A héten kényszerpihenős voltam. Az első két nap szabadságon voltam is, meg nem is. A cégnél nagy felújítások zajlanak, és ekkorra tervezték a betanításunkat az új gépekre. Nem mertem semmi komolyba belefogni, mert utáltam volna félbehagyni. elutazni meg végképp nem lehetett, mert egész nap vártam a telefont, hogy mehetek végre tanulni. Természetesen nem kellett menni. Aztán kedd estére bedurrant a torkom, de úgy rendesen. Majdnem tíz éve félvállról vettem egy hasonlót, és majdnem elvitt. Azóta az első kaparó érzéssel már megyek az orvoshoz. Nem vicc.
Szóval pihentem, mert nem tehettem mást. Sok dolog eszembe jutott, volt idő befelé figyelni. Általában csak hagytam áramlani a gondolatokat. Remek gyakorlat, hogy az ember belsőleg egyensúlyba kerüljön. Hát, még nem sikerült teljesen.
Két élményem viszont volt a héten. Meghatározó dolgok. majd tíz évig hetente több alkalommal jártam edzésre. Karatéztam. majdnem az elejétől fogva tartottam is a foglalkozásokat, olyanoknak, akik kevesebbet tudtak tőlem. Szerettem tanítani, szerettem edzeni is. A karate ruha, mikor felveszi az ember, ad egy plusz tartást. Ez a tartás megmarad, amikor levesszük is. Az öv szorosan fogja a ruhát. Rajta a csomó, sokáig az életem egyik meghatározó középpontja volt. Már nem is tudom, miért hagytam abba. Eleinte nem is akartam abbahagyni. Csak elkezdtek becsapni a dolgok. Azt gondoltam egyre több dologról, hogy fontosabb, mint az edzés. Pedig az edzés nem csak testmozgás volt. Az edzés akkor én magam voltam. Mindent saját magam elé kezdtem helyezni. mindent, és mindenkit. És így elmaradtam az edzésekről. Pedig jól ment. A tanítás is. Azóta néha el-el megyek az öcsém tanítványaihoz, ha nem tud elmenni megtartani egy-egy edzést. Hosszú idő óta , a hét elején megint megkért, hogy helyettesítsem. Eleinte vonakodtam, mert bevallom őszintén, sajnáltam az időt rá. nem az öcsémre, hanem az edzésre. Aztán mégis elmentem, mert sokat segít ő is rajtam, nem hagyom cserben én sem.
Előkotorta a nejem a ruhát a komód legalsó fiókjából. Lehozta, én elpakoltam. Aztán elmentem megtartani az edzést. Pontosan időben érkeztem. Nem szeretek pontosan érkezni. jobban szeretek kicsit hamarabb menni mindenhová, biztos, ami biztos. A gyerekek már javában öltöztek. Akik régóta járnak, megörültek nekem. Aztán öltözni kezdtem én is. A gyerekek beszélgettek, ugratták egymást.
-Aki utánam megy be a terembe, az fekvőtámaszt fog nyomni...- jegyeztem meg az orrom alatt.
Erre igyekezni kezdtek, és közölték: az öcsém is mindig ezt mondja.
Én csak bazsalyogtam az orrom alatt, és komótosan öltöztem tovább, hogy adjak nekik egy kis egérutat.
Felvettem a nadrágot, meg a kabátot. Megkötöttem mindkettőt. Ismerős szeretőként ölelt mindkettő. Átjártak a régi idők energiái egy pillanatra. Aztán megkötöttem az övet. Nem lehet elfelejteni soha azt az érzést, amikor az embert biztosan körülfogja az öv. A központjába kerül a csomó...
Akkor , ott eldöntöttem, nem fogom veszni hagyni ezt a dolgot az életemből. Annak idején adott egy keretet, egy biztos pontot, akkor is, amikor minden a legrosszabb volt az élet egyéb részén. megtanított arra, hogy irányítani tudjam a figyelmemet, hogy el tudjam űzni magamtól a zavaró gondolatokat, ha csak egy rövid időre is. Amikor az ember képessé válik kikapcsolni a problémák állandó jelenlétét, akár csak egy órára is, az felbecsülhetetlen. Van, amikor a józan eszét köszönheti ennek. Persze a gondok nem tűnnek el tőle, megmaradnak, és visszaülnek az ember fejébe, edzés után, de sokszor megoldásokkal együtt érkeznek, és a legtöbb esetben sokkal kisebbnek néznek ki, mint mikor először az agyában terpeszkedtek.
