Már idejét sem tudom, mióta posztolok a Facebookon... Szeretem csinálni, nagyon sok dolog jött az életembe onnan, azoktól az emberektől, akiket megismertem. Sok mindent leírtam. Azt is, hogy kinőttük a portát. Azt is, hogy elindultunk egy olyan úton a tavalyi év végén, ami, mint utóbb kiderült, nem a miénk. Viszont ott is rengeteget tapasztaltam. Kipróbálhattam olyan dolgokat, amibe pénz híján nem tudtam volna belefogni. Működnek... Az itthoni dolgok nem haladtak. Nem épült disznóól, nem épült tyúkól, a nyulak ketrecei nem jók, azok sem készültek el. Nem lett fürj "istálló", nem lett gombatermesztő helység, a méhész cuccok elég mostoha körülmények között hol ide, hol oda vannak eldugva. A ló és a tehén nem ezt érdemli, kellene nekik egy olyan istálló, ami elég védelmet ad télen. Persze csak akkor, ha kell. A tehén mondjuk nem ellhet meg a hóban, ilyenekre gondolok... Szóval nem haladtunk az Istennek sem, semmivel. Nem akarta as sors... Ez az első történet.
Gyerekkoromban több család is a földből, és a jószágból élt. Ki jobban, ki rosszabbul, de ez volt az életük. Én kicsinek ezt láttam, ebben éreztem jól magam. Ebben nőttem, ha nem is teljesen fel, de legalább addig, hogy végérvényesen megfertőzzön ez a világ. Soha nem tudtam szabadulni tőle, bármit is csináltam, mindig itt kötöttem ki végső soron. Az egyik ilyen család abban az utcában lakott, ahol a nagyszüleim. Nagyon sokszor kötöttünk ki náluk. Az öregék tartottak galambokat, mindenféle szárnyast, és voltak teheneik, lovaik, na meg egy pár kaptárban méhek. Nem sok, de nekik elég volt. Ők voltak a Némethék... Néhány éve az öreg Jóska bácsi meghalt. Aztán nemrég a felesége is, és két hétre rá a gyerekek közül otthon maradt Jóska is. Üres lett a ház... A jószágok már régen a feledésbe merültek, mint annak idején mindenkinél a faluban. Szóval se tehenek, se ló, se szárnyasok, de még egy árva méh sem... Tavasz óta már ember sem lakott ott. És kikerült egy tábla a kapura: Eladó... ez a második történet...
Ott álltam a kapu előtt, és néztem a táblát: Eladó... Ott álltam és száguldoztak a gondolataim... nincs semmilyen jószágnak helyem... de már olyan terület se nagyon van a portán, ahová építhetnék... belaktuk, kinőttük. Egy gazdálkodáshoz, műhelyhez, egy ilyen élethez kevés az 1400 m2... Viszont nincs egy huncut vasam sem... de hát pénzzel a hülye is tud házat venni! Felhívtam hát a megadott számot, és beszéltem az egyik örökössel. Ismerem, dolgoztam neki. Eljöttek az egyeztetett időpontra. Megnéztem a portát, amit gyerekkoromból ismertem már. Gyakorlatilag a szemem a múltat nézte... Aztán rákérdeztem, mennyi az az összeg, amiért ideadják. Nem fogok alkudozni, mert nem vagyok jó benne... Megmondták. A lényeg, hogy annyi pénzbe kerül, hogy ha csak a lónak és a tehénnek építenék istállót, az többe kerülne. Igazából nincs mit rajta gondolkodni, mondtam, nekem kell! Azt is elmondtam, mit akarok vele: gazdálkodni fogok. Akkor ott értelmet nyert sok minden. Igaz, hogy bárki, aki megnézi, a dózeros telefonszámát kezdené keresni a telefonban, de én nem bárki vagyok. Én ott a múltban állva láttam a jövőjét ennek a helynek, és abban nem volt dózer.... Munka volt, nagyon is sok, de dózer nem! Hitte is a tulaj, meg nem is, mert nézték már mások is. Aztán eltelt pár hét, és még nem volt mindig pénzem. Le kellett volna előlegezni, és nem volt miből. Aztán kaptam rá pénzt. Beszélgettem az öcsémmel, és azt mondta, egy kicsije van, és kisegít, ha visszaadom. Megegyeztünk. Leelőlegeztük. A kezünkben van a szerződés. Aláírtuk úgy a papírokat, hogy az asszony nem is látta a házat, a portát, semmit... Sőt! Az egész családból csak én láttam! Szóval a szerződés itthon, és mentünk megnézni a portát. Tévedés ne essék, a nejem nem farral ment ki a portáról. Ennyi együtt töltött idő után hajlamos látni azt a dolgokban, amit én. Legalábbis hellyel-közzel ugyanazt. Nem bánkódott a sok munka miatt. Gondolatban megnézte már a fizetséget, amit a munkáért kapunk. Lesz hely a szedresnek, a málnatöveknek, a ribizli és büszke bokroknak. Látta a gyümölcsfa csemetéket, amiket itthonra már nem tudunk elültetni, mert nincs hová... Kinőttek