Egy diófa halála

Ma hívott az öcsém, hogy menjek segíteni nekik fát húzni. Van, illetve most már csak volt a falu egyik portáján egy elég nagy diófa, ami elkezdett elszáradni. Elég közel volt a szomszéd házhoz, és szerencsétlen módon úgy nőtt, hogy a ház felé dőlt. A koronája fele a tető fölé magasodott, és pontosan ez a része kezdett elszáradni. Ki kellett vágni, illetve ledarabolni. Ribizli barátunknak és az öcsémnek is megvan az engedélye a lakott területen történő fakitermelésre, meg a veszélyes fák kivágására, sőt, Ribizli alpinista munkát is végzett már. Nem okozott gondot a munka, de kellett egy segítő kéz még, aki húzza a kötelet, irányítva a levágott darabok esését.

Elmentem segíteni nekik. Ahogy ott álltam, és néztem a munkát, eszembe jutott, hogy ugyan belegondolnak-e az emberek, hogy a fa él? Az asztalos kollégák, és a hobbiból fával dolgozók mind azt mondják, hogy a fa él. Szeretnek vele dolgozni. De a fa valóban ÉL! Nem egy anyag, mint az acél, vagy a kő, hanem sokszor matuzsálemnek mondható lény, aki nem tud bánatosan nézni az emberre, mint egy kutya, nem tud sírni, mint egy bárány, és nem csapkod a szárnyaival, mint a csirke. Némán , mozdulatlanul tűri mind a véget. Vagy csak mi nem halljuk a jajgatásaikat? Nagyon könnyű így velük végezni. Tudom, hogy kell a fakitermelés az építkezések miatt, a bútorok elkészítéséhez, a téli tüzeléshez.
De álljunk meg egy kicsit, és gondolkodjunk el! Az a szék, amin ülünk, az asztal, amin eszünk, az ajtó, ami bent tartja azt a meleget, amit a fáknak köszönhetünk, mind éltek egykor. Iszonyatosan hálásnak kellene lennünk a fáknak, nemcsak a gyümölcsük miatt, amit jóízűen elfogyasztunk, nemcsak a friss, éltető oxigénért, amit adnak nekünk, hanem mindenért, amit nekik köszönhetünk.
Hogy némán eltűrik minden galádságunkat...
Eszembe jutott közben az is, hogy a minap jött szembe velem egy régen látott kép az interneten. Két, vagy három favágó állt , egy antik fotón pózolva, egy gigászi fatörzs előtt. Büszkén, hogy ők ezt kivágták. Lehet, hogy a fa idősebb volt, mint az egész európai civilizáció, és jött néhány ember, és kioltotta szikráját örökre. Ha nekem ilyen fát ki kellene vágnom, nem tudnék büszke lenni. Férfi létemre valószínű, hogy meg is könnyezném. Olyan felbecsülhetetlen érték a szememben egy ilyen ősöreg élőlény, hogy el sem tudom mondani.
Egy kicsit minden fára így nézek. Meg az apró bogarakra is. Persze bosszant a szúnyog, meg a légy, és haragszok, ha megcsíp a darázs, de ugyanakkor hosszasan el tudok gyönyörködni ezekben az apróságokban is. Hogy mennyi mindent ki tudnak bírni, picike méretük ellenére is....
Na de elkanyarodtam.... Vége lett a diófának, ügyesen megoldották. Nem történt sem baleset, sem kár a szomszéd házában. Csak épp egy pici részem nekem is meghalt a diófával együtt....