Visszatért a meggyfa

A nők képesek életet adni. Nem a szülésre gondolok itt, hanem minden másra. A szülés biológiai privilégiumuk, de pusztán a lényükkel képesek életet adni. Nélkülük a ház csak egy ház. Nem otthon. Az életet, az otthon melegét ők adják. Minden nap szembesülök ezzel itthon is. De akár az Anya-tanyán is. Amikor kihaltak a tulajok, elkezdett széthullani ott minden. A fák beteggé váltak, volt, ami el is pusztult.
A feleségem nagyon szereti a meggyet. Van a többi fa között egy egész fiatal meggyfa. Tavaly nem volt rajta termés, és elkezdett száradni. Amikor megkaptuk a telket, elég cefetül nézett ki szegény. Az első alapos körülnézésünk alkalmával a kedvesem először megörült a fának, de ahogy közelebb ment, elszontyolodott kicsit. Látta, hogy kifelé tart az életből a meggyfa. A törzsén több helyen sűrű mézga volt, és betegnek nézett ki nagyon. Érezte, nincs senki, akinek szüksége lenne rá. A kedvesem egy darabig szomorkásan nézte, de aztán odalépett hozzá, és megölelte a beteg törzset. Csak állt ott, és ölelte, halkan beszélgetni kezdett hozzá.
- Gyógyulj meg!- kérte tőle. - majd ahogy elvált tőle, megsimogatta közben. Aztán jött az ősz, minden fa elhullajtotta a levelét a kertben. Tavasszal pedig virágba borult mindegyik. És láss csodát, a meggyfa törzse rendbejött, A szél leszedegette a száraz ágai nagy részét, és habosan virágzani kezdett. hatalmas fürtökben ontotta fehér virágait. A méhek körbedöngték.
Biztosra veszem, hogy az asszony hozta vissza a halálból a fát. Az ő energiája, a szeretete mutatta meg, hogy van még, aki számít rá.

A mai nap más apró csodát is sikerült átélni. Délelőtt kértem a fiamat, hogy segítsen kint a műhelyben. Elég kelletlenül állt fel a számítógépes játék mellől, de jött. Néhány napja leszabtam a rakodó kasokhoz a léceket, reggel meg levágtam méretre, szögre őket. Csak hát nagyon sok volt, és nem férni tőlük, útban voltak. Mondtam neki, hogy volna dolgom, megkezdem a gyűrűket, ő meg szegelje készre. Csinálta is, ímmel-ámmal.... Aztán elrontotta. Mondtam neki, hogy az úgy nem jó. Szétszedtem, megint megmutattam, hogy szegelje szorosra a léceket. Ha nem úgy tesz, lötyögni fog az egész, és az nem jó. Erre bepukkadt, és leült, hogy ő ezt nem csinálja. No, hát ha nem, akkor nem. Elég sokat segít mostanában, majd megcsinálom én. Nem akarom teljesen kedvét venni a kényszerrel a munkától. Bevonult. Aztán ebéd közben beszélgettünk. és ebéd után kimentem a műhelybe szegelni a kasokat. Egyszercsak megjelent a fiam, és odastrázsált mellém. Nézte, ahogy szegelek. Aztán amikor készen lett az egyik gyűrű...

- Megölelhetlek, apa? - kérdezte.

- Meg... - mondtam neki. Aztán megölelt, és rám nézett. 

- Bocsánatot kérek... - mondta. Nagyon belefeledkeztem magam a játékba, és elszakadtam a külvilágtól...

Rácsodálkoztam... 12 éves. És már képes magától belátni, és átértékelni ilyen komoly dolgokat. Nem én vagyok öreg, hanem a gyerekek....