Nincs lehetetlen, csak tehetetlen....

Mikor asztalosként felszabadultam, nem sok gépem, szerszámom volt. Apám nem kétkezi ember, egyik nagyapám fuvaros, másik vasutas volt. A családi szerszámkészlet a kombinált-, harapó fogó és kalapács hármasával ki is merült szinte. Szóval örökölni szerszámot nem nagyon lehetett honnan. Aztán jöttek a munkák. Mindig olyanok, amiket még nem csináltam, amikhez venni kellett ezt is, meg azt is, hogy meg tudjam csinálni. Amire nem volt pénzem, vagy elkértem valakitől, akinek volt, vagy egy-egy munkafázist mással csináltattam meg. első munkáim egyike egy szobabútor volt, táblásított fenyőből. A táblákat én nem tudtam mivel felszabni. Egy mezőkövesdi , azóta jó barátként számon tartott kollégával szabattam méretre a lapokat. Apró műhelyét teljesen kitöltött egy szabász körfűrész gép. Már akkor beleszerettem ebbe a remek szerkezetbe. Természetesen soha nem volt annyim, hogy vegyek egy ilyen masinát. Amikor építkeztem, gondoltam rá, hogy veszek, de végül akkor nem jött össze. Volt azóta is több olyan munkám, amihez kellett volna egy szabász gép, kézi szerszámokkal nehéz pontosat, derékszögeset vágni, és az alsó éleket folyton kiszaggatja a nem megfelelő lap. Sokat szabattam máshol. Volt, hogy megcsömörlöttem kicsit az asztalos szakmában. Nem is a szakmában, inkább az arányokban. Sok munkát vállaltam, olcsón dolgoztam, így sokszor a nyakamra nőtt a dolog, csúsztam a határidőkkel, mert nem győztem teljesíteni. Belefáradtam egy időre. Volt pár év, amikor nem vállaltam semmit, mert nem akartam csinálni tovább. Pedig szeretem a fát. Szeretek vele dolgozni. Szeretek kihívások elé állni, boldog vagyok, amikor sikerül túljutni, és győztesen állni a kész munka előtt.
Kerestem a kenyerem mindenféleképpen. Csak asztalosként nem. Aztán jött egy ajánlat , közel fél éve. Nem hittem , hogy kötélnek állok, de azért elmentem. Soha nem mondok nemet semmire, mielőtt meg nem ismerem azt, amire mondanom kellene valamit. Beszéltünk. Aztán megint. Aztán gondolkodtam. Aztán igent mondtam.
Olyan közegbe csöppentem, amit eddig nem ismertem. A nagyüzemi termelés, a professzionális gépek, és a harminc, negyven éve gyűlő szaktudás között találtam magam. Az első pár hónapban annyi információ került a birtokomba a szakmáról, mint eddig évek alatt. Olyan gépekkel dolgozhattam, amikről eddig nem is álmodhattam. És volt lapszabász is. Nem is egy!
Aztán a cég nyert pályázatot, és még modernebb lapszabászt akartak venni. A régi eladósorba került. Hetekig nyektettem a termelésvezetőt, és az ügyvezető igazgatót, hogy mennyibe fáj a fűrész, amit el akarnak adni. Aztán kiderült az ára. Megkérdezték, meg akarom-e venni. Hát hogy a kék égbe ne akarnám! Csak az a baj, hogy egyben nincs annyim...
Nem baj-mondták, majd havonta kifizetem, részletekben. Csak legalább egy évig maradjak.
Na... Madarat lehetett velem fogatni akkor! Lesz végre- közel húsz év sóvárgás után- lapszabász fűrészem, és legalább egy évig tutira nem küldenek el a cégtől! Nem mintha el akartam volna menni....
Szóval megnyertem a gépet. Már csak haza kellett hozni. Komoly gondolkodás következett. Az oké, hogy a cégnél a targoncával Matyi bácsi felteszi egy raklapra. az is ok, hogy ha jön az autó, akkor arra is. Na de hogy veszem le??? Mert egy tonna a drága...
Aztán eszembe jutott, hogy a faluban van olyan cég, ahol van targonca. Fel is hívtam a tulajt, rá is bólintott, csak szóljak, mikor , kigurulnak, és leveszik a gépet. Akkor ez ok. Fuvaros... A gép széles, nem fér be dobozos autóba, így platós kell. Amikor ezen gondolkodtam, hazafelé tartva szembe találkoztam az egyik barátommal. Pontosan egy olyan autóban ült, amilyen kellene. Egy tréler...
Levillogtam, megbeszéltük. Egyeztettem a targoncással, meg a tréleres barátommal. Jött is, mint a vihar, felpakoltuk a gépet, és már vitte is. Este már ott állt az udvaromon a fűrész, de még a tréler alatta volt. A targonca másnap reggel tudott jönni, de én meg akkor már dolgoztam. Megkértem hát egy szomszédot, hogy amikor jön a targonca, legyen ott, segítsen, álljon ki az autóval, mert a nejem lehet, hogy nem tud kijönni a pici miatt. Segített rajtam. Szépen meg is csinálták, amilyen közel csak lehetett, betették a műhely elé. Ha nem lett volna előtető, a bejárat fölött, be is tették volna bentre.
Egy kis üröm az örömben, hogy a gép fordítva volt, mint ahogy kellett volna, de ez már csak részletkérdés.
Most jött az a rész, hogy hogyan is fog ez bekerülni a műhelybe?
Elég sok emberrel jóban vagyok, barátomnak is sokat tartok. sokszor segítünk egymásnak. Már meg sem tudjuk mondani, ki kezdte, és hol tartunk, de ezt nem is kell számon tartani. Ha így lenne, megenné a penész az ilyen barátságot!
Szóval... Nándi barátommal már elég sokat kínlódtunk az évek alatt. Nem egymással, hanem együtt. Folyton lehetetlennek tűnő dolgokat oldottunk meg. Tettünk már fel platóra olyan diófa rönköt, amihez darut akartak hozni. Nem kellett daru. És a négy malomkő is azért van az udvaromon, mert azt mondta a volt tulaja, hogy nem lehet elvinni őket. Nem tilos, hanem képtelenség. Most mind a négy ott figyel a bodzabokraim alatt...
Tehát Nándi barátom. Felhívtam, mondtam neki, meg kellene szakérteni egy dolgot, jöjjön át, amikor tud. Fél óra nem telt bele, ott volt. Nézte a gépet, nem húzta fel a szemöldökét, nem mondta, hogy hülye vagy??? Előtte volt egy probléma, és meg kellett oldani.
-Be tudjuk vinni.
-Ok. -eszembe sem jutott kételkedni.- Mikor?
-Akár most is. Gyere át, hozd a kézikocsit, felpakoljuk a görgőket, a padlókat, és a feszítővasakat.
- Jó. Fél óra, és ott vagyok.
Azzal Nándi elballagott. Én még gyorsan rendezkedtem a műhelyben, és átmentem. Felcuccoltunk, leparkoltunk a gép előtt. Padlók, pajszerek... Na nem ezek a bolti silányak! Jó másfél méter hosszúak, és három centi vastagok. A fene tudja, hol csináltatta Nándi őket! Fél óra, és a gépet megfordítottuk a raklapon, hogy a műhelyben ne kelljen. Nem is lehetett volna. Aztán itt emeltük, ott, ide padló alá, meg oda, megint emeltük, görgők alá, és a raklap kikerült alóla. Egy óra telt el.
Még kettő kellett, hogy bekerüljön a helyére.
Csak hogy minden világos legyen:
A műhely előtt a placc faragott terméskő. Nem csiszolt, csak faragott. Kicsit dimbes-dombos, de nekem ez tetszett. A műhely ajtó tokja, és a gép között volt összesen tíz cm. A terméskő placctól a műhely padlója tizenöt centivel magasabb, és egy négy centis küszöb is volt, csak azért, hogy ne legyen egyszerű a képlet.
Beraktuk ketten az egy tonnás fűrészt három óra alatt úgy, hogy  se a fűrészt, se a terméskövet, se a betont, se az ajtófélfákat, de még a küszöböt sem tettük tönkre. Mondjuk a gipszkartonon, ami belül borítja a műhely falát,  lett egy kicsi lyuk, és Nándi rálépett egy alátét fára, amin kibicsaklott a lába... A gipszkartont nem bánom, mert ez a legkevesebb, de a barátom lábát sajnálom. Szerencsére nem lett baja, azt mondta.
Akartam egy lapszabászt, és bent áll a műhelyben. Nem kellett hozzá, csak türelem, pár nagyon jó barát, és az, hogy ha van egy probléma, akkor nem a problémát látja meg az ember, hanem a megoldást.