A régiből új...

Mielőtt megépítettük a házat, amiben most lakunk, egy kis vályogházban éltünk. Az építkezés kezdetén a mérnökkel közöltem, nem lesz elbontva a régi ház, mert attól, hogy régi, még jó. Fel lehet újítani. Amikor beköltöztünk az újba, legatyásodtunk az építkezésben, ahogy szokás. A kis ház maradt, ahogy volt. Aztán az egyik részét átépítettem két éve, abból lett a kazánház. Összenyitottam az új házzal. A többi részébe azokat a kincseket pakoltuk, ami majd jó lesz valamire később. Nem, nem lomokat, hanem olyan dolgokat, amikkel rövidebb-hosszabb távú terveink voltak. Az évek alatt mindenféle funkciót megálmodtunk a szobának és a konyhának, amiben gyűltek a dolgok. Sokszor már a plafonig. Volt, hogy hetekig be sem mentünk, mert nem volt dolgunk arra. Aztán a kazánház egy részében helyet kapott az üvegező műhelyem. Tavasszal, egy nagyobb látogatási szünet után kerestem valamit, amiről tudtam, a szobában kell lennie. És ekkor szembesültem vele, hogy beáztunk, de úgy rendesen. Fél négyzetméter helyen leszakadt a sártapasz a mennyezetről. Aztán a forró, száraz nyár nem sürgette a javítást, de most több dolog is összejött. Megint esős az idő, sokszor és sokat kell befőzni, és vendégek is jönnek. Sokan. Illetve többen, mint amennyi szobánk van, és kényelmes lenne. Úgyhogy egy pár nap alatt kipakoltuk üresre a két maradék helységet, kiszanáltuk, melyik cucc kell még, melyik nem. Menet közben ugye változnak a tervek...Első körben kijavítottam a tetőt. Kicseréltem a törött cserepeket. Igen, cserepeket, mert kiderült, több is ketté, vagy három felé volt repedve. Persze ez a földről nem látszott, csak a szomszéd felől az az egy, ami okozta a plafonon a defektet... Na , mindegy, kicseréltem vagy tíz cserepet, már rendben van. Illetve ideig-óráig, mert szomorúan konstalláltam, cserés lesz a héjazat, mert porlik szét... De most nem ennek van az ideje. A szoba plafonja a lényeg. A fellazult sarat kézzel lelökdöstem. Még szerencse, hogy 240-nél nem magasabb a belméret... így nem kellett létrázni is. Aztán a műhelyben túrtam két olyan darab gipszkartont, ami bőven fedi a hézagot. Felszorítottam a tapaszra, és körberajzoltam. Aztán kővágó koronggal megvágtam a lyuk szélét szögletesre. spaklival, és kalapáccsal lefeszítettem a fölös sarat. Kellett néhány egycentis léc, amivel kihézagoltam a kartont, hogy nagyjából egy síkba kerüljön a mennyezettel. Nagyjából, igen, mert a sártapasz már görbe is, meg eleve hullámzik, mint a Balaton, másodfokú viharjelzésnél. Szóval hellyel-közzel egy síkba került, de inkább kisebb lett. Aztán jött a glettelés. Az összes illesztésre üvegszál szövet erősítést húztam, a repedések elkerülése végett. aztán két sor glett. Enyhe csiszolás után, igen, csak enyhe, mert nem akartam szebbet, mint az eredeti plafon. Azt akartam, hogy beleilljen a miliőbe a javítás. Nem jött volna ki jól, ha egyenes, és sima, így olyanra csináltam, mint a plafon többi része.... Balaton... Aztán festés. A legelején el lett rontva. Illetve az előző lakó által. Diszperzit került a falra, még mielőtt mi megvettük. Így most is azt kentem. Illetve kentük, mert a festésben a nejem, és a fiam is besegített. A következő festés előtt tetőcsere, Valószínű plafon, ablakok, aljzat, Meg gyakorlatilag a falakon kívül minden más. De ez nem most lesz, pár évig kihúzza így az egész. Miután kifertőtlenítettük, felmostuk, lemostuk az ablakokat, ajtókat, konnektorokat, felszereltem két hajólámpát, meg függönypálcákat. az asszony túrt a szekrényből kis függönyöket. Aztán a befőző konyha következett. Csináltam egy 250 hosszú pultot, amiben helyet kapott a mosogatótálca. Ezt is a műhelyből túrtam. Évek óta rakosgattam egy négy centi vastag dió konyhapultot, hogy majd jó lesz még... Alatta végig egy ugyanekkora polc található. Ezt egy nagyon régi , lécbetétes szekrény ajtajából szabtam le. Ide került a nagy demizson, az alma és a birs ecetek, meg a kamrából azok az italok, amik nem fogynak... A konyha többi tartozéka a fagyasztó, egy hűtő, egy majdjóleszvalamire mikró, meg a kis demizsonok a tetejükön, és egy gáztűzhely. A szoba kapott néhány szőnyeget, egy 70-80 évws sezlonyt, amit a barátom akart tavasszal kidobni, és két heverőnek szánt ágybetétet. Meg egy faragott , álló kisszekrényt, ami lemezjátszónak, rádiónak ad otthont. Ja és még két görgős, rojtos szélű puff is oda került, amit kaptunk anyukámtól. Az asszony ki akarta dobatni, már vagy két éve, mert nagy, és nem tudja hová rakni. Most meg itt örült neki, hogy milyen jó ülni rajta... Szóval a szoba vendégszoba lesz. A sezlony fog véglegesen maradni. Két személyes. Aztán a heverő betétek kapnak majd keretet, és mennek át a most vett házhoz. Úgy hívjuk: Anya-tanya. Mert az asszony nevén lesz. Vissza a kis házhoz: a szoba, mint mondtam az elején, több funkciós lesz. Ide lesz összerakva a varrógép, és a szövőszék is. Meg be lesz állítva egy komód, ha elment a két ágybetét. Ebbe lesznek a rajzos, festős cuccok. Mert már nem csak én rajzolok, hanem a feleségem, és a két gyerek is. Annyi ceruza, meg egyéb rajzos cucc van, hogy nem férni tőle szanaszét. Úgyhogy mennek a komódba, mennek a szobába. Zt nem mondom, hogy ott fogunk rajzolni is, de még az is előfordulhat. Lassan a helyére kerül minden... legalábbis elkezdődött...

