Az a nyomorult tapír!!!

Mi jár a fejemben? ... Előkerültek minap Bars fiam régi játékai. Egy időben meg volt zavarodva az állatfigurákért. Dínókat, meg ma élő állatokat vettünk neki, műanyagból. Valósághű megjelenéssel. Ugye az elefánt, az orrszarvú, a zebra, az oroszlán, és megannyi társaik eléggé szokványosak. Minden alkalommal egyet-egyet kapott, esetenként kettőt. Vagy dínót, mint a t-rex, a triceratopsz. Ezt megkockáztatom a legtöbb ember ismeri is. De voltak annak idején forgalomban más dínók is, kevésbé ismertek, mint a paraszaurulofusz. A gyerek ekkor óvodás volt, és mindig hurcolta oviba az aktuális új szerzeményt. És természetesen tudta is a nevüket. Persze sejp volt a csávó, és alig lehetett érteni, de óvónők azért összerakták az ismereteiket, a műanyag figurát, és a gyerek által adott választ a kérdésre, hogy mi ez? Mondjuk a paraszaurolofuszt elég érdekesen mondta ki a gyerek, és először nagy, kerek szemekkel néztek össze az oviban, hogy most vajon milyen lóf@szról beszél a gyerek, mert káromkodni eddig nem szokott, és minket sem így ismernek, de jobbnak látták ráhagyni, mert csak ismételte, ha kérdezték, már-már hülyének nézve a felnőtteket, hogy nem értik, amit annyiszor elismételt. Természetesen délután tiszta víz került a pohárba, és a valami-lóf@szról kiderült, hogy pa-ra-sza-u-ro-ló-fusz. Nagy volt a megkönnyebbülés, mindkét részről. 
Aztán jöttek a mai állatok közül a ritkábbak, amikor a "tömeg" állatok elfogytak. A panda medve beszerzése nem volt olyan nagy feladat, mint elsőre hinné az ember. De a vidra már feladta a leckét. Aztán jött az első igazán nehéz: a hangyász. Megoldottuk. Nehéz volt, de találtunk. Szépen gyűlt az állatsereg, és a dínópark. A Jurasszik-park csak kismiska volt a fiam parkjához képest! Mindenféle formában voltak dínók. Könyvek, rajzok, memóriakártyák, meg mittudomén. A 120 darabos dinoszauruszos memóriakártyával hülyére vert minket az óvodás fiam. Rendszeresen. Még engem is. Nagyon büszke voltam erre. És vagyok a mai napig. 
Szóval könyvek. És ekkor elkövettem egy szörnyűséget. Nem is értem, miért, de előszedtem gyerekkorom féltett magazinjait, amiben mai állatok voltak. Nézegettük sorra, melyik micsoda. És ez is van, meg ez is, meg ez is! És egy lapozásnál odaértünk a tapírhoz....
Természetesen ilyen kellett. ez volt a következő. És mit tesz apa? Megígéri. Ha a hangyász, ami szintén hasonlóan ritka állat, beszerezhető, akkor a tapír is!!
Ez volt az elv. Megkezdődött a tapír több hetes kálváriája. Az egész család kereste, minden boltban, minden környező településen. Emlékszem egy játékboltos eladó csaj arcára fagyott mosolyra, miután válaszoltam a kérdésére, hogy mit szeretnénk? 
Tapírt.
Enyhe félelem bujkált a mosolya mögött, hogy most egy olyat kérnek tőle, amit biztosan kéne tudnia, hogy mi, de nem ment, akárhogy keresgélt a fejében. Végül csak megkérdezte, hogy :
Hogy mit??
Na ekkor hosszasan elmagyaráztam neki, mi is az a tapír, és hogy néz ki, meg hol él, meg mindent. Mondom, már hetek óta kajtattuk azt a rohadék tapírt a gyereknek. 
És végül nem is tudom, hogy ki talált rá. Hívtak is, hogy van, de ezerötszáz... Majdnem tíz éve ez nem olyan kevés pénz volt, főleg egy műanyag figuráért.
-Nem baj!!! Nem érdekes, hogy mennyi, KELL!!! 
Nagy lett az öröm. Mindenkinek. Nekem, hogy teljesítettük, amit ígértem, a gyereknek, hogy meglett az a rohadt tapír, és a családnak, hogy nem kell többé hosszasan magyarázni a játékboltosoknak, mi az Istennyila az a tapír!
Mondjuk akkor tanultam meg, hogy a gyereknek csak akkor ígérek meg valamit, hogy tuti, ha meggyőződtem róla, hogy tényleg tuti. Addig meg kell elégednie egy talánnal...
Nos, ez jár a fejemben. És hogy honnan jutott eszembe? Az asszony a minap előszedett Mirának néhány régi játékot. És mit hozott a gyerek vidáman lóbálva? 
Igen. Azt a nyomorult tapírt!!!

