Új kezdet....

Már idejét sem tudom, mióta posztolok a Facebookon... Szeretem csinálni, nagyon sok dolog jött az életembe onnan, azoktól az emberektől, akiket megismertem. Sok mindent leírtam. Azt is, hogy kinőttük a portát. Azt is, hogy elindultunk egy olyan úton a tavalyi év végén, ami, mint utóbb kiderült, nem a miénk. Viszont ott is rengeteget tapasztaltam. Kipróbálhattam olyan dolgokat, amibe pénz híján nem tudtam volna belefogni. Működnek... Az itthoni dolgok nem haladtak. Nem épült disznóól, nem épült tyúkól, a nyulak ketrecei nem jók, azok sem készültek el. Nem lett fürj "istálló", nem lett gombatermesztő helység, a méhész cuccok elég mostoha körülmények között hol ide, hol oda vannak eldugva. A ló és a tehén nem ezt érdemli, kellene nekik egy olyan istálló, ami elég védelmet ad télen. Persze csak akkor, ha kell. A tehén mondjuk nem ellhet meg a hóban, ilyenekre gondolok... Szóval nem haladtunk az Istennek sem, semmivel. Nem akarta as sors... Ez az első történet.
Gyerekkoromban több család is a földből, és a jószágból élt. Ki jobban, ki rosszabbul, de ez volt az életük. Én kicsinek ezt láttam, ebben éreztem jól magam. Ebben nőttem, ha nem is teljesen fel, de legalább addig, hogy végérvényesen megfertőzzön ez a világ. Soha nem tudtam szabadulni tőle, bármit is csináltam, mindig itt kötöttem ki végső soron. Az egyik ilyen család abban az utcában lakott, ahol a nagyszüleim. Nagyon sokszor kötöttünk ki náluk. Az öregék tartottak galambokat, mindenféle szárnyast, és voltak teheneik, lovaik, na meg egy pár kaptárban méhek. Nem sok, de nekik elég volt. Ők voltak a Némethék... Néhány éve az öreg Jóska bácsi meghalt. Aztán nemrég a felesége is, és két hétre rá a gyerekek közül otthon maradt Jóska is. Üres lett a ház... A jószágok már régen a feledésbe merültek, mint annak idején mindenkinél a faluban. Szóval se tehenek, se ló, se szárnyasok, de még egy árva méh sem... Tavasz óta már ember sem lakott ott. És kikerült egy tábla a kapura: Eladó... ez a második történet...
Ott álltam a kapu előtt, és néztem a táblát: Eladó... Ott álltam és száguldoztak a gondolataim... nincs semmilyen jószágnak helyem... de már olyan terület se nagyon van a portán, ahová építhetnék... belaktuk, kinőttük. Egy gazdálkodáshoz, műhelyhez, egy ilyen élethez kevés az 1400 m2... Viszont nincs egy huncut vasam sem... de hát pénzzel a hülye is tud házat venni! Felhívtam hát a megadott számot, és beszéltem az egyik örökössel. Ismerem, dolgoztam neki. Eljöttek az egyeztetett időpontra. Megnéztem a portát, amit gyerekkoromból ismertem már. Gyakorlatilag a szemem a múltat nézte... Aztán rákérdeztem, mennyi az az összeg, amiért ideadják. Nem fogok alkudozni, mert nem vagyok jó benne... Megmondták. A lényeg, hogy annyi pénzbe kerül, hogy ha csak a lónak és a tehénnek építenék istállót, az többe kerülne. Igazából nincs mit rajta gondolkodni, mondtam, nekem kell! Azt is elmondtam, mit akarok vele: gazdálkodni fogok. Akkor ott értelmet nyert sok minden. Igaz, hogy bárki, aki megnézi, a dózeros telefonszámát kezdené keresni a telefonban, de én nem bárki vagyok. Én ott a múltban állva láttam a jövőjét ennek a helynek, és abban nem volt dózer.... Munka volt, nagyon is sok, de dózer nem! Hitte is a tulaj, meg nem is, mert nézték már mások is. Aztán eltelt pár hét, és még nem volt mindig pénzem. Le kellett volna előlegezni, és nem volt miből. Aztán kaptam rá pénzt. Beszélgettem az öcsémmel, és azt mondta, egy kicsije van, és kisegít, ha visszaadom. Megegyeztünk. Leelőlegeztük. A kezünkben van a szerződés. Aláírtuk úgy a papírokat, hogy az asszony nem is látta a házat, a portát, semmit... Sőt! Az egész családból csak én láttam! Szóval a szerződés itthon, és mentünk megnézni a portát. Tévedés ne essék, a nejem nem farral ment ki a portáról. Ennyi együtt töltött idő után hajlamos látni azt a dolgokban, amit én. Legalábbis hellyel-közzel ugyanazt. Nem bánkódott a sok munka miatt. Gondolatban megnézte már a fizetséget, amit a munkáért kapunk. Lesz hely a szedresnek, a málnatöveknek, a ribizli és büszke bokroknak. Látta a gyümölcsfa csemetéket, amiket itthonra már nem tudunk