Vissza az ágyba...

Írtam már arról, hogy ezt az évet a lónak szántam. Ideje már foglalkozni vele komolyabban, hiszen elmúlt négy éves, és elszemtelenedik. Valóban észrevehetően megváltozott év elején. Azt hitte, ő a főnök, és nem én. nem is lenne ezzel probléma, ha ő nem lenne ötször olyan nehéz, mint én, és tízszer olyan erős. meg az is számít ám, hogy nem úgy működik, mint egy kutya, amit esetleg tudnék kezelni, hanem úgy, mint egy ló. És a lovakhoz nem értek.
Megtanultam azóta, hogy úgy kell velük viselkedni, mint a ménesben viselkednek egymással a lovak. Ki kell vívni a tiszteletüket, különben lenézik az embert. Nem félniük kell tőlünk, mert az rossz. Tisztelniük kell.
A ménesben a rangsort kiharcolják egymás között. Harapják, rúgják egymást olyankor. Ha a rangsor feláll, és egyik-másik kihágást csinál, megtorlást kap. nyilván arányosan a kihágás mértékével, mert a lovak nem gonoszak. Viszont a rendet szeretik.
No, az én lovam rendetlen. Illetve már nem annyira, de még bőven van hová fejlődnie. És nekem meg még több.
Már kisebb nagyobb harcok árán megtanulta, hogy megtartsa a távolságot az ember és maga között. Erre azért van szükség, mert az öt mázsájával elég kellemetlen tud lenni, ha az ember lábára lép, pusztán " véletlenül" és TÉÉÉÉÉÉNYLEG csak "véletlenül", de TÉNYLEG, elidőzik rajta pár másodpercig, mintha észre sem venné, hogy az egyik lábán valami kitüremkedésen áll...
Szóval erre már figyel. Ehhez kellett egy kis csihi-puhi, jelzés értékkel. Meg egy kis orra koppintás. Na azt nagyon nem szereti. De már figyel ránk, kis emberekre. Megtanulta, hogy ne szemétkedjen.
Aztán itt van a nyugalom, illetve a türelmetlenség. Amint kitette a lábát a portáról, belé bújt a kisördög. menni akart, mint a meszes, maga sem tudta, hová. Néhány kör keringő, és egy kis pálca, és már tudja, hogy majd mehet, de nem rajtunk keresztül. Jöhet velünk, szépen, nyugodtan, türelmesen. Aztán ha türelmes, megdicsérjük, jutalmat is kap, aminek örülhet. És ennek mi is nagyon örülünk. mindenki boldog.
Már szépen jön kifelé, nem akar iramodni, sőt, már a felháborodottságot kifejező, horkantva fújtatást is mellőzi egy ideje. Néha esik már csak ki, ha egy hirtelen jövő hang megugrasztja. Abból meg van vidéken elég. ma például mindenki megijedt a réten. A ló a fácán csibéktől, a fácán csibék meg a lótól. Aztán kiderült, hogy a lovat nem akarják megenni a fácánok, és a fácánok is rájöttek, hogy a ló sem akarja megenni őket. Mindenki boldog volt. Én is, amikor erre rájöttem, hogy emiatt ugrott felém a lovam, nem azért, mert meg akart enni. Azért az orrom alatt elmormoltam neki, hogy "anyádat ijesztgesd..."
Lefutottuk a két irányt, a balra, és a jobbra köröket. Csináltam egy rögtönzött hosszú ostort, ami nem csíp, csak jelző értéke van. De állandóan lerepült róla a zsinór... Tegnap eszembe jutott, hogy az asszony hozott még Angliából egy lovagló pálcát, egy teljesen szemérmetlen tervvel, de egyelőre kihasználatlanság miatt a hálószoba szekrényének tetején pihen. Át is vittem, hogy na majd az eredeti rendeltetésének megfelelő helyen fogom használni, de kiderült, hogy nem bírja az erőltetett igénybevételt. A kezemben maradt a bőrszíj, aminek a csuklómon kellett volna tartania. Úgy néz ki, vissza kell vinnem a hálószobába.
Jajj, de sajnálom....