a szeme előtt az eperfák, amiket a porta melletti füves "senki földjére" lehet ültetni. Látta a nagy fóliasátrat, a csepegtetős kertet, a tyúkólat, a tehenet bekötve az istállóba. Látta ő is, hogy a méhek, itt a falu legszélén nem zavarnak senkit sem. Legfőképpen a lovat, amit otthon fogunk hagyni. Lesz helye a gombazsákoknak, a fürjketreceknek, később még a nyulaknak is szerintem... Addig viszont dolgozni kell. Azért is, hogy még idén ki tudjuk fizetni, és azért is, hogy fogadóképessé váljon az álom számára a valóság... Nagyon sok átalakítandó épület van, a legtöbbnek a teteje a rossz, de azt megoldom. Viszont nem teljesen üres a porta... van néhány besztercei szilvafa, ami elég fiatal. És van fiatal fosószilva is. Nagyon szereti mindenki a családban. Van két meggyfa, kicsit betegesek, de az asszony már megölelgette őket, megsimogatta, és beszélgetett hozzájuk. Vannak akácfák is. Azok közé terveztünk egy nagy komposztálót. Ugyanis első körben a kertet rakjuk rendbe, és nagyon sok komposztra lesz szükségünk jövőre. Ugyanis a fóliasátrat legkésőbb tavasszal be kell indítani! És kaptunk a házhoz egy kutyát is! Egyenlőre dolgozunk rajta, hogy megbarátkozzunk. Minden nap viszünk neki enni, és kap vizet. Már nem ugat, csóválja a farkát. labrador szerű, fekete. Még nem jöttem rá, hogy hívják... Azt sem tudom, hány éves, azt sem, be van-e oltva. A tulaj sem tudta megmondani. Még a nevét sem.. Régóta nem élt már itt. Annyi biztos, hogy kan, fekete, és nagyon éhes, meg hogy nagyon rövid a lánca... Na ezen kell nagyon hamar változtatni! Itt ért össze az első két történet...
Nézelődtünk a portán, és a régi méhkaptárakat, amikbe már évek óta nem volt méh, mert az öregen kívül nem csinálta senki, a figyelmembe ajánlotta a tulaj. Az egyikbe beköltöztek a méhek! Saját maguktól. Mondták tavasszal, hogy ha van a környékemen rakodó kaptáras méhész, tegyek ki üres kaptárt, néhány műlépes kerettel, de elfelejtettem... Most meg itt van egy raj méh, egy szétesőben lévő kaptárban! Beléptem hát gyorsan két méhész csoportba is, hogy megtudjam, kell-e figyelnek valamire, hogyha át akarok rakni rakodóból boconádiba méheket... Az első pár tanács az volt, hogy öljem le őket... Nézetem itt a monitort... Mi van??? Milyen méhészek ezek?? Azzal kezdjem az új esélyemet, hogy nem adok esélyt, és pusztítok? Persze jöttek más tanácsok is, és inkább azokat fogadtam meg. Megnéztem őket, figyeltem a járásukat, ki-be... Hordtak. Legalábbis virágport. Aztán kibontottam óvatosan a kaptárt. Kellemes méhkaptár illatuk volt. Néztem felülről a lépeket. Igaz, hogy a keretekre építettek, de mivel nem volt vonalvezetőjük, műlépük, így két keretre is keresztbe építettek. Úgyhogy nem vettem ki semmit, csak láttam, hogy szép fehér, vadonatúj lépeket építettek. És nem voltak kevesen. A lényeg még, hogy nem jöttek nekem. Gyakorlatilag első körben kizárható a betegség, ami miatt leölették volna velem a "nagy" méhészek. Aztán hazamentem. Ez volt három napja. Azóta megcsináltam egy új 18 keretes boconádi kaptárat, és ma délután áttettem a rajt bele. Volt nagy repdesés, meg ribillió, de még mindig nem kopogtak a kalapomon, nem jöttek nekem. A lépeket óvatosan kiszedtem, és átnéztem. Majdnem fehér viasz az egész. Egy kis sárga van benne, de az napraforgó méz. Le is van fedve rendesen. Négy, vagy öt kereten voltak,a keretek nehezek, mint a só. Volt egy nagy felhő, akik repkedtek, meg egy fél vödörrel, akik az előző kaptárból sem lehetett kirázni. Letettem őket félre, majd átrepülnek. Fedett fiasok, és lárvák, peték is voltak. Az anyát nem láttam, mert fürgén el akar ám bújni, és most sikerült neki. A kaptárban nem maradt, megnéztem. Szóval úgy érzem, helyben vagyok. Az új kezdet már adott is nekünk valamit. Egy jó kis méhcsaládot. Persze véglegesen csak akkor örülök, ha az egészségügyis megnézi őket. Addig nem is viszem a méheimet oda, vagy ezeket a méheimhez. Meg a kezelő ruha sem lesz ugyanaz, egészen addig, míg biztos nem lesz, egészségesek. Az érzéseim ezzel kapcsolatban jók, de kell azért a megerősítés... na innen megy az új történet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése