Miracsizma

Van előnye is a rossz időnek. Előkerülhetett a gumicsizma!! Na nem a miénk, mert az már régóta használatos, hanem a legkisebbé a családban. Egy szép citromsárga gumicsizmát örökölt valakitől a családban. Szinte soha nem volt használva még, így nem viseltes. Eléggé elkeskenyedett az idő ma is, mint a hét többi napján. Hiába, igazi őszi idő van, ennek van itt az ideje.
Az asszony nagy boldogan hozta elő a gardróbból a csizmácskát, és elkezdtünk készülődni a tanyára. Akármilyen is az idő, és legyen az ember beteg, a jószág körül el kell végezni.
A babakocsiba végig a csizmát szemlélte a kisasszony, ami a lábára került. Az anyja úgy beöltöztette, hogy meg is jegyeztem, ha véletlenül megenné most az oroszlán a gyereket, egy hétig rongyot sz@rna utána... Ő csak vigyorgott, hogy naná! Nem is fog itt megfázni a kicsi!
Szóval a kis mislenbabával ballagtunk át végezni. Ő meg a csizmát stírölte végig. Amikor odaértünk, nem volt tovább maradása a kocsiban, hiszen az anyja, míg én a tehenet fejem, sétáltatta a gyerkőcöt mindig, megalapozva az esti alvást ezzel. És ugye a szokás nagy úr, így Mira nem tűrte az ülést sokáig. Úgyhogy amit a ló elkezdett összetaposni sarat, azt Miruka folytatta. Próbálta ugyan a feleségem a kerítéshez támogatni a gyereket, de nem jött össze a dolog, mert egyből jutott idő észrevenni, hogy né, sáros lett a csizma! És nem elég szemmel nézni, meg is kell fogni! Nem győzte a nejem elkapni a kis kíváncsi kezeket a csizma orrától, így a sétafikálás mellett döntöttek.
Kénytelen is volt, mert felvenni nem tudta. Nem akarta összesározni a ruháját, mert a gyerek lába jár, mint a motolla, ha felvesszük. A babakocsiba sem lehetett visszaültetni, mert tiszta retyó lett volna...
Kénytelenek voltak végigsétafikálni az egész fejést, és etetést. Mira megmutatta a csizmát a Keselynek is. Meg is próbálta orron rúgni vele, hogy jól megjegyezze, de az anyja ezt sem hagyta.
Mondtam is neki, hogy ej, milyen anya az ilyen, hogy a sarat se hagyja megfogni, meg a lovat se orron rúgni. Na meg a macskák. Azokat sem lehetett fenékbe billenteni!
Mire végeztem az etetéssel, már az egyik nadrágszára is kint volt a csizmából a kisasszonynak.
Mielőtt a kocsiba tettük volna, az asszony felkapta, én meg mielőtt kalimpálni nem kezdett, megszabadítottam a csizmáktól. Míg beültek, addig gyorsan lemostam a csapon.
Úgy néz ki, a héten a fejés mellett minden este csizmamosás is felkerül a programba...









Apró örömök az életben....

Ha egy gyárban dolgozol, könnyen megesik, hogy üresen jár az agyad. Észre sem veszed, és kezdesz beszűkülni. Kisebb, fakóbb lesz a világ, nem jut idő semmire. Amikor vállalkozó voltam, akkor sem volt sok időm, de ha elegem lett, úgy általában mindenből, és mindenkiből, tartottam egy nap szünetet, vagy kettőt. Persze a tennivaló megvárt, de nem érdekelt. Szükségem volt rá, és ez éppen elég indoknak bizonyult. Most, hogy nem a magam ura vagyok, és időm nagy részét bent töltöm a gyárban, gyakran érzem szükségét a szünetnek, csak nem tehetem meg... bevallom őszintén ez a szabadsága a dolgoknak nagyon hiányzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából akkor sem voltam szabad, de az illúziója ott volt. Most ennek nyoma sincs.
Próbálok kis dolgokba kapaszkodni. Ha már a nagyobb terveimet nem valósíthatom meg, legalább az apróbbakba kapaszkodok, amíg lehet. Arra például marad idő, hogy a műhelyt pakolásszam, rendszerezzem, vagy éppen egy-egy dolgot megélezzek, benyelezzek, amit már régen meg kellett volna tenni. Nem volt rá idő. Most meg szinte csak erre van. Ha nagyobb dolgokba kezdek, napokra széthúzódik. Egy-két, jobb esetben három-négy szabad órám jut egy-egy napra, és ebbe beletartozik a jószágozás, és a ló is.
De nem panaszkodni akarok. Inkább csak elmondani. Hátha úgy veszít az energiájából a dolog...
Most biztosan ennek van itt az ideje. Hogy a máséval foglalkozzak. Bár... amióta itt dolgozok, sokkal több dolgot meg tudtam csinálni itthonra, mint ezek előtt. Csak apróságok, de nem is gondolná az ember, milyen fontosak is tudnak lenni. A fürdőszobába kellett két szekrény. Az egyikbe törölközőket akart tenni a feleségem, a másik a mosdó alá készült volna. Még decemberben leszabtam hozzá a lapokat, az éle is le lett zárva, és azóta csak rakosgattam. Időnként a feleségem felemlegette, hogy el ne vesszen a legendák homályában a két szekrénye. Egyik nő sem érti meg, hogy ha a férje megígéri, hogy megcsinál valamit, akkor meg fogja, nem kell félévente szemére hánynia, hogy még nincs kész...
Na, szóval előkerültek egy hete a bútorlapok. Pakoltam volna, jobbról balra.
A francokat! Gondoltam magamban, és gyorsan kifalcoltam a hátfal helyét, beállítottam a lamellázó gépet, úgyis be akartam már, mert könnyebb vele dolgozni, mint a köldökcsapokkal. Kilökdöstem a lamellák helyét (ezek kis vékony, fa-kekszek, amivel össze lehet ragasztani a bútorokat), és össze is ragasztottam. Aztán irány a tanya, fejés, lovazás. Másnap szabtam hozzá hátfalat, és kerestem kékfejű szeget. Biztos vagyok benne, hogy több kiló kékfejű szegem van a műhelyben, öt-tíz dekás csomagokban, ugyancsak a balladai homállyal fedve, valahol... Majd egy következő körben, amikor önuralmat kell a sors szerint tanulnom, rendbe teszem ezt az ezer-apró részét is a műhelynek. Felszegeltem a hátfalakat, és aznapra ennyi. Majd jött két nap, hogy be sem mentem a műhelybe, mert elhúzódott a munka a melóhelyen. De ma véletlenül időben hazaértem, és előszedtem a pántfúrót. Lehet, hogy már vagy két éve nem is használtam, és már akkor is életlen volt. Megéleztem hát, és kifúrtam az ajtók pántjainak helyét. Gyorsan fel is csavaroztam, befúrtam a polcok tartóinak helyét. Felcsavaroztam a lábakat, és elkezdtem behordani a házba.
Most este, a fürdetésnél a feleségem nagyon örült, hogy legalább az egyik bekerült a fürdőszobába. Erre végre  ráfért a gyerek, és nem a mosdóra kellett tenni azt a bútorlapot, amin eddig öltöztettük. Így a mosdó végre felszabadult, és állandó helyet kapnak a törölközők, jut egy sarok a pelenkák egy részének is, így nem kell minden alakalommal felcuccolni a gyereket a tetőtérbe, ha tisztába kell rakni. Hogy mennyire tud örülni az én feleségem, ilyen apró dolognak is!