Könnyben ázva

Tegnap, szombaton elhatároztam, hogy ma majd felkelek hatkor. Van egy csomó dolgom, és el akarom végezni. Na ebből az lett, hogy nyolckor keltem. Egy héten egyszer kialhatom magam igazán, emiatt aludtam vissza reggel.
 Volt egy nagy marék torma, amit kaptunk, és három láda birsalma, ami berakásra várt. A birsalmától nem féltem, mert igazából csak mennyiség, megküzdeni nem kell vele.  A torma viszont más kérdés...
Már nem egyszer készítettem ecetes tormát, szereti az egész család. Eddig mindig egyedül voltam, amikor készült, így a család a torma sötét oldalát nem ismerte. csak azt tudták, hogy finom.
Nem szándékosan vártam addig, míg mindenki felébred, csak úgy sikerült. Reggeliig mindet megpucoltam, és egy tál vízbe tettem, amiben megmostam.
-De jó illata van!-jött le a fiam, és az asszony is élvetegen szaglászott a vizsla-orrával. Reggeli után előkerült a húsdaráló, de előtte elkezdtem karikázni a tormákat, hogy jobban beleférjen a darálóba. Már akkor meg-megcsapott a növény bosszúja, két kézzel cibálva a szaglóhámot az orromban. A könnyem akkor még nem folyt.
Az asztal másik oldalán javában zajlott a vasárnapi ebéd főzőcske része, és a fiam is lent maradt, a húgát pesztrálta. Elérkezett a darálás ideje. Próbáltam én úgy darálni, hogy minél messzebb legyek a darálótól, de kapaszkodni kellett bele, mert a torma szívós jószág. és a bosszúja útnak indult. A rengeteg vágás, amit a daráló ejtett rajta, megannyi sebből szabadította a konyhánkba a dühét. Kint fújt, és esett is, nem volt kedvem ott küszködni, és a ferrplay miatt esélyt kellett adnom a tormának is. Elvégre elfutni nem tudott előlem, így nem vettem el tőle egyetlen fegyverét. Teljes könnycsatorna , orr-, homlok-, és arcüreg tisztítást kaptam, a röpke negyed óra alatt, míg ledaráltam a tormát. Többszöri nekifutásra.
- Ennyire csíp? - kérdezte a fiam. Szaglászott messziről...- Nem is érzem. Be van dugulva az orrom- hajolt közel a tányérhoz, és mielőtt szólhattam volna, mélyet szippantott a kupac közvetlen közelében.
-Egy, kettő..- számoltam magamban, és eddig jutottam, amikor vigyázzba vágta magát, és az orra elé kapta a kezét. De akkor már a torma gőze bent volt!
-Húúúúúúúú! -jött a reakció.- marja a homlokomat is belül!!!
Én csak daráltam tovább. Aztán a botmixerrel még apróbbra daráltam, könnyek között nézve, és élvezve, hogy a konyhában kezdett kialakulni néhány stabil légáramlat, ami a torma gőzét vitte. Meglepetésszerűen irányt változtatva. Hol az asszony, hol a fiam gyalogolt bele, míg a lányom a földön mint sem sejtve a fölötte tomboló vészből, játszott. Hol a nejem húúú-zott, orrát betapasztva, hol a fiam.
Én meg vigyorogtam, könnyeken át nézve, és érezve, hogy még a zománc is pattogni kezdett a fogamról a torma gőzben...

Tejbelámpa

Amióta dolgozok, sokkal kevesebb dologra jut idő azok közül, amiket igazán szeretek művelni. Az állatállomány leredukálódott minimálisra, és sokszor rutinba megy a végzés körülöttük, minthogy kedvtelés lenne. Kivéve a ló. A tehén viszont teljesen rutin most. Hajnalban kelek, megyek fejni, etetni, kiengedni a lovat. Hazajövök, megetetem a disznókat, persze csak a hét elején. Nem a meló dögleszt ki, hanem a hajnali kelés. Azzal , hogy tíz-tizenkét órát kellett dolgoznom, nem volt bajom soha, még öt óra alvással sem. De a három ötven kicsinál. Normális ember ilyenkor alszik... Szóval a hét elején még én etetem a disznókat reggelente. Aztán egyre csak nyúlik az idő, ahogy lassulok, így hét közepétől az asszony dob enni a disznóknak, mert nekem nem marad időm. Közben a gyerek is cseperedik, már nem csak egyedül járkál, de fel is ér , ki is nyit mindent. Egyre-másra találnia kell a kedvesemnek új, és új dolgokat, amik lefoglalják, legalább egy kicsit, hogy tudjon bármi házimunkát csinálni mellette. ez legtöbbször kimerül a főzésben, és a sepregetésben. A többit csak úgy lehet, ha hazaértem.
Nemrég megkapta a kicsi a fejőedényt, mert már végképp semmi ötlete nem volt a feleségemnek. eddig, ha este elmosta, reggelre az aljára összegyűlt az a kis víz, ami az öblítés után szétterült a belsejében. Azzal kezdtem, hogy kiöntöttem, és mentem fejni. Amióta viszont a gyerek toligálja a nappaliban, és a konyhában, meg pakol bele ezt-azt, nincs benne víz, mert abban is tapicskolna, és ahhoz már hideg van.
Tudtam én, hogy esetleg lehet benne valami, ha a gyereknél volt, de valamelyik reggel belenéztem, de nem az egész alját láttam, vagy nem figyeltem... nem tudom. Felkaptam, és elmentem fejni. Minden rendben is ment, elvégeztem mindent. A disznók is kaptak. Befelé vettem az irányt. Alágyújtottam az előző este a gázra készített kávénak, és elkezdtem leszűrni a tejet. Már majdnem mindet átöntöttem, amikor éreztem, hogy az edényben meglódul valami...
- Mi a jó életet fejtem ki a tehénből?- kérdeztem csak úgy, mert senki nem volt ott... És már bukott is elő az edényből a szűrőbe a valami...
Néztem, mint a vett malac, míg le nem folyt a tej róla.
-Bicikli lámpa??? - Eltartott legalább öt másodpercig, míg azon töprengtem, hogy hogy a viharba került ez a lámpa a tejbe... Mondtam: még akkor főtt a kávé!
-Basszus, a gyerek!- világosodtam meg.
Na, hát így lett lámpa a tejben....