Nehéz sorsú jövevény

Néhány éve vettem először khaki szilvát, vagy datolyaszilvát más néven. Ez egy paradicsomhoz hasonló alakú, éretten kicsit szottyos, édes gyümölcs. A zöldségesben rendszeresen kapni. Érdekes növény. Utóérik ugyanis, még ha zölden szedik le, akkor is. És édes. Nem is kicsit. A családban mindenki szereti, de elég drága holmi. A zöldségesben 350 Ft körül szokott lenni darabja. Olyankor nem veszem meg. Mert kemény, mint a fejem. Várok vele. És lassan megérik. Szottyos lesz, és nagyon finom érett. De akkor már nem kell senkinek, mert puha. Azt gondolják, hogy megromlott, vagy csak simán ütődött és rossz ízű. Így kap egy komoly árleszállítást. Na akkor veszem meg. Aztán egyszer eszembe jutott, hogy utánajárok, milyen növény is ez. És kiderült, hogy fa, mégpedig elég nagyra növő fajta, de a lényeg, hogy a mi vidékünket is bírja. Igen??? Akkor azt kezdtem keresni, hol lehet venni. Az egyik nagy kertész csomagküldő szolgálat katalógusában volt is. elég húzós áron, de nincs mit tenni, ha a fejembe veszek valamit, légkalapáccsal is nehéz lenne kiverni belőle, úgyhogy megrendeltem. Az asszony szemöldöke a homloka közepére szaladt, amikor megjött, és ki kellett fizetni, de akkor már nem volt mit tenni. Felkerestem az udvaron az egyetlen olyan helyet, ahová egy akár nyolc méter magasra is megnövő fát lehet ültetni, és nagy gondosan elültettem. Ez valamikor tavasz végén volt, pár évvel ezelőtt. Azt írta a szakirodalom róla, hogy a komoly hidegek árthatnak neki, az első néhány évben. Így az első télen olyan ruhát adtam a fácskára, hogy csuda. De nem számolt senki azzal, hogy azon a télen mínusz huszonöt fok is lesz... Nálunk sajnos nem ritka. Aggódtam is, hogy a fának oda... lassan érkezett a tavasz, és minden kezdett kirügyezni. Csak a khaki szilvám nem. Gondolkodtam rajta, hogy kihúzom. Minek díszelegjen az udvar közepén egy halott facsemete... De eszembe jutott, hogy jártam a birsalma fáimmal. Azok ledobálták egyik nyáron az összes barnára száradt levelüket. És ott álltak vagy két hónapig kopaszan...  Aztán levélbe borultak megint. Csak idő kellett nekik, hogy legyőzzék a betegséget, ami megtámadta őket. Szóval néztem a száraz, vékonyka ágakat, és hagytam. Egy kicsit visszavágtam őket, de nem bántottam a fát. Minden másnap locsoltam, és nézegettem. Aztán egyik nap megmozdult a fa. Illetve apró rügyek nőttek rajta. Lassan kinyíltak, és szép nagy, üde zöld leveleket hozott a fa. A locsolást folytattam. És télen szalmával takartam. A második tél nem volt olyan kemény. Fellélegeztem, hogy megússza a fa. Viszont a rákövetkező nyár... ha még értetek forróságot! A fácska levelei szó szerint megfőttek. Nem viccelek. Megfőttek. Kifakultak, és opálos, sezöld színűek lettek. Azt hittem vége. De átvergődött a maradék időn. Ősszel ledobálta a leveleit, rendesen, mint a többiek, és megint kapott takarót. Tavasszal kicsit megmetszettem, mert elég keszekusza volt már, szegény azt sem tudta, merre hozzon ágakat. Viszont már a nyárra is figyeltem! Vizet kapott rendesen, és csináltam fölé egy árnyékoló hálót. Ronda volt, mint a bűn, de a kánikulában megvédte a leveleket. Azt nem tudom, hogy ha nagyobb lesz, mit fog kezdeni, ha éget a nap, de most még tudtam neki segíteni. A negyedik tél is enyhe volt, még csináltam neki takarást, bár csak az első két-három télre figyelmeztetett a szakirodalom. Aztán tavasszal furcsa rügyei lettek. Néztem is, hogy milyen érdekes kis levélkéi vannak. Aztán leesett, hogy ez bizony virág!! Úgy megörültem neki, mint egy kisgyerek! Felhívtam a folyton valamivel hadakozó fiam figyelmét is, hogy csak seggberúgás terhe mellett lehet a fát bántani! Megértette. Nagyon sok virág volt rajta. Néhányat eldobált, de jó pár megkötött rajta. Néhány hét alatt apró zöld bogyók jelentek meg a néhai virágok közepén. Aztán egyik reggel a földön találtam néhányat. Ne már.... Később még többet. A francba... gondoltam, csak legalább egyet tarts már meg!  Néztem minden nap, és nem tudtam mit kezdeni a veszteséggel... Aztán már inkább nem is néztem. Úgy voltam vele, hogy biztosan tudja, mit bír, és azért dobálja le. A nyár végén azért átnéztem a lombját, mit rejteget, és láss csodát volt gyümölcse! Nem is egy, hanem négy! Pont annyi, ahányan vagyunk. És meg is tartotta őket. Szépen nőttek, aztán elkezdte befutni a zöld héjakat egy kis narancssárga, míg végül odalett az összes zöld belőle. Nézegettem óvatosan, hogy mikor puhul. Nem akartam, hogy akár a kutya, vagy valamelyik partizán disznó megegye előlünk, ha leeseik netalán. De nem történt ilyen. Megtartotta mind a négyet a fácska, még a levelei lehullása után is. Talán két napja hoztam be a négy szilvát róla. Az egyik teljesen megérett, a másik három bent a melegben gyorsan behozta a lemaradást. Nagy élvezettel ettük meg. Idén ez volt a legfinomabb gyümölcs!