Becsületes barack

A nyáron elég sűrűre sikeredett az élet. Annyira, hogy a szeretett dolgokra alig maradt idő. A gazdaság még árnyéka sem önmagának az idei évben. Egyedül a kései kert az, ami egy kis felüdülést hozott ezen a téren. A paradicsomok, és a tökfélék hűségesen ontják a termésüket.
Az időjáráshoz képest a barackos is jól produkált. Négy szakaszban érnek a barackok, a terület ezáltal négyfelé is van osztva. Az első érésűből szedtünk, és ettünk. Berakni nem raktunk, mert nehéz hámozni, és nem magvaváló. Faragni kell a magról, így inkább megettük. Hozzáteszem oltvány ültetvény, 27-28 éves, már a végét járja szegény. A második érésűből raktunk el. Azt hiszem 60 üveggel pihennek most a barackok a kamrában. A feleségem nagyon szereti az őszibarack lekvárt.  a tavalyi elfogyott mind egy szálig, így készültünk elrakni a harmadik érésűből, és a közte lévő nektarinnal szoktuk kicsit megbolondítani. Akartunk elrakni Mirának egy kis baracklevet is, mert cukor nélkül is édes, biztos szerette volna. A negyedik és a harmadik szakasz szinte egyszerre érik. Amikor kimentünk a második szakasz legvégét leszedni, még kb két hét kellett a harmadiknak, meg a negyediknek.
Anyukámmal meg is beszéltük, hogy kimegyünk szedni, mert nekik is kellene. Letelt a két hét, és a ládákat bepakolva elindultunk. A két szakaszon megközelítőleg 20 láda barack lehetett. Férfi ökölnél nagyobbak, legalábbis zömmel. Ahhoz képest, hogy nem permeteztük, és a Jóistenre volt bízva a locsolás is, nagyon szép termés lett. Valaki nagyon örült neki, a szomszédok közül... Ugyanis az egyik szomszéd segített rajtunk, nem kellett kínlódni a szedéssel. Megoldotta egyedül. Meghagyta a kis gubicsokat, majdnem négy ládával nekünk. A többit leszedte, és elvitte. Azért mondom, hogy az egyik szomszéd lehetett, mert körbe van kerítve az ültetvény, és csak a tulajdonosoknak van kulcsa hozzá. Szóval nagy melótól óvtak meg minket. A szedés is kimerítő, és a befőzés még inkább.
Hát, ezzel már nem igazán tudtunk mit kezdeni. Leszedtük a kicsiket, és hazavittük. Berakás nem lett belőle, megettük az érett barackokat.
Viszont az udvaromon van három fiatal barackfa. Koszos barack. Kicsi is, keserű is, de pont ezért szeretjük. Az egyik fa mintha tudta volna előre, hogy fogunk járni. Össze kellett kötnöm az ágait, nehogy szétszakadjon. Annyi van rajta, hogy nem győzném nézegetni, melyik is van megérve. De nem is kell. Ami érett, lehullik. Szerencsére fű van alatta, így nem törődik. Összeszedtem, és elkezdtem berakni. Az asszony mosott neki üveget. Nem nagy, ellenben kicsi, és jó sok. Éppen ezért kis, három decis üvegekbe kerül. Nem olyan , mint a nagy barack, de ezt is szeretjük, és legalább akkora becsülete van, mint a nagy testvérének.
Legalább neki van becsülete...







Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...