz juttatja a kecskével szemben, lévén sokkal magasabb, és nehezebb is tőle. 

Mikor elmúlt a fene nagy rossz idő, megint kiengedtem Keselyt. A tanyán a kis ház előtt van egy virágoskert. Aminek a jó felét elfoglalja a vízóraakna és a kerti csap. Ennyi erővel lehetne csapos kert is, vagy aknás kert, de utóbbinak elég sötét mellékzöngéje van, így maradjunk a hagyományos elnevezésnél. Nos, gyakorlatilag erre a betongödörre korlátozódik a vízellátás a portán. És a kerti csapra. Télen minden itatásnál lemásztam, megnyitottam, vizet hordtam, lemásztam, elzártam, víztelenítettem. Mikor elmúltak a fagyok, (Hallelúja!! ) nem kellett többé lemászni. Pedig már egész jól ment a tricepszezés a lejáratban... Szereltem a kiskert bejáratához fából egy fáin kerítést. Mert hogy a rontom-bontom tehenem nem volt szabadlábon, azt feltételeztem, hogy az én okos lovam ellesz ezzel az egésszel. Aha...

Egyik este, mikor mentem végezni hozzájuk, már messziről látom, hogy a ló a kiskertben toporog. 

-Nesze neked tulipán, meg jácint...- mondtam ki hangosan. Lépkedtem tovább, és vagy tíz méterre járhattam, amikor meghallottam, hogy folyik a víz... Ékes borsodi nyelvjárásom megint segítségemre sietett, mikor kifejezésre kívántam juttatni elégedetlenségemet a témával kapcsolatban. Kicsit megszaporáztam lépteimet, hogy mentsem, ami még nem folyt ki a csövön. 

Kesely továbbra is toporgott, és forgolódott, a legnagyobb felháborodás közepette. Mert azt is tudni kell, hogy a kecskével ellentétben a ló rögtön elfelejti, hogy rosszat tett, és nem segítségért kiabál, mint a bajba jutott kecske, hanem mélységesen felháborodik a helyzet alantasságán, saját magára nézve. 

A fáin kis kerítésem szinte sértetlen volt, így egy kicsit el is csodálkoztam, hogy hogy a viharba sikerült mindezt véghezvinnie...

Kimenekítettem, és megállapítottam, hogy szerencse, hogy gumicsizmába jöttem, és elég fVsza kis kerti tavat csinált a ló az udvar közepébe. Kéne bele néhány guppi...

Bezártam a helyére, és elkezdtem elbontani a deszkakerítésemet. Néhány nap bünti következett, mert nem volt ötletem, mit is rakjak oda. Aztán egy kollégámmal eszkábáltunk oda egy kerítést, egy hullámpalából. 

Másnap nagy boldogan megint szabadlábra helyeztem a lovat. Este bandukolok megint, és a látvány teljesen rendben volt. A ló az udvaron, ahol kell. Aztán hallótávolságba értem, és oda lett a falusi idill...

Még szerencse, hogy a borsodi nyelvjárás elég szerteágazó, és választékos, már ha szalonképesnek nem is mondható, így nem kellett ismételnem, amit néhány napja elimádkoztam...

Átnyúltam a hullámpala fölött, és elzártam a csapot. Kelletlenül vettem tudomásul, hogy alul méreteztem a magasságot. Át ugyan nem tudott rajta menni, de átnyúlt felette, és addig buzerálta a csapot, míg megnyitotta. Aztán persze csak állt jóval messzebb, teljesen ártatlan tekintettel. 

Rendben, gondoltam, akkor elzárom lent.... 

Így is tettem. Másnap este megint sétáltam, már a várakozás izgalma ott lebegett felettem, mint Karácsony előtt. Ha! Gondoltam, hiába próbált most kárt tenni!!

Látvány:ok. Ló az udvaron. Néhány lépés, és egyre több: hang, ok, nincs vízfolyás. Azért nagy kíváncsian áthajoltam a kerítés fölött, megnézni, hogy próbálkozott-e a drágám...

Próbálkozott, bizony! Megnyitotta. Meg le is törte a kart róla...

-Ó, hogyaza.... kezdtem...

Bezártam a lovat, és megfejtem a tehenet, kaszáltam nekik, hoztam szénát is. Lemásztam az aknába, megnyitottam a vizet. Szerencsére a csap nyitókarjának csonkját könnyen lehetett mozgatni, így megoldódott az egész. Azóta is nyitva van az akna alján a csap, és a csonkkal üzemeltetem. Kesely nem próbálkozott ezzel többet. Igen. Ezzel. De nem csak ennyi érdekes dolog van ám az udvaron! Az, hogy a téglakupacot naponta meg kell igazítanom, csak egy dolog. 

Az udvar egyik oldala le van zárva, ideiglenes kerítéssel. Amikor üzemelt a villanypásztor, itt jártak ki a legelőre a gráciák. Most nem üzemel, így lezártam a kijáratot. Viszont a sok próbálkozás miatt rájött Kesely, hogy nincs áram a pásztorba, és a mögötte lévő deszkakeretre erősített vadhálós kerítéselemnek neki lehet feszülni, hogy a túloldalon lévő fű elérhetővé váljon. A bálazsinór a gazda legjobb barátja, ezt sokszor mondtam már. A zsinegekkel nem is volt probléma. Fél éve süti a nap őket, de egy sem szakadt el. Viszont a fenyő deszka már más lapra tatozik. Az megadta magát. És ha már megadta magát, a ló miért ne menjen át rajta, hogy megegye azt a fránya füvet a túloldalán?? 

Alig telt el néhány nap, és a lerombolt kerítés fogadott, másik oldalán a békésen legelésző lóval. Egészen addig legelészett békésen, míg meg nem látott. Pedig nagyon nagy nyugalomról tettem tanúbizonyságot, meg ne riasszam. Én az udvaron, az egyik oldalán, a másikon meg a végtelennek nem is mondható rét, de kiegészülve egy közepes repcetáblával, és egy elboronált puszta szántóval, közelebb állt a végtelenhez, mint az eddigi udvar...

Sikerült két-három tétova forgolódással belegabalyodnia a villanypásztor drótjába, meg a fehér jelölő kötélbe. Próbáltam neki csitítóan, nyugodtan beszélni, de szavaim a jégcsákány erejével hatottak rá: egyik fülén be, a másikon ki. Közben bent a fejében nagy vihart kavarhattak, mert egyszer csak megemelte a fejét, szeme a távolba révedt, és hangsebességre kapcsolt hirtelen... 

Keserűen gondoltam bele, hogy este hat van, a ló éppen Kincsemnek hiszi magát, és a szomszéd falu felé vágtat... Mikorra fogom meg???

Éppen nem érte még el a repce szélét, amikor vágott egy jobb kanyart, és folytatta a száguldást. Még jobb!! Gondoltam, irány a főút! Aztán megint egy jobbos, és visszakanyarodott. Persze nem haza, be az udvarra! Hanem csak errefelé...

Felvetett farokkal, nagyokat horkantva billegett végig a kerítés mellet. Aztán ki a ház elé, az útra. Ott is ment egy kanyart, aztán leállt legelni. Én a minden mindegy már arckifejezésemmel ballagtam hol erre, hol arra, próbálva követni. Amikor megállt, megláttam a lehetőséget rövidebbre vágni a hosszúnak ígérkező éjszakát.  Gyorsan applikáltam egy vészmegoldású kerítést az összetört helyére. Aztán odasétáltam a nagykapuhoz, és kinyitottam az egyik szárnyát. Kiléptem rajta, aztán még pár lassú lépés... Kesely felkapta a fejét, és már iramodott volna. De elé álltam, és bekanyarodott az udvarra. Gyorsan bezártam a kaput, és pár percet adtam neki, hogy megnyugodjon. Persze egy ló pár perc alatt nem nyugszik meg...

Szedtem egy marék füvet, hogy majd jól becsalogatom az istállóba. Jött is, egészen az ajtóig. Ott visszafordult. ment egy kört az udvaron. Odaléptem hozzá, megfogtam a kantárját. Ballagott velem. Egészen az ajtóig. Ott felvetette a fejét, és kikapta a kezemből a kantárt. Megint megfogtam, és az ajtóban már számítottam rá, mi lesz. Nem engedtem, de ő sem hagyta magát. Természetesen minden erőmmel próbáltam behúzni, de még csak meg sem mozdult, még a feje sem. A fű már nem érdekelte, be meg nem akart jönni. Első mérgemben csak dohogtam, és próbáltam húzni, a másik kezemmel már az egyik oszlopba is kapaszkodtam. Aztán mielőtt végképp leamortizáltam volna magam, elengedtem. Hirtelen még szitok sem jutott az eszembe, ami illene erre az egész helyzetre...

Inkább szép lassan odaballagtam a kis ház ajtajához, és egy fángli kukoricát vételeztem. Na, ez már jobban érdekelte a fránya lovat! Bementem a helyére, és kihívóan zörgettem a kukoricát. A ló megállt az ajtóban, és próbált nyakból minél több helyet elérni befelé úgy, hogy közben a többi része a kinti teret élvezhesse....

-Hát, kiskomám, ezt nem kapod meg, csak ha bejössz....- kínáltam közelebb neki a szemeket. Megállt egy pillanatra, hátranézett, majd vissza. Próbálta eldönteni, hogy ér-e annyit ez a kukorica, mint a ralli a repcetáblában. Aztán a ló mohósága győzött. Magát megadva beballagott a helyére. Megkapta a kukoricát, és HÁROM helyen is bekötöttem az ajtaját a karámjának. 

Még aznap este megcsináltam a kerítést, hogy másnap kiengedhessem. Nemsokára lesz pásztor, már ha a malacokat el tudom adni... Akkor majd kiengedem a rétre is, hagy vágtathasson kedvére. Két napig esett utána, nem engedtem ki. Ideges szokott lenni a vihartól. Aztán kivirult az ég, és kiengedtem. Meg sem lepődtem, amikor este a villanyóra ajtaját a földön találtam, ripityára tört üveggel. Csak összeszedtem, és hazavittem a keretet. A másnap reggelt a műhelyben kezdtem, OSB -t raktam az üveg helyére. 

Szóval a ló olyan, mint a kecske. Néha igazi Isten verése tud lenni. Csak nagyobb, és erősebb, meg nehezebb. Egyszer agyonütöm, a fene azt a szép szemét!