A lányom bögréje...

Hajnalban, melóba indulás előtt összepakolom a kajámat, közben lefőzöm a kávét, amit elkortyolgatok indulás előtt, és azt is, amit magammal viszek. Mert napközben szintén elkortyolgatok két kávét. Mindig kinyitom a konyhaszekrény fölső, üveges részét, ahol a bögréket tartjuk. Kiveszek egy bögrét, beleöntöm a kávémat forrón, vagy ha maradt tegnapról, akkor abban melegítem meg. Addig elkotyog a kétszemélyes főző azzal az adaggal, amit el fogok vinni. Méz kerül a kávéba, és sok tej.
Ma reggel is ezt a ceremóniát vittem véghez, és rendre, mint minden reggel, a lányom bögréje került a kezembe. A nagylányomé. Már tizenkilenc éves lesz, és az ideje nagy részét nem itthon tölti. Kezd leválni... Illetve azzal álltatom magam, hogy kezd, pedig már javában levált.
De minden reggel szembetalálkozok a bögréjével. És minden reggel óvatosan félretolom, nem veszem ki, nem használom, nehogy fogyóeszközzé váljon, mint a szekrény egyéb tartalma oly gyakran. Nem engedhetem, hogy a lányom bögréje összetörjön. Mert az az övé... ha hazajön, akkor keresi, abból kortyolja a kávéját.
Ide köti a bögre is. Ezen gondolkodtam végig ma reggel, míg vezettem a munkahelyemig...
Természetesen nem a bögre az, ami ideköti, de nekem fontos, hogy tudjam, van idehaza egy bögre, és neki is tudnia kell, hogy várja haza a bögréje is. Tudnia kell, hogy hiába tart kifelé a házból, mindig van itt egy szoba, egy ágy, egy törölköző, egy tányér étel, és egy bögre, ami hazavárja! Mindig, és mindenkor.
Eszembe jutott, hogy nemrég még akkora volt, hogy elfért a két tenyeremben. kicsit hintáztattam, és már aludt is. Aztán ez is eszembe jutott, hogy mindig fel kellett fogni a haját, a feje tetejére, és a kis fincsuri-pálmafa csak úgy lengedezett, ha közlekedett. Mert sétálni nem tudott, csak félig szaladva közlekedni. Aztán még sok dolog eszembe jutott, és rájöttem, hogy felnőtt. És arra is rájöttem, hogy hiányzik otthonról. Tudom, hogy ez így a jó, és neki is élnie kell az életét, menni a céljai után, de a kisgyerek része hiányzik.
Lehet, hogy öregszem, és kezdek szentimentálissá válni, de ez ellen sincs mit tenni. Úgyhogy megpróbálom magamban útjára engedni a legnagyobb gyermekemet, miközben tudom, hogy van itthon egy bögréje.
És mindig is lesz....