elültetni, mert nincs hová... Kinőttek a szeme előtt az eperfák, amiket a porta melletti füves "senki földjére" lehet ültetni. Látta a nagy fóliasátrat, a csepegtetős kertet, a tyúkólat, a tehenet bekötve az istállóba. Látta ő is, hogy a méhek, itt a falu legszélén nem zavarnak senkit sem. Legfőképpen a lovat, amit otthon fogunk hagyni. Lesz helye a gombazsákoknak, a fürjketreceknek, később még a nyulaknak is szerintem... Addig viszont dolgozni kell. Azért is, hogy még idén ki tudjuk fizetni, és azért is, hogy fogadóképessé váljon az álom számára a valóság... Nagyon sok átalakítandó épület van, a legtöbbnek a teteje a rossz, de azt megoldom. Viszont nem teljesen üres a porta... van néhány besztercei szilvafa, ami elég fiatal. És van fiatal fosószilva is. Nagyon szereti mindenki a családban. Van két meggyfa, kicsit betegesek, de az asszony már megölelgette őket, megsimogatta, és beszélgetett hozzájuk. Vannak akácfák is. Azok közé terveztünk egy nagy komposztálót. Ugyanis első körben a kertet rakjuk rendbe, és nagyon sok komposztra lesz szükségünk jövőre. Ugyanis a fóliasátrat legkésőbb tavasszal be kell indítani! És kaptunk a házhoz egy kutyát is! Egyenlőre dolgozunk rajta, hogy megbarátkozzunk. Minden nap viszünk neki enni, és kap vizet. Már nem ugat, csóválja a farkát. labrador szerű, fekete. Még nem jöttem rá, hogy hívják... Azt sem tudom, hány éves, azt sem, be van-e oltva. A tulaj sem tudta megmondani. Még a nevét sem.. Régóta nem élt már itt. Annyi biztos, hogy kan, fekete, és nagyon éhes, meg hogy nagyon rövid a lánca... Na ezen kell nagyon hamar változtatni! Itt ért össze az első két történet...
Nézelődtünk a portán, és a régi méhkaptárakat, amikbe már évek óta nem volt méh, mert az öregen kívül nem csinálta senki, a figyelmembe ajánlotta a tulaj. Az egyikbe beköltöztek a méhek! Saját maguktól. Mondták tavasszal, hogy ha van a környékemen rakodó kaptáras méhész, tegyek ki üres kaptárt, néhány műlépes kerettel, de elfelejtettem... Most meg itt van egy raj méh, egy szétesőben lévő kaptárban! Beléptem hát gyorsan két méhész csoportba is, hogy megtudjam, kell-e figyelnek valamire, hogyha át akarok rakni rakodóból boconádiba méheket... Az első pár tanács az volt, hogy öljem le őket... Nézetem itt a monitort... Mi van??? Milyen méhészek ezek?? Azzal kezdjem az új esélyemet, hogy nem adok esélyt, és pusztítok? Persze jöttek más tanácsok is, és inkább azokat fogadtam meg. Megnéztem őket, figyeltem a járásukat, ki-be... Hordtak. Legalábbis virágport. Aztán kibontottam óvatosan a kaptárt. Kellemes méhkaptár illatuk volt. Néztem felülről a lépeket. Igaz, hogy a keretekre építettek, de mivel nem volt vonalvezetőjük, műlépük, így két keretre is keresztbe építettek. Úgyhogy nem vettem ki semmit, csak láttam, hogy szép fehér, vadonatúj lépeket építettek. És nem voltak kevesen. A lényeg még, hogy nem jöttek nekem. Gyakorlatilag első körben kizárható a betegség, ami miatt leölették volna velem a "nagy" méhészek. Aztán hazamentem. Ez volt három napja. Azóta megcsináltam egy új 18 keretes boconádi kaptárat, és ma délután áttettem a rajt bele. Volt nagy repdesés, meg ribillió, de még mindig nem kopogtak a kalapomon, nem jöttek nekem. A lépeket óvatosan kiszedtem, és átnéztem. Majdnem fehér viasz az egész. Egy kis sárga van benne, de az napraforgó méz. Le is van fedve rendesen. Négy, vagy öt kereten voltak,a keretek nehezek, mint a só. Volt egy nagy felhő, akik repkedtek, meg egy fél vödörrel, akik az előző kaptárból sem lehetett kirázni. Letettem őket félre, majd átrepülnek. Fedett fiasok, és lárvák, peték is voltak. Az anyát nem láttam, mert fürgén el akar ám bújni, és most sikerült neki. A kaptárban nem maradt, megnéztem. Szóval úgy érzem, helyben vagyok. Az új kezdet már adott is nekünk valamit. Egy jó kis méhcsaládot. Persze véglegesen csak akkor örülök, ha az egészségügyis megnézi őket. Addig nem is viszem a méheimet oda, vagy ezeket a méheimhez. Meg a kezelő ruha sem lesz ugyanaz, egészen addig, míg biztos nem lesz, egészségesek. Az érzéseim ezzel kapcsolatban jók, de kell azért a megerősítés... na innen megy az új történet!