Csörgő alma-bodza lekvár

A bodza, és a csörgő alma két jó barát. Arról álmodoztak, hogy egyszer bekerülnek a nagyok közé a kamrába. Olyan kedveltek lesznek majd, mint a sárga és az őszibarack, vagy akár a meggy. Mert ugye mostoha gyereke mindkettő a vidéki konyhának.... Legalábbis ezt gondolták. A sötét lila bogyók vígan lengedeztek a késő nyári szellőben, és a kis almák csendesen mosolyogtak a napsütésre a fán. Gondolt egyet a bodza, és átszólt az almának:
- Gyere velem szomszéd, lássunk világot! Tanulkozzunk ki mi is, hogy bekerülhessünk a kamrába a többi híresség közé!
Az almának nem kellett kétszer mondani, hisz minden álma ez volt, hogy ne csak a földre pottyanva, elfeledve legyen az enyészeté, hanem célja legyen a létének. Felkerekedtek hát, és elindultak világgá. A bodza elhagyta fürtjét, ezernyi bogyóban gurult a tálba, majd a gyümölcs centrifuga jótékony hatására egész más lett az alakja. Nem minden bogyó alakult ám át, egy maréknyi megmaradt olyannak, ahogy a természet megalkotta. Összekeveredve, a régi és az új, kis cukorral a hűtőbe került, hogy átgondolják a további dolgokat. Másnap, mire kitalálták, hogyan tovább, az alma gondolt egyet, és levetette fakó-piros ruháját, majd pépesen a bodzával kezdett lassú táncba a tűzön. Nem sokkal a kavargás kezdete után kistányérra került egy fél kanálnyi a táncosokból. Az állaguk jó lett, az ízük isteni finom. Sikerült a két majd elfeledett gyümölcsnek felülemelkednie a többin. Külön-külön nem számottevőek, de így együtt méltók a többi lekvár társaságára a kamrában.

Egy bodzabokor fele termése. A másik fele még zöld.

Rövid idő alatt szépen le lehet bogyózni.

A négyötöd részét kicentrifugáztuk, a többi bogyó egyben belekerült a lébe.

Kb 2,5 liter lett, ebbe tettünk egy kiló cukrot.

Méltatlanul mellőzött ez a nyári, édes almaféle. A bodzabogyónak kiváló sűrítőanyag.

Viszonylag gyorsan meg lehet pucolni, még úgy is, hogy eléggé kukacos. De legalább vegyszermentes.

A kistányérpróba minden lekvárnál megmutatja, készen vagyunk-e a munkával.

Nagyon jó palacsinta töltelék lesz a kész lekvár különlegességből.

