Tacskózsiráf...

A legjobb és a legszebb történetek mindig a gyerekek körül keletkeznek. Biztosan lesz Mirukával is rengeteg. Esténként, míg anya mosogat, leheveredek a kicsi mellé az ágyra a nappaliban, és beszélgetünk. Vagy játszunk kis plüss figurákkal. Mutogatom neki őket sorban, és amelyik megtetszik, azzal foglalkozunk, közben mindenféle kéket-zöldet beszélek hozzá. Ő meg hol a játékot figyeli, hol azt, amit beszélek. Tanul. Én meg mondom...  A legjobban most egy sötétlila  alapon, sárgás pöttyökkel rendelkező malacot kedvel. Mondtam is neki, hogy ez a malacka nagyon betegnek néz ki, mert tiszta kiütés. De csak vigyorog hozzá. Aztán van egy (szerintem) zsiráf, de alacsony költségvetésű lett a gyártása, mondtam a lányomnak, mert kispórolták az anyagot a nyakából, és a lábából is. Vagy... a fejére esett egy virágcserép, mondtam Mirának, és benyomódott a nyaka, meg a lába. De az is lehet, hogy ez egy sarkvidéki zsiráf, és fázik. Behúzta a nyakát.... de végül kiegyeztünk abban, hogy inkább egy tacskózsiráfról lehet szó.
A tacskózsiráf alacsony növényeket eszik, és puszikat ad érte...
Néha rácsodálkozok, hogy mennyi zőccséget tudok összehordani neki zsigerből. Még gondolkodnom sem kell rajta igazán, csak úgy jön belőlem. Lehet, nem biztos, de lehet, hogy ez örökletes, vagy esetleg tanult....
Nagyanyám is mondott sokszor olyan mondókákat, míg gyerek voltam, hogy nem tűrne nyomdafestéket, hiába is keresné az ember gyermek mondókás könyvben, mert nincs az az Isten, aki engedné beletenni bármelyikbe is.
Ilyen a kecskés mondóka, amit mindhárom gyereknek mondogattam én is, ahogy nagyanyám tanította. Miszerint:
Négy lába van a kecskének,
Ötödik a szarva,
Árkot ugrik, nagyot fingik,
Igya meg a gazda!
 De tanultunk olyan mondókát is, amibe egy-egy galamblelkű szerkesztő belepirult volna, bokától fülcimpáig:
Totós asszonynak, totós a lánya,
Kerülj mögéje, nyu-nyulj alája,
Tipi-tapogasd meg, van-e hája...
ezt énekelni kell, van egy sajátos dallama, amit nem tudok leírni, lévén nem ismerem a kottát....
De ugye a gyermekek milyenek... Amilyenek mi is voltunk gyereknek, a hülyeség hamarabb és könnyebben megragad, mint bármely komoly mű.
Szóval Mira tanul. Hol ezt, hol azt. De mivel a szép magyar nyelvhez (szerintem) hozzátartozik a vicces mondókák és kicsit pajzán énekek világa is, ki vagyok én, hogy ezt ne tanítsam meg neki?

Év végi meglepetés

-Fogd meg a picit, mert te már reggeliztél... -mondta ma reggel a nejem.
- Dehogy reggeliztem!-vettem a kezembe Mirát- Csak egy fél rúd bejglit ettem meg...
ez a vége a Karácsonyi és Szilveszteri menünek.
A diós bejgli a legkitartóbb mind közül. A fácánleves még szenteste elfogyott. Isteni finom lett! Keresztanyám mézes krémese 29.-éig bírta, aztán végképp feladta a megmaradásért vívott harcot. Anyám töltött káposztája 30.-án bevégezte, a mákos bejgli pedig valamikor 27-28 között lelte halálát. A diós még kitart. A legnagyobb gerillaharcok árán bár, de még megvan. Reggel a kávé mellé elkopott az utolsó rúd fele. Három-három mákos és diós alakulat volt a tepsiben. Az asszony tervezte, hogy majd elteszi a káposztát is , meg a bejgli egy részét is a fagyasztóba. De elmaradt a fagyasztás. Nem volt mit...
Készült még kétféle saláta Szilveszter estére, de nem sok jövőt jósolok neki.
A két ünnep között, olyan 29.-e magasságában , ahogy indultam etetni a disznókat, hatalmas felismerés ütött fejbe. A naspolyát a fán hagytam!!! Kifejezetten jót tesz neki, ha kicsit megfagy. Na, ennek nagyon jónak kell lennie, mert nem is egyszer fagyott meg az idén, és nem is kicsit.
Gyorsan odaöntöttem a disznóknak a kaját, aztán siettem a kertbe, a naspolyafához. Hát... tele volt kőkemény gyümölccsel. Még szerencse, hogy a kabátomnak jó nagy zsebei voltak! Így is úgy mentem be, mint a kötéltáncos, ki ne potyogjon a zsebeimben púposan álló drága gyümölcs. Kipakoltam egy tálba őket. Aztán egy tálcára, mert eszembe jutott rögtön, hogy ezek ha kiengednek, jó nagy kulimásszá válnak, egymást összenyomva. A fagy lassan el is engedte szorítását rajtuk, a konyha melegében. Aztán jött a próba, hogy nem romlottak-e meg a sok megfagyás, és kiengedés miatt. Hát... valami mennyei felüdülés eszegetni a sok bejgli, meg káposzta után, vagy éppen között...
Sajnos a nejem nem esheti most, mert fél, hogy megfogja a pici hasát. Mert tud olyat is a naspolya. A fiamnak nem jött be, vagy az állaga, vagy az íze, vagy mindkettő, így sajnos nekem kell mind egy szálig megenni.
Szóval az ünnepek közötti dőzsi letudva. Lezártuk az évet, múlttá vált, minden eredményével, minden nyűgével, minden szépségével. És megnyitottuk az új évet, tele tervekkel, reményekkel, célokkal. Vannak bőven! Csak legyen annyi idő ebben az évben, hogy mind beleférjen!