Az első kiállításom

Vagy két éve történt, hogy odakeveredtem a Facebookon egy csoportba. RajzMánia a neve. Akkor még néhány ezer tagja volt csak, de minden nap szebbnél szebb rajzokat, festményeket töltöttek fel a tagok, amiket saját maguk készítettek. Hetekig csak csodáltam az alkotásokat. Mindig szerettem a rajzokat, festményeket. Gyerekként vonzott is a rajz. Általában másoltam. Magam elé tettem kedvenc képregényeimet, és egy egy karaktert lerajzoltam, szabad kézzel. Az iskolában nem sok sikert értem el, legalábbis a saját mércémmel mérve. Sorra értek a kudarcok. Nem úgy alakult, ahogy akartam. Persze most már tudom, amit akkor nem, hogy nagyon ritka, hogy egy gyerek realista módon tudjon ábrázolni. Mindenesetre ez pont elég volt, hogy kedvemet szegje a dolog. A középiskola pedig nem hozta vissza. Eltávolodtam a rajztól. És úgy, hogy észre sem vettem, fel sem fogtam a hiányát. Aztán felnőttként jött ez a csoport, jött a sok szép rajz, meg a sok kezdő. Egyszer csak elöntötte az agyam, hogy én is akarok! Én is így akarok rajzolni!! Na itt kezdődött el az, ami 2016. március 7.-én csúcsosodott ki valamilyen formában....
Sokat és sokféle anyaggal dolgoztam ezalatt a két év alatt. Rengeteg embernek köszönhetek nagyon sokat, az önzetlen tanácsokért, motivációkért. Menet közben rájöttem, hogy a rajz és a festés nem pusztán képzőművészet, nem csak kikapcsolódás. Sokkal több ettől. Segít az embernek megismerni önmagát, a világot, megtalálni a helyét. Belassít, így képessé válik az ember hosszan kiélvezni egy-egy pillanatot. Amikor rájöttem, hogy nincs hová sietnem, (bár sokan mondták, de ezt magamtól kellett ÉREZNEM, nem volt elég tudnom), akkor sikerült ténylegesen elmélyülnöm az egész alkotó folyamatban.
Megtanultam mit hogyan érzékeltessek, hogy hasonlít egy portré. Mindig egyre több és több dolog volt, amit meg akartam tanulni. Nem elég a realizmus. Kell bele az érzelem. Kell, hogy a kép, amit alkotok, megmozdítson az emberekben dolgokat!
És lassan sikerült...
Felkértek , itt, a kis falumban, hogy mutassam meg a rajzaimat. Mutassam meg magam. Meg kell mondjam, nagyon meglepődtem először, de örömmel elfogadtam. Aztán közeledett a nap. Közeledett a megnyitó. De ki nyissa meg?
Alapvetően két emberre gondoltam. Mindkettő embert nagyra becsülöm, barátomnak tekintem őket. Az egyikük, Kiser Edina, rá is kérdezett, ki fogja megnyitni a kiállításomat. És ajánlotta is rögtön a másik embert, akire gondoltam: Bihari Lacit. Mindkettejükre gondoltam én is, viszont Laci 150 Edina 350 kilométerre él tőlem, és én sokalltam a távolságot. Többre tartottam azt a pénzt, amibe az út kerülne, mint amennyire azt becsültem, mennyit érnék a barátaimnak. De Edina unszolására megkérdeztem Lacit. Sajnos ő nem tudott elszakadni, de Edina ekkor meglepett és azt mondta, megtisztelném, ha megnyithatná a kiállításomat. Kicsit szégyelltem magam, amiért nem kérdeztem meg magamtól, de újfent csak örültem, hogy felajánlotta. Megkértem hát, hogy utazza át az országot, és nyissa meg a kiállításomat.
Szóval közeledett a nap, és én elkezdtem izgulni. Na nem nagyon, de egy kicsit igen... Üveg mögé tettem a rajzaimat, amiket meg szerettem volna mutatni. És a téma is adott volt: nőnap. Úgy válogattam össze a képeket, hogy méltó legyen a nőkhöz.
És megérkezett Edina. Meg a férje, Karesz, és a kisfiuk, Előd. Már ez több volt, mint amit várhattam volna, hiszen hárman tették meg ezt az utat, és mindezt értem! Edina az egyik legremekebb ember, akit ismerek. Nem sok asztrológust ismerek rajta kívül, konkrétan egyet sem, de ő annyira jó, hogy nincs is bennem semmiféle kíváncsiság más asztrológusokra. És mindez nem elég, meseterapeuta is. Imádja a magyar népmeséket, és ismer rengeteget közülük. A jelentésüket is érti. Szóval az ember veséjébe képes látni, és ezekkel a képességekkel felruházva mégis eljött! Miattam!
Azt tudtam, hogy nem egy hétköznapi megnyitóra számíthatok, de Edina minden várakozásomat felülmúlta. Egy mesét mondott...
Azt a mesét, amit én írtam. Tette ezt úgy, hogy több ember is könnyes szemmel hallgatta, köztük én is. Végtelenül meghatott ez az egész...
Szóval így esett meg az első kiállításom. Kevés rajzzal, néhány emberrel, de hatalmas érzelmekkel. Nem számított közben semmi, teljesen felszabadultam egy rövid időre. Ugyanazt éreztem, mint amikor elkészül egy rajz, és olyan a végeredmény, amilyet szerettem volna....
Mindenkinek át kellene ezt élnie!