Ha egy gyárban dolgozol, könnyen megesik, hogy üresen jár az agyad. Észre sem veszed, és kezdesz beszűkülni. Kisebb, fakóbb lesz a világ, nem jut idő semmire. Amikor vállalkozó voltam, akkor sem volt sok időm, de ha elegem lett, úgy általában mindenből, és mindenkiből, tartottam egy nap szünetet, vagy kettőt. Persze a tennivaló megvárt, de nem érdekelt. Szükségem volt rá, és ez éppen elég indoknak bizonyult. Most, hogy nem a magam ura vagyok, és időm nagy részét bent töltöm a gyárban, gyakran érzem szükségét a szünetnek, csak nem tehetem meg... bevallom őszintén ez a szabadsága a dolgoknak nagyon hiányzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából akkor sem voltam szabad, de az illúziója ott volt. Most ennek nyoma sincs.
Próbálok kis dolgokba kapaszkodni. Ha már a nagyobb terveimet nem valósíthatom meg, legalább az apróbbakba kapaszkodok, amíg lehet. Arra például marad idő, hogy a műhelyt pakolásszam, rendszerezzem, vagy éppen egy-egy dolgot megélezzek, benyelezzek, amit már régen meg kellett volna tenni. Nem volt rá idő. Most meg szinte csak erre van. Ha nagyobb dolgokba kezdek, napokra széthúzódik. Egy-két, jobb esetben három-négy szabad órám jut egy-egy napra, és ebbe beletartozik a jószágozás, és a ló is.
De nem panaszkodni akarok. Inkább csak elmondani. Hátha úgy veszít az energiájából a dolog...
Most biztosan ennek van itt az ideje. Hogy a máséval foglalkozzak. Bár... amióta itt dolgozok, sokkal több dolgot meg tudtam csinálni itthonra, mint ezek előtt. Csak apróságok, de nem is gondolná az ember, milyen fontosak is tudnak lenni. A fürdőszobába kellett két szekrény. Az egyikbe törölközőket akart tenni a feleségem, a másik a mosdó alá készült volna. Még decemberben leszabtam hozzá a lapokat, az éle is le lett zárva, és azóta csak rakosgattam. Időnként a feleségem felemlegette, hogy el ne vesszen a legendák homályában a két szekrénye. Egyik nő sem érti meg, hogy ha a férje megígéri, hogy megcsinál valamit, akkor meg fogja, nem kell félévente szemére hánynia, hogy még nincs kész...
Na, szóval előkerültek egy hete a bútorlapok. Pakoltam volna, jobbról balra.
A francokat! Gondoltam magamban, és gyorsan kifalcoltam a hátfal helyét, beállítottam a lamellázó gépet, úgyis be akartam már, mert könnyebb vele dolgozni, mint a köldökcsapokkal. Kilökdöstem a lamellák helyét (ezek kis vékony, fa-kekszek, amivel össze lehet ragasztani a bútorokat), és össze is ragasztottam. Aztán irány a tanya, fejés, lovazás. Másnap szabtam hozzá hátfalat, és kerestem kékfejű szeget. Biztos vagyok benne, hogy több kiló kékfejű szegem van a műhelyben, öt-tíz dekás csomagokban, ugyancsak a balladai homállyal fedve, valahol... Majd egy következő körben, amikor önuralmat kell a sors szerint tanulnom, rendbe teszem ezt az ezer-apró részét is a műhelynek. Felszegeltem a hátfalakat, és aznapra ennyi. Majd jött két nap, hogy be sem mentem a műhelybe, mert elhúzódott a munka a melóhelyen. De ma véletlenül időben hazaértem, és előszedtem a pántfúrót. Lehet, hogy már vagy két éve nem is használtam, és már akkor is életlen volt. Megéleztem hát, és kifúrtam az ajtók pántjainak helyét. Gyorsan fel is csavaroztam, befúrtam a polcok tartóinak helyét. Felcsavaroztam a lábakat, és elkezdtem behordani a házba.
Most este, a fürdetésnél a feleségem nagyon örült, hogy legalább az egyik bekerült a fürdőszobába. Erre végre ráfért a gyerek, és nem a mosdóra kellett tenni azt a bútorlapot, amin eddig öltöztettük. Így a mosdó végre felszabadult, és állandó helyet kapnak a törölközők, jut egy sarok a pelenkák egy részének is, így nem kell minden alakalommal felcuccolni a gyereket a tetőtérbe, ha tisztába kell rakni. Hogy mennyire tud örülni az én feleségem, ilyen apró dolognak is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése