A fiam bicikliét toltam ki. A váltóját nem szabad piszkálni, mert neki így jó! Felültem rá, és reszketegen elkezdtem tekerni. Ennyi erővel a kútgyűrűt is hajthattam volna. nem vagyok egy gyenge fizikumú ember, de az infulencia, ahogy hallottam a nevét valamerre, kivette az erőt a lábamból. nagy nehezen azért csak felevickéltem a teremhez. Délben meg haza, ebédelni. Akkor már éreztem, hogy nem fázok.... Sőt.... De ha ahrc, akkor legyen harc! Legyűrtem a kaját. Az asszony reszelt nekem egy nagyobb gyömbért egy befőttes üvegbe, tett hozzá három jó nagy kanál mézet, és felöntötte vízzel. na ebből ittam ebéd után. A frissen reszelt gyömbérben van erő rendesen. Nem olyan erős, mint a torma, de közelít serényen afelé. Szóval behajítottam belőle vagy két felest, és visszakínlódtam magam a foglalkozásra. Elvégre csak én vagyok az, aki tartja, nekem ott kell lennem...
Érdekes, hogy míg ott voltam, alig éreztem, hogy bajom lenne. Ahogy vége lett, végem lett nekem is...
Elpakoltam, bezártam, és éreztem, hogy a belső hőmérőm higanyszála elindult fölfelé...
Hazakínlódtam magam a biciklin, felvonultam az emeletre, és ledőltem. Előtte még hallottam, hogy az asszony azt mondta, elmennek a cukrászdába, és majd megetetnek. Aztán filmszakadás...
Amikor felébredtem, még világos volt, de már látszott, a nap már nem sokáig segíti a látást az állatok körül. A családom meg nincs itthon, mert igen nagy a csend. Pedig nincs is hangosabb attól, amikor a család próbál csendben maradni, mert valaki alszik....
Eszembe jutott, hogy nincs darálva. Felküzdöttem magam a kanapéról. Néhány perc alatt, legalábbis annak tűnt, feltápászkodtam, és levonultam a lépcsőn. Előtúrtam a jószágos ruhát, felcibáltam arra a ruhára, ami rajtam volt, és kimentem. Elindítottam a darálót. Még sehol a család... Visszamásztam a hátsó teraszhoz, az alomvécé vödréért. Kiöntöttem, kiöblítettem az esővizes hordóból vett vízzel, tettem bele fűrészport. A daráló még mindig járt. De hát már egy fél órája kint vagyok! Legalábbis úgy éreztem az eltelt két percet.
Belekapaszkodtam a moslékos vödörbe, és lemásztam a két lépcsőfokon. Hátracipeltem, szétosztottam a malacok közt a kaját. Adtam a nyulaknak is. Még jó, hogy hoztam haza lucernát nekik nemrég...
lejárt közben a daráló. Szedtem a malacok vödrébe, és a tehénnek is készítettem. ha hazajönnek a többiek, majd elviszik...
De mikor jönnek már? Lassan sötétedik. Ott fognak vakoskodni....
Levettem a sáros csizmát, beódalogtam a házba, levettem a kulcsot. Másodjára bele is tudtam tenni a zsebembe...
Kimásztam a teraszra. Felcühöltem magamra a bakancsomat. Kötöttem rá két nagyon lassú bokrétát... Még mindig nem jöttek...
Akkor elindulok.. De hogy a gyerek biciklijére nem ülök, az tuti!
Akkor gyalog megyek. majd hátha találkozok velük útközben. Órákig mentem!
De azért még világosban odaértem. Sose volt még ilyen hosszú ez az 500 méter...
Víz volt engedve a vödrökbe, megitattam a két nagyot. Cibáltam nekik kórót, Ciróknak meg odaöntöttem a darát.
- Ló éjszakát! - mindig így köszönök nekik, odafelé meg -Lónapot!
Bezártam rájuk mindent,amit be kellett.
Elindultam a hazafelé vezető úton. érdekes, hogy az üres vödör visszafelé ugyanolyan nehéz volt, mint a darával a tanya felé....
nagy sokára meg is érkeztem. Eltettem a vödröt, és lecibáltam a cipőt. Bementem.
Lecühöltem a jószágos rongyokat, és megint behajítottam egy pár kupica gyömbéres cuccot.
Hazaért a család. Mondtam nekik, hogy már ne menjenek, mert adtam mindenkinek.
-Az jó, mert most jövünk a tanyáról, és mi is adtunk nekik kórót... -mondta a nejem. Na, legalább éhesek nem lesznek...
Estére még egy adag gyömbér, meg ma egész nap, több adagban. És már múlik a bajom. A távolságok normál méretűre csökkennek, a dolgok sok tíz kiló súlyt leadnak, a szemem is elkezdett az eredeti méretére zsugorodni. Még a koponyámban, ott hátul van egy kis nyomás... Ha nem múlik el holnapra a gyömbértől, akkor rásegítek egy féldeci házi pálinkával. Persze szigorúan csak orvosi céllal, és csak meló után!
A kép illusztráció. nem volt erőm fotózni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése