Csillag született...

Annyi gondolat kering bennem, hogy azt sem tudom,melyiket kapjam el és írjam ide elsőnek. Három éve, nem is, csak majdnem három éve cseréltem el egy pár birkát és egy bárányt, egy hirdetésre jelentkezve, egy egyhetes üsző borjúra. meg sem néztük, még fényképen sem. megláttam, felhívtam, megegyeztünk telefonon, felpakoltuk a birkákat, és mentünk. odaértünk Tiszalúcra, megnézték a juhokat, megnéztem a bocit...
Kezet fogtunk, elcseréltük. Úgy jöttünk haza, mintha Isten tudja mekkora szerencse ért volna minket! Óvatosan vezettem, mert a boci nem ült le, nem akartam, hogy eltörjön benne valami...
Hazaértünk, bevezettem az istállónak kikiáltott deszkaépületbe, amit a birkáktól örökölt meg.
Egy hetes volt...
Ki sem látott a fél ajtón...
Minden nap kétszer kapott tejet, meg beleütött tojást. Nem tejport, vagy tápszert! Tehén tejet vettünk neki.
Sokan mondták, nem vagyunk normálisak, mert ez így nagyon drága. Nem éri meg... Nem érdekelt. Nekem, nekünk  megérte.
Szépen fejlődött, nem volt vele semmi gond. minden nap ott lógott körülötte mindenki. A gyerek könyékig járt a boci szájában. Annyit abajgattuk, amennyit el bírt viselni, és Cirók minden mennyiségű abajgatást el bírt viselni....
Kaszáltam neki nyáron, meg szénáztattuk. Szépen szálazott más nyolc hetesen, de azért a négy liter tejet és a két tojást egy szívásra benyelte...
Nagyon figyeltünk, nehogy megcsikarja valami a lábát, mert az nem jó, mondták, meg arra is, hogy nehogy hasmenést kapjon. Aztán azon is aggódtunk, hogy megfelelően fejlődik-e... meg azon, nem beteg-e... Négyesmentes állományból került hozzánk, a marhalevelén ez volt, de láttam én már karón varjút...
Kapott oltást. Kiengedtük az udvarra, ahogy nőtt, egyre nagyobb területet birtokolhatott a hátsó udvaron. Eleinte óvtuk az esőtől is, meg ne fázzon. Aztán már rá bíztuk, hogy ha akar, marad kint, ha nem, beállhat az esőfogó alá, ami a deszka istálló volt. Nos, néha, főleg meleg nyári napokon örült az esőnek. Máskor csak sztoikus nyugalommal tűrte a zuhanyt, miközben tömte azt a nagy busa szemét...
Aztán volt ám rossz is. Mindent szétrontott nekem, ahogy nőtt, mert nőtt az ereje is. A kíváncsiságával együtt...
Sokszor meg is ígértem neki, hogy akkora pofont leverek neki, hogy nem fér el rajta... Ez elmaradt, egészen addig, amikor már hiába is adtam volna neki nagy fülest, mert nem érezte volna. Olyan is lett... Egyáltalán nem fér tőlünk, szelíd, mint a pirkadat...
Nagyon kevésszer kötöttem meg, vagy zártam be. Nem láttam szükségét. Mondjuk ez kicsit hiba is, mert a kötélen kívül nem tudom, hogy lehetne oda vinni, ahova akarja az ember...
De ez is megoldódott, lehet annak köszönhetően, hogy sosem bántottam, így nem fél, még akkor sem nagyon, ha új dolgot követek el vele... mint például az inszeminálás... Tűrte egyemmeg, nem ellenkezett egyszer sem.
Na, innentől jobban aggódtunk, mint az elején.... Ugyanis nem akart először bocit fogni. Magától nem ivarzott, és a hormonokra se úgy reagált, mint kellett volna... Ekkor már 18-19 hónapos volt. Sokan mondták, hogy hamarabb kellett volna berakatni... Nem akartam. Nem az volt a célom vele, hogy nyerészkedjek rajta. A célom az, hogy életet, ételt adjon nekünk, és ne csak pár évig...
Aztán másodjára teljesen magától beindult. Megint kötél, megint megtermékenyítés... Most megint 3 hónap idegeskedés következett, vajon van-e boci benne?
