Szóval hoztam négy láda paradicsomot. Ötvenkét kiló. Szabadföldi, nagy termelőtől. Ma reggel fogtam neki, míg az asszony elmosta a tegnap felkutatott üvegeket, meg az üstöket, addig megmostam, kivágtam a hibás részeket, összevágtam. Rőzsével gyújtottam be az üstházba, legalább az is kopik, és értelmet nyer. Hamar fel is forrt, szépen elkezdett söndörödni a héja. Aztán átpasszíroztam az egészet egy másik üstbe. Egy kis ebéd is belefért, meg egy kávé. Aztán megint alágyújtottam az üstnek, és fogyott a rőzse szépen. Közben a kedvesem kihozta az odakészített asztalra a tiszta üvegeket. Kihozta a sót, egy kis cukrot, beízesítette a levet, majd amikor elfőtte a habját, kiüvegeztük.
Délben tettem oda, fél négy körül lett lezárva a harminckettedik üveg. Próbáltam olyan helyet keresni, hogy ne süssön végig a nap rám. Persze nem volt olyan meleg, mint a múlt héten, de azért izzadtam, mint kurva a templomban. A szememet hol a verejték csípte, hol a füst. Mert ugye szépre száll a füst, de bolond aki állja. Próbáltam ugyan elállni előle, de csak körbetáncikáltuk az üstházat. Elég gyakran becsuktam a szemem, de nem hagytam abba. Akárhányszor becsuktam, azt láttam magam előtt, hogy ülünk az asztalnál, és paradicsomszószt ettünk. Vagy levest. És láttam a gyerekeket, hogy ízlik nekik. Ez minden füstöt, izzadtságot megér!
