Bonifác és a Hóember

Elnézést kérek, hogy ritkán jelentkezek, de munka mellett és a pici lányom mellett nem tudok sok időt szakítani másra. Rendezem soraimat, azt a kicsike időt kihasználva, ami naponta jut rá. Nem akarok addig semmi komoly dologba belefogni, míg nincs rendbetéve körülöttünk minden. Már nem rohanás és fejetlenség vesz körül. Viszont amíg abban éltünk, sok dolog elhanyagolódott, amit most el kell pakolnom, rendszereznem, különben nem tudok majd dolgozni. A hóesés is megnehezítette a dolgokat körülöttünk. A télnek a hóesés részét, és a fehér táj látványát nagyon szeretem. A többit annyira nem. A február közepéig tervezett famennyiség sajnos január vége előtt egy héttel köszönte szépen, és elfogyott. A műhelyben sok dolgot összeszedtem, ami azért volt ide-oda téve, hogy majd ha lesz idő, összevágom a tűzre. Így öröm az ürömben, hogy pakoltam, és fűrészeltem, hogy legyen tüzelő. semmi másra nem voltak jók ezek a dolgok, csak meleget csinálni belőlük.azóta persze vettem egy autónyi raklapot, február elején megint veszek majd, így biztos elég lesz Az idei első télre. Persze ha találok benne olyan fát, amire ránézve látom, nem csak a tűzre jó, azt megmentem. Majd megmutatom, miket is lehet elkövetni belőlük...
Visszatérve a hóesésre:már régen nem esett ennyi hó nálunk. A fiam ki is használta ezt a ritka alkalmat, és épített egy hóembert. A kutyák itatója lett a kalapja, néhány macskakő a szemei és a gombjai, egy fadarab az orra, ágból készítette a karjait. Délutánra kisütött a nap, és a hó olvadni kezdett. A hóember is összébb kezdett menni, kicsit meg is dőlt. erről jutott eszembe az alábbi történet:

A gyerekek mindig várják a havat. Persze a szüleik nem annyira, de ez nem sokat nyom a latban. Nagy örömmel vetik magunkat a hócsatába, és várat építenek, meg hóembert. Odahaza is készül mindig egy, Bonifácéknál is. Nézegette minden reggel, és amíg a hideg tartott, a hóember kitartóan strázsált az udvar közepén. Arcáróla szénből rakott mosoly sosem hervadt, kalapját délcegen hordta, seprűjét kitartóan fogta, soha lejjebb nem eresztve.
 Aztán egyik reggel már erősebben süthetett a nap, és az ereszről lógó jégcsapok csöpögni kezdtek. A A kis Bonifác ijedten szaladt ki a hóemberhez. Már nem tartotta a seprűt, tartása sem volt délceg, kissé megdőlt, sisakja is hátracsúszott, éppen csak le nem esett fejéről. Néhány gombja leesett, répaorra is a földet nézte...
-Mi történik veled Hóember?- kérdezte a lurkó. -Meg fogsz halni?
- Nem halok meg Bonifác.- szólt szelíden a hóember. Jön a tavasz , és nekem vissza kell utaznom oda, ahonnan jöttem.
- Honnan jöttél?- húzta fel a szemöldökét a kisfiú.- És mivel fogsz odautazni, vonattal?
- Az Északi-sarkról jöttem, a szelek szárnyán. És ugyancsak a szél szárnyán fogok visszautazni. -Mosolyodott el a hóember.- Tudod, odáig nem járnak a vonatok...
- Hogyan tudsz a szél szárnyán utazni, hiszen nehezebb vagy, mint én? - elmélkedett a fiú.
- A tavaszi napsugár megolvasztja a havat, amiből a testemet gyúrtad, és a szellő felszárítja a vizet. Felkap, és messzi magasba repít, onnan pedig északra. Majd jövő télen megint eljövök hozzád az Északi-széllel...
Mire ezt kimondta a hóember, már az utolsó gombja is leesett, répa-orra is a földön volt már.
Bonifác állt még egy darabig, és nézte, ahogy lassan eldől az egyre kisebb hóember. Kicsit szomorú volt, mert rájött, semmi nem tart örökké. De boldog is volt, mert azt is tudta, hogy mindennek lehet folytatása...


Persze azóta elolvadt a nagy része, és a hóember is útra kélt északra. De legközelebb majd találkozunk megint.