Nem lett dilis, nem rontott szét semmit. Aztán jött a vizsgálat... van boci.
Na, akkor megint idegeskedés, meg féltés, nehogy baja legyen...
Ketyegett az óra, teltek a napok, hetek, hónapok. Az asszony szerint növögetett a hasa szépen, és tőgyelni is elkezdett egy idő után. Aztán átköltöztettük őt is meg a "tesóját", a lovat is, az Anya-tanyára, istállóba. Cirók kicsit megijedt, de szépen vette az akadályt. Szinte már másnap megszokottá vált neki az istálló. Aztán rohamosan közeledett a kiírt időpont, az agyam leghátsó zugából legelőre került a készültség, a várakozás, a féltés. Rohamosan leteltek a napok, jönnie kellett az ellésnek...
Egészen egy héttel ezelőttig szkeptikus voltam ezzel az egésszel kapcsolatban. Hittem is, meg nem is, hogy vemhes. Minden nap láttam, többször is, nekem nem tűnt olyan hatalmasnak a hasa. Meg a tőgye sem. Mondjuk akárhogy néztem a kecskéket, vagy a juhokat is, nem mindegyikről tudtam megmondani, hogy vemhes-e...
Aztán ahogy nézegetni kezdtem közelebbről is, mert ugye el kellett kezdeni buzeráni a tőgyét, hogy ne legyen neki meglepetés, engem ért a meglepetés, mert tele lett tejjel. Akkor itt már boci lesz!
Nagyot dobbant a szívem. eszembe jutott hirtelen az összes baj, ami előfordulhat az ellés alatt. A túl nagyfejű borjútól a farfekvésesig, a méhkifordulástól a bénulásig minden...
Az aggódás felcsavarta a fejemben a termosztátot maximumra.
Minden nap jártam hozzá, egy héten keresztül, két-három óránként. Éjszaka is. Már nagyon nem bántam volna , ha megellik... És nem a haszonszerzés motivált. Meg nem is a tej. Aggódtam. Mert megkedvel az ember egy kisebb jószágot is, nem egy ekkora nagy szelíd, gombszemű nyalógépet. Folyton csak nyalakodik... hol a ruhámat, hol a lovat. Mindenkit szeretget. Én meg aggódtam miatta, hogy rendben legyen...
Aztán tegnap délután megetettem őket, kaptak vizet. Cirók semmivel nem törődött, csak nyomta befelé a kórót. Valami oknál fogva pont tegnap jött haza Krisztián barátom, messzi munkájából, és szinte rögtön ott kötött ki a tanyán, megcsinálta nekem a villanykapcsolót, mert Kesely lepuszilgatta a falról... Most már van kinti kapcsoló, nem fér hozzá a ló..
Szóval este tízkor mentem a szokásos vizitre, és a Cirók állt, és mint akinek szorulása van, erőlködve nyomott... Álltam ott egy fél órát, és a tíz perces fájásokon kívül nem történt semmi... Nem tátom itt a számat, gondoltam, hazamentem, és visszamentem éjfélkor.
Akkor már lefeküdt Cirók, és éppen kibukkant belőle két vajszínű kis pata, amikor beléptem az istállóba.
Na... ledobtam a kabátot, kinyitottam a karám ajtót, vittem a kötelet. Közben telefonáltam Péter barátomnak, akik régóta marháznak, és levezetett már néhány ellést. Jóval ezelőtt megbeszéltük, hogy bármikor hívhatom. Fel is vette, nagy álmosan, és mondta, hogy jön.
Közben Cirók erőlködött kicsit... Én meg , ahogy láttam videókon, megkötöttem a kötelet a borjú lábára, és amikor Cirók tolt, én húztam, de nem túl erősen. lassacskán előbukkant két hosszú, fehér láb....
Aztán megláttam egy rózsaszín valamit, meg a fehér burkot. Egyik kézzel megtartottam a kötelet, a másik így szabaddá vált. Még vagy két tolás-húzás, és a java kint volt. A két első láb, és a fej. A szabad kezemmel gyorsan kiszabadítottam a burokból. Az első, amit megláttam, a boci nyelve volt. Az volt a rózsaszín valami. Aztán az orra... korom fekete... és az egész feje is... és kinyitotta a szemét... rám pislogott párat, közben törölgettem. Már a medencéjéig kint volt, akkor megpihent egy kicsit az anyja. Addig nem húztam, nem tartottam, csak a szalmával takarítottam, kiszedtem a szájából, a füléből minden nem oda valót. Ő meg közben ingatagon rázta a kis fejét, fújta kifelé a nedvességet az orrából. Szépen lélegzett... Jó sok fekete van benne, kevés fehérrel...
Aztán egy utolsó tolással végképp e világra érkezett. Leszedtem a burok maradékát róla, és a szalmával törölgettem. Akkorra megérkezett Péter is. Kb egy fél óra telt el a telefonálás és a megérkezés között... Cirók elfáradt. Közel tettem a fejéhez a bocit, ismerjék meg egymást. Szinte rögtön nyalogatni kezdte, olyan vehemenciával, hogy majd felborult szegény... Most már van kit szeretgetni, állandóan. Péter ott maradt végig, míg fel nem állt a boci, meg Cirók is. Na, ő nehezen akart felállni, majdnem el is esett... Azért ez nagy megterhelés lehetett neki, meg el is feküdte az egyik lábát. De hajnal kettő körül egy kis kukorica kórós nasi csábítására csak felállt. Aztán piszok módon átrugdostam előle a kaját a lónak, így a boci felé fordult. nyalta, ahol csak érte...
Aztán nem bírtuk tovább, meg akartuk nézni, eszik-e az új jövevény, és az anyja hagyja-e neki... Érdekes ám ez a dolog! Egy hetesen került hozzánk Cirók. Az anyjától elvették, szinte rögtön. Nem látott tehnet, még tükörben sem, borjút meg végképp. Nem olvasott utána, nem hallott pletykákat, és mégis TUDTA, hogy mi hogy működik, mit, mikor kell csinálni. Engem ez nagyon el tud varázsolni... megtámogattuk a billegő borjút, Peti odalépett Cirók fejéhez, hogy ha kell, megtartja... de nem kellett. A boci szájába dugtam az ujjam, a szopás-reflex kitűnően működött, néhány hangos cuppanás után belejátszottam a szájába az egyik cicit.  Elég nehéz volt, mert mint minden újszülött, ő is hátrafelé akart előre menni... meg nem állt rá, hogy felfelé fordítsa a fejét... De aztán vagy 20 másodpercet cuppogott az egyik cicin. Cirók meg hagyta.
Megnyugodtam kicsit, minden ok. Hazaindultunk. a villanyt égve hagytam nekik, reggel mentem vissza.
Csillag, mert ez lett a jövevény neve, a foltja miatt, mint minden boci, maga alá húzott lábbal üldögélt, kicsit billegett a feje... ahogy beléptem, és odamenetem hozzájuk, feltápászkodott... Már egész gyorsan ment neki. Kicsit még limbózik, de már nem olyan fejnehéz, mint hajnalban.
És a lényeg: az oldala kerek, tehát eszik. És az anyja alá botorkálva kereste a cicit...
Elszállt minden aggodalmam... majd három évet vártunk erre. Azóta minden egyes nap eszembe jutott ez a pillanat, amikor Ciróknál voltam. Vajon milyen lesz? Nagyszerű érzés! Végig az volt!
De nem csak mi vártuk ám! Már egy hete az egész család hívogat, hogy van-e már boci.... És a lányom barátjának családjában is van valaki, aki nagyon várta már a bocit. A nagymama...
Ő még tudja, hogy valójában mit jelent egy tehén, egy borjú a családnak. Már egy hete felöltözve várta Leventét, hogy menjenek...
- Hová?- kérdezte tőle az unokája...
- Megnézni a kis tehenet!- mondta a mama határozottan- Már olyan régen láttam kis tehenet...
Ma elmegyek majd hozzá, és elhívom, hogy nézze meg. A faluban megint van tehén. Nem borjú. Fejős tehén. Egész gyerekkoromban természetes volt, hogy volt otthon, nagyanyáméknak. Tudtam, mikor jön haza a csorda. Mindig néztem a hatalmas jószágokat. Emlékszem a borjakra is. Hogy milyen reszelős a nyelvük, mert bekapták a kezem, amikor odadugtam nekik. és most itt billeg megint egy az istállónkban...