Már megint a méhek....

Ezt a mezőgazdasági évet elvitte már az ördög... legalábbis ezt gondoltam. Ok, hogy nem veteményeztünk... A máktól féltem, hiszen felégett a levele a szárazságban. Meg nem is tudtuk kigyomlálni. Hála a jó Istennek!!! Ahol az asszony kikapálta a gyomot, kisebbek lettek a fejek, alacsonyabb lett a mák. Ahol megmaradt, ott nagyobb száron nagyobb gubók. és idén szerencsére nem nyílt meg a gubó, nem szórta ki a felét a szél. Kisebb területre ültettük, kevesebb zsákkal lett. Tavaly 8 zsák, idén négy és fél lett tele a gubókkal. A tavalyi sötétbarna rozsdafolt nincs most rajtuk, ezt az aszálynak tudjuk be. Majd megyünk a többi dologért is abba a kertbe. A fokhagyma nagy fejű lett, de a szára túl hamar száradt el, és teljesen el is tűnt. Idén nem füzéres lesz, hanem zsákos... miután kiástam a betonkemény földből. A többi hagyma már szépen szárad, de még várat magára. majd a kánikula megoldja a kérdést szerintem... Ez a mákolás történt tegnap előtt. A tegnapi nap igencsak hosszúra sikeredet.. reggel az etetés után a barackosban jártunk. Az "evős " barack elkezdett érni. Az asszony tavaly rájött, hogy nagyon finom ivólé és lekvár van belőle, úgyhogy nem evős lett, hanem előlépett befőzőssé. Igaz, még nem az érés csúcsán van, de már jutott belőle két ládával. Viszont nem lesz nagy szemű... hiányzik nekik is a víz, mint minden másnak... nem baj, annak kell örülni, ami van! Így most ennek örülünk. Nos, a barackos után volt egy kis szusszanás itthon. amíg szusszantunk, én előszedtem a pergetőt, mert a napraforgó néhány napja lement, és menni kellett a méhekhez. Volt még egy kis elfoglaltságunk egy ügyvéddel, amiről majd később írok, ami eltartott négyig. Utána irány a méhes! Persze most az asszony otthon maradt, mert barackozott, de én mentem. Meg Csabi barátom is. Egy helyen legeltetjük a méheinket.... Odaértünk, és elkezdtük kiszedni a kész mézes kereteket. Aztán ki is pergettük. A nap közben elkezdett lefelé menni.. Fél kilenc volt, hogy kipergettük az utolsó keretet is, és visszapakoltuk a kaptárakba. Szóba került, hogy odébb visszük a méheket. Mert van egy másik, egész nagy tábla, ami most nyílik. Korábban már leegyeztettünk mindenkivel mindent. Hát, meleg is volt, két hosszú nadrág, két pulóver... leizzadtam, mint a disznó... Csabi barátom csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha már itt vagyunk, vigyük őket ma... na jó... Beültünk a kocsiba, elmentünk Mezőkövesdre utánfutóért az öcsémhez. Felszedtük... még mindig nagyon világos volt... akkor menjünk el a Tescoba. na, mondom fasza... a két önellátós, mert Csabi barátom is legalább olyan hülye, mint én, megy a Tescoba. Kutyakaját kell venni... mert a macskának kell a fehérje, cicái vannak, és a kutyakaja olcsó... mondja Csabi.. Nézek rá, mint pocok a lisztből...
-Ilyenkor nincs már nyitva más, csak ez...-mondja.
Ok.... Kiszállunk a kocsiból. Csabin egy bakancs, bokánál megkötve a nadrág a lábához két fehér bálamadzaggal, A kapucnis pulóverére felvett egy láthatósági mellényt, mert ugye a másik pulcsit otthon hagyta megint... és őt jobban szeretik csípni a méhek, mint engem... A derekát megkötötte még egy fehér bálazsineggel.. Rajtam lyukas piros pulóver, keki színű nadrág, gumicsizmába tűrt szárral... Engem ne csípjenek a méhek!!! Persze a két pulcsi és a nadrág miatt hatalmas izzadságfoltokkal, disznó büdösen becsattogtunk a Tescoba kutyakonzervvért a Csabi macskájának... A két securittyos meg úgy nézett ránk, mint a véres rongyra.... na ezért nem kapkodtuk el a ténfergést a sorok közt. Megvettük a marhás és a csirkés konzervet... Na ez is életszerű... marhát eszik a macska... Elképzelem, ahogy levadássza szegény vinnyogó bikát...
Kiértünk, a futó még meg volt... mentünk vissza az öcsémhez, mert lámpánk viszont nem volt... Az meg kellett, hogy lássunk is valamit. mikor meglett a lámpa, bezárogattam a fele kaptárt, és felpakoltuk. Zökkenőmentesen átvittük őket az új helyre. A Csabi méhei közben kint tőgyeltek a kijáróban....
-Majd bemennek, mire visszaérünk...- mondta, bár a meggyőződés helyett inkább kérdő hangsúlyt véltem kihallani a hangjából... Erre én csak felhúzott szemöldökkel ránéztem, bár a sötétben szerintem nem látta...
Mint mondtam, az első adag kaptárt átvittük, lepakoltuk, kiengedtem a méheket. Igyekezni kell ilyenkor, mert ezek meg jönnek ám kifele, megnézni, ki az a barom, aki baszgatja őket... Vissza indultunk. A maradék kaptáraimat szépen bezártuk. A Csabién a méhek úgy tettek, mint akik nem is hallották egy órával ezelőtt, hogy nekik be kéne ülniük, mire visszaérünk...
-Jó...-mondtam- beüzemeljük a füstölőt, és most befüstöljük őket!
Így is lett. Kis apró pászmákat, mintegy jelzés értékkel, küldözgettem a kijáró felé, és a méhek lassan, de biztosan bevonultak.
Felpakoltuk őket, és átvittük a többiekhez. Mondanom sem kell, a Csabi kaptárai régiek. Itt egy kis rés, ott egy hézag... Az egyik kaptáron már kint ültek a méhek, mire megérkeztünk, és a kijárót még ki sem nyitottam!!
Szép óvatosan lepakoltuk őket a sötétben, a kocsival odébb ment Csabi, és elkezdtem kinyitogatni a kaptárakat. Egy... kettő... ezen kint ülnek, de azért kinyitom... három... né.....éééééé... ezt meg fordítva tettük ide.... ha valaki emelt már 18 keretes nagy boconádit, tele méhecskével, meg valamennyi mézzel, az érti, miért is gúvadt a szemem, míg egyedül megfordítottam... Addig Csabi valami jógi zenét nyomatott a kocsiban, és később kérdezte, miért nem szóltam.... Na megküzdöttem a kaptárral, meg kiengedtem a méheket. Aztán lepöcköltem a rajtam szaladgálókat, mert nem akartam a kocsiban beleülni egyiknek a hegyesebb felébe sem... Visszamentünk az előző legelőhöz, összeszedtük a járulékos cuccokat: ládák, pergető, mézzel teli vödrök, és irány haza. Kipakoltunk nálam, már ami az enyém volt, és irány a zuhany... Egy óra volt, mire az ágyba dőltem. De van egy egész diszperzites vödör napraforgó mézem! Meg Csabinak is! Mondjuk neki van egy csípése is, ami nekem most nincs... :D

Még szerencse, hogy gazos maradt, így sok vizet megtartott a máknak a gyom...

Ennyi lett. Nem sok, de több, mint amennyire szükségünk van.

Ezek most szép, egészséges gubók.

Az első hullám...

Még szűrni kell, ez igaz, de többet ér most nekünk, mint az arany!