Vizisí

Másfél hete nem nagyon vagyok itthon. Nem is jelentkeztem, mert nem volt mivel... Amikor elmentünk itthonról, olyan meleg volt, mint a pokolban... Közben esett, és az idő megenyhült. Az udvaron és a kő közt a fű ki is használta ezt rendesen. Mire hazaértünk valóságos természetvédelmi terület lett a porta. Úgyhogy ma fűnyírás, és a kő közül damilossal gyomtalanítás. Már majdnem végeztem a kővel, amikor hallom, az asszony kiabál a jószágoktól, hogy menjek, mert Cirók átment Keselyhez... Letettem a kaszát, és bosszúsan elindultam hátra. A marhának tényleg nem való csak vas, meg beton, de az a legjobb, ha egyszerre mindkettő... Szétszedte az elválasztó kerítést, és ott flangált a ló mellett. Mentemben felkaptam a kötelet, hogy visszavezetem. Hagyta is, hogy a nyakába tegyem, és jött is először utánam. A keresztfák, amik elválasztották a két karámot, félig le voltak szedve. Ami függőlegesen rájuk volt szegelve, szerteszét.... A földön, ahol áttört Cirók, egy 12 cm x 12 cm-es gerenda hevert. Átléptem, ő meg jött utánam. Aztán odaért a fához, és megtorpant. Behúzta a kéziféket, és be is ragadt nála. Cibáltam, de meg sem mozdult. Az asszony kintről figyelt először, de látta a szélmalomharcot, amit vívtam, és bejött segíteni. Nekifeszült ő is, mind az ötven kilójával. A ló meg csak nézett... Húztuk, vontuk, de a marha lába lefagyott... Aztán gondolt egyet, hogy őneki biza' elege lett ebből, és elkezdett az ellenkező irányba szaladni. Én meg juszt sem eresztettem a kötelet! Itt márpedig az lesz, amit én akarok, nem az, amit ő! Szóval a déli melegbe gyakoroltam a vízisíelést a hátsó udvaron, pedig olyan szárazság volt, hogy csak úgy porzott utánam a föld... Ez a nagy marha meg csak ugrándozott. A ló is rákezdett a játékra, erre az asszony vigyázzba vágta magát, mert olyankor fél a lótól, amikor ugrál. De becsületére legyen mondva, nem menekült ki, csak megilletődve nézte, hogy próbálom egyik kezemmel hol a kerítés deszkákat elkapni, hol a kukoricagóréról pattanok le a kötél végén lebegve... De nem eresztettem!!! Aztán egyszer csak sikerült megvetni a lábam, ami mondanom sem kell, papucsban volt, és megakasztottam a tehén táncát. Visszacibáltam a kiindulási pontra, és megint ugyanoda jutottunk. Teljes testtel cibáltam, miközben ő könnyedén ellenállt... Azt, hogy milyen ízesen kezdtem neki imádkozni, nem írom ide inkább, mert nem csak a Facebookról, de az egész internetről kitiltanának miatta... Szóval ment a szentségelés. Az asszony próbálta hol a kötelet, hol a tehén szarvát rángatni, hol csapkodta a farát, hátha megindul. Persze esze ágában sem volt... Na, mondta, majd hoz neki kukoricát a fangliban, majd azzal becsalogatja. Elviharzott... Én meg rátekertem a kötelet az egyik oszlopra, ami az árnyékoló tetőt tartja, így nem tudta megismételni a vizisíelős mutatványt. Mérgemben mögé mentem, és jót sóztam a farára! Ettől visszakullogott a helyére.
Mondtam neki, hogy egyszer akkora pofont fog kapni, hogy nem fér rá arra a nagy fejére! Addigra az asszony visszajött, kérdezte, hozzon-e szeget, meg kalapácsot...
Kicsit rezignáltan, a kelleténél nagyobb nyomással a fejemben válaszoltam:
-Szerinted kell a szeg? Vagy hagyjuk így??
Látta, hogy jobb nem firtatni most a hangnemet, és elsietett az eszközökért.
-Hozzál kötelet is!- kiabáltam utána.- Te meg Cirók hagyd azokat a deszkákat, mert egyszer agyonütlek!
Nézett rám nagy ártatlanul, de legalább a deszkákat békén hagyta.
Mire végeztem, észrevettem, nőtt egy hatalmas vízhólyag az egyik ujjamra... Lehet, inkább engedni kellett volna azt a kötelet... Na mindegy. Szóval tehénnek csak vas, és beton. Lehetőleg egyszerre mindkettő...