Tacskózsiráf...

A legjobb és a legszebb történetek mindig a gyerekek körül keletkeznek. Biztosan lesz Mirukával is rengeteg. Esténként, míg anya mosogat, leheveredek a kicsi mellé az ágyra a nappaliban, és beszélgetünk. Vagy játszunk kis plüss figurákkal. Mutogatom neki őket sorban, és amelyik megtetszik, azzal foglalkozunk, közben mindenféle kéket-zöldet beszélek hozzá. Ő meg hol a játékot figyeli, hol azt, amit beszélek. Tanul. Én meg mondom...  A legjobban most egy sötétlila  alapon, sárgás pöttyökkel rendelkező malacot kedvel. Mondtam is neki, hogy ez a malacka nagyon betegnek néz ki, mert tiszta kiütés. De csak vigyorog hozzá. Aztán van egy (szerintem) zsiráf, de alacsony költségvetésű lett a gyártása, mondtam a lányomnak, mert kispórolták az anyagot a nyakából, és a lábából is. Vagy... a fejére esett egy virágcserép, mondtam Mirának, és benyomódott a nyaka, meg a lába. De az is lehet, hogy ez egy sarkvidéki zsiráf, és fázik. Behúzta a nyakát.... de végül kiegyeztünk abban, hogy inkább egy tacskózsiráfról lehet szó.
A tacskózsiráf alacsony növényeket eszik, és puszikat ad érte...
Néha rácsodálkozok, hogy mennyi zőccséget tudok összehordani neki zsigerből. Még gondolkodnom sem kell rajta igazán, csak úgy jön belőlem. Lehet, nem biztos, de lehet, hogy ez örökletes, vagy esetleg tanult....
Nagyanyám is mondott sokszor olyan mondókákat, míg gyerek voltam, hogy nem tűrne nyomdafestéket, hiába is keresné az ember gyermek mondókás könyvben, mert nincs az az Isten, aki engedné beletenni bármelyikbe is.
Ilyen a kecskés mondóka, amit mindhárom gyereknek mondogattam én is, ahogy nagyanyám tanította. Miszerint:
Négy lába van a kecskének,
Ötödik a szarva,
Árkot ugrik, nagyot fingik,
Igya meg a gazda!
 De tanultunk olyan mondókát is, amibe egy-egy galamblelkű szerkesztő belepirult volna, bokától fülcimpáig:
Totós asszonynak, totós a lánya,
Kerülj mögéje, nyu-nyulj alája,
Tipi-tapogasd meg, van-e hája...
ezt énekelni kell, van egy sajátos dallama, amit nem tudok leírni, lévén nem ismerem a kottát....
De ugye a gyermekek milyenek... Amilyenek mi is voltunk gyereknek, a hülyeség hamarabb és könnyebben megragad, mint bármely komoly mű.
Szóval Mira tanul. Hol ezt, hol azt. De mivel a szép magyar nyelvhez (szerintem) hozzátartozik a vicces mondókák és kicsit pajzán énekek világa is, ki vagyok én, hogy ezt ne tanítsam meg neki?