Kicsit azért berozsdásodtam a pár év kihagyástól, de ez kis kitartó sanyargatással orvosolható.
Nem sokat edzettem, inkább a gyerekekre figyeltem. Ha edzek, akkor arra szeretek figyelni. Ha tanítok, akkor nem tudok mindkettőre. Így most a gyerekek jártak jól. Meg én is, mert visszakaptam magamból egy darabot...
A másik élményt a fiammal együtt sikerült megélni. Amikor pici volt, íjászkodott a család. Szinte mindenki. Szégyenszemre a visszacsapó íjam is felkerült a szekrény tetejére. Néha, porolás közben leszedtük, meg-meg simogattam, de visszatettük. Most, már egy ideje nyektet a gyerek, hogy szeretne lőni vele. Ha már úgyis dögrováson voltam, és semmit nem tudtam csinálni, miért ne?
Átballagtunk a tanyára. Útközben Bars el nem engedte volna az íjat, a világ minden kincséért sem. Nagyon kíváncsi voltam egy elméletemre, úgyhogy én is alig vártam, hogy lőjön.
A fiam csillagjegye kos. Nálam ez nem hit kérdése, hogy meghatározza-e az embert a csillagjegye. Bizonyos vagyok benne. Szóval ő a kosok mintapéldánya. Bolygója a Mars, amit a háború Istenéről neveztek el. A neve Bars, ami szinte kiköpött Mars. Állandóan hadakozik valamivel. A növények a portán reszketnek, ha kilép az ajtón. Számát sem tudom, hányszor szidtam le érte, de ez a természete. és a természete ellen nincs mit tenni. Jobb lenne kihasználni, mint korlátozni. A stratégiai érzéke messze jobb, már most, mint az enyém. Az online hadviselésben felnőtteket megcsúfol, és sokszor nem az erejével, hanem a taktikai érzékével.
Szóval háború.... Odaértünk a tanyára, előszedtem egy szalmabálát. Felajzottam az íjat, és lőttem. Másodjára a héten szembesültem a rozsdával a testemben. De azért ha nagy szórásképpel is, eltaláltam mindhárom vesszővel a bálát. Egyelőre húsz méterről. A gyerek vagy hat éve nem lőtt szerintem az íjammal, úgyhogy mondhatjuk kezdőnek. Az első két lövése mellé ment. A harmadik alig talált. Aztán megint én következtem. Három találat. Aztán a háború helyi kisistene jött. Három találattal. Aztán én kettőt mellé, egyet közel hozzá, majd a fiam lőtt hármat , de egymás mellé. Aztán nem égettem magam tovább, és hagytam, hagy élvezze egyedül. Azt vettem észre, hogy rögtön a határokat kezdte feszegetni. Minden kört messzebbről lőtt, és harminc méterig talált nagyrészt. Meg kell állapítanom, hogy az eredeti feltevésem helytáll: van érzéke hozzá. Hiszen fegyver!
Aztán persze belejött a dologba a gyerekes marhaság, és elfordított fejjel ellőtte az egyik vesszőt a susnyásba. Aki már terepen íjászkodott, tudja, hogy a lábszárközépig érő fűben, ha vízszintesen ellőnek egy vesszőt, lehet az olyan tarka, mint a páva, akkor sem lesz meg, mert elbújik. Hiába keresed, hiába taposgálod a füvet, az Istennek nem lesz meg.
Aztán nekem mennem kellett, így hagytuk a vesszőt a levesbe...
Észere sem veszi az ember, és olyan dolgokat hagy el az életéből, amik számítanak. Számított az övemen a csomó, mert amit tanultam általa, a mai napig elkísér, meghatároz. Számított az íj is, mert hasonló dolgokat ért el velem, mint a karate. Kevés olyan dolog van az ember életében, ami el tudja hozni az egyensúlyt a belsőjében. A pillanatnyi békét. Nekem három ilyen dolgot is adott az élet: a karatét, az íjászatot, és a rajzot. Most, már közel egy fél éve egy ceruzavonást sem sikerült húznom, a magam örömére. Ráébredtem magamtól, amit a barátaim már régóta mondogatnak, hogy ha nem vagyok egész, a körülöttem lévő dolgok sínylik meg. És most eszméltem rá, amikor életem eddigi szilánkjait a kezembe vettem, hogy nem vagyok egész...
Megkeresem a ragasztót!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése