Je-ges-med-ve

Kapott a lányom Karácsonyra a barátjától egy állatot. Egy jószágot, ami olyan, mint a kutya. Csak sokkal kisebb. Konkrétan akkora, mint az öklöm. Egy kölyök bichon havanese. Olyan, mint egy mini jegesmedve. Amikor szabadjára van eresztve-mert nem lehet mindig szabadon, ezt le is írom, miért- mindenki a családban feszült figyelemmel közlekedik, vagy inkább megáll, leül, nehogy véletlenül rálépjen. Őkelme meg végigkoslat a konyhában, mindent szaglászik. Próbál szaladni, de a polírozott gránitlapon úgy fest, mint egy rajzfilmfigura. Gyorsabban szalad, mint amennyire halad. elcsúszik a lába. Meg szét... meg összevissza, meg néha a nagy igyekezetben hasra is esik. Hol a saját lábában, hol a nappali parkettáját, és a konyha kövét elválasztó alumínium sínben. Még a papucsom orra sem képes beleakadni, de ő pontosan hasra tud benne esni. Ha sikerül felérnie a nadrágunk szárát, keményen megtámadja. Megragadja, és rázza, mint a rongyot. Közben figyelni kell piszkosul. Bodzára. Ugyanis nem tudjuk eldönteni, hogy fél-e tőle, vagy zsákmánynak nézi. Jó, mondjuk egyszerre biztos nem tudná megenni, de megfogni, és elszaladni vele gond nélkül menne. Na ezért nincs felügyelet nélkül szabad lábon. Mármint a kutya. Vagy kutyaszerű izé... Hogy gyakorlati haszna lesz-e, vagy csak bajlódni fogunk vele, még nem tudjuk. A lányom váltig állítja, hogy lesz haszna. Évekig kellett könyörögnie, hogy az anyja ráálljon, hogy jószág legyen a házban. Bodza lett az első, aki tartósan bent maradhatott. Ennek nagyon egyszerű oka volt: az egerek. Bármit követtünk el, zártunk, tömítettünk mindent, ultrahanggal riasztottunk, csapdáztunk, mérgeztünk, az egerek alkalmazkodtak. Minden évben voltak bent, és nincs annál kellemetlenebb, amikor összevizelnek mindent, és a bűzük csapja meg az ember orrát, ha belép a kamrába. Mostanában nem érezni őket sokáig. Ha ne adja Isten, mégis belóg egy-kettő, Bodza terminátor üzemmódba kapcsol, és folyton lesi. Már lehet rajta látni, hogy speciális, érdeklődéssel vegyes tudományos arckifejezést ölt magára, és leül. Les. Hol a szekrény alját fixírozza, hol a kamra ajtót. Olyankor az asszony betesz néhány csalit a kamrába, a földre, hogy odaszokjon a cincinátus, és amikor nyoma van, Bodzát beengedi a nejem. És még csak az üvegek sem csörrennek meg, úgy lopakodik mindenfelé. Legutoljára 25.-én fogott egyet. Hozta is ki nagy büszkén, és morgott, mint a kutya, nehogy elvegye valaki tőle. Nem mintha el akarná, de a nyomaték kedvéért morog. Aztán néha játszik vele, néha meg csak simán megeszi. De mindig elkapja. Nos, ő megszolgálja a benti létet. Hogy Vincent - mert ez a kutyakezdemény neve - is ezt fogja-e tenni, majd az idő megválasztja. De addig vigyázunk rá, mert egy kis, fehér, kövér patkány benyomását kelti a macskában. Még a végén tényleg megfogja...

Végre egy kis pihenés....

Végre itt a várva várt pihenés! A sütik minősége leellenőrizve, többször is. És a Karácsonyi menü végigkóstolva. Szintén többször is. Amit az elmúlt hónapban lefaragott rólam 4 kilót a téli, kinti munka, sikerült másfél nap alatt pótolnom. És ma végre leülhettem, és kedvemre kipróbálhattam Laci barátomtól szerzett nagyszerű színes ceruza készletet. Az apropója a rajz témájának, hogy most az ünnep alatt kétszer is sikerült gránátalmát ennem. ma is. és az egyikből kimagzsoláztam az összes magot. Most száradnak, és nemsokára elvetjük, ha nem is mindet, de jó néhányat. Dézsanövényként termeszthető állítólag, és védett, déli oldalon, mint a füge, át is teleltethető a szabadban is. Állítólag... Most majd kipróbáljuk. Nem fotóztam le a gyümölcsöt, inkább megmutatom, milyen lett a gránátalma rajzom.

Felborulás-biztos Karácsonyfa

 

Amikor kivágják a fenyőfát, és elkezdi útját a Karácsonyfává váláshoz, az első, amit elkövet, általában apu, hogy belefaragja a talpba. A mi családunkban apu, azaz én, asztalosként tudom, hogy a fenyő mindig ott göcsös, ahol a talpba kéne faragni. Nos, ez a kínlódás még ezzel a szakmával is az ember háta közepre sem kívánkozik. Néhány évig szenvedtem vele én is, még a kétnyelű késsel is, bár azzal könnyebben ment a faragás, de aztán elkezdtem keresni az alternatívákat. Ugyanis én egész évben gyakran kínlódok hasonló lehetetlen dolgokkal, mint a Karácsonyfa talpba való faragása, és Karácsonyra igen elfáradok ezekbe. Az egyik olyan nap, amikor pihenhetek, az a Karácsony. És akkor is problémamegoldással kell foglalkozom, pihenés helyett... Na az egyik ilyen alternatíva egy nagy tufakő volt, amibe fúrtam egy akkora lyukat, amilyen vastag fenyőnk az életben nem lesz. Aztán beleállítottam a fenyőt, és három darab faékkel kiékeltem. Ez már gyorsabb megoldás volt, de a kő macerás, mert el kellett tenni, és eltört mégis, úgyhogy hanyagoltam. Mindenesetre nem dőlt fel a fa semmitől. Aztán Beleállítottam egy jó nagy kaspóba a következő évben, és körbepakoltam öklömnyi kövekkel. Ez is faragásmentes, de az ember háta beáll, mire bevisz egy vödör kő közé ékelt fenyőfát. Főleg, ha magasabb az ajtónál. Aztán három éve gondoltam egyet, és kifúrtam a fa hegyéhez közel a törzset, egy 3 mm-es fúróval, és a mennyezetbe csavartam egy kampót. Aztán a fenyőt fellógattam néhány damillal a mennyezetre. Annyira tiszt, gyors, kényelmes megoldás lett, hogy azóta ez tradíció nálam. Egy perc, és kész. Praktikus is, mert feldőlés biztos. Ez nem hátrány, egy terrorista macska, és egy olyan fiúgyermek mellett, aki a megtestesülése a kos csillagjegynek. Mint a vihar... Szóval idén is Harry Potter állította a Karácsonyfánkat: Vigardium Leviosa....

Haladunk, ha lassan is...

Már jó ideje nem volt "szabadnapom". Azaz nem jutottam oda egyik olyan munkához sem, ami nekem fontos, ami saját. Ma egészen véletlenül ilyen napom volt. Ritka manapság, mint a fehér holló... 

Úgyhogy ma belecsaptam a lecsóba! A múltkor kifertőtlenítettük az istállót a tanyán. Még akad munka a betelepítés előtt, így oda vitt az utam reggel. Szétszedtem a jobb időket látott jászolt, és ha már lendületben voltam, össze is fűrészeltem. Nem építem sehová vissza. Majd csinálok új deszkából. Nem lehet rendesen kifertőtleníteni, és túl drága a két nagy jószág a szívemnek, hogy egy ilyen faszariság miatt bajuk legyen. Aztán letakarítottam a falat, ahol a jászol volt, felszedtem a földről a szalmatöreket, meg a ki tudja mit, amit a patkányok előtúrtak valahonnan... Furikba pakoltam, és irány a komposzthalom. 

Amikor a garázst és az istállót takarítottuk, az összes égethető szemetet bezsákoltuk. Eddig arra vártam, hogy majd lesz lomtalanítás, és majd kipakolom. Nem tudok tovább várni, így apránként a kazánnal etetem meg a szemetet is. Lehet érte köpködni, de akkor is így lesz. Ha menet közben mégis lesz lomtalanítás, akkor kiteszem az összes zsákot. Addig is bekötöttem mindegyiknek a száját, és hazavittem. Mivel a kazán is itthon van. Felszabadult egy nagy csomó hely így a tanyán a garázsban. Már gyűlik a szajré az elképzelésekhez. Van már vagy ötven hatalmas bontott ablakszárnyam. Ezeket bepakoltam szépen a zsákok helyére. Kilincsekkel összeforgatva, nagyság szerint, hogy ne nyomja be a súly miatt egyik sem a másikon az üveget. 

Aztán hazajöttem, hazahoztam az összefűrészelt jászolt is. Az asszony nagytakarítást végez, szinte mindenhol egyszerre az egész házban, meg az udvaron is. Nagyon alapos! Néhány dolog átszervezésre került a házban, így a nehezebb dolgokat elmozgattam. 

Jó néhány hete oltottam néhány laska termőzsákot. Átszövetésre beraktam a kazánházba, hogy ott pont jó lesz a klíma. Nem volt tervben, hogy a lányom kiheréli a központi fűtést.... 

A gombának nem lett semmi baja, igaz a hidegben lassabban szőtte át a zsákot, de átszőtte. Sőt! Még termőre is fordult. Igaz lassabban, de akkor is. Úgyhogy hagytam az asszonyt takarítani, és a fiammal elkezdtünk rendet tenni a kazánházban. Meg a befőző konyhában, meg az alkotó szobában. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy a viharba kerül ide hozzánk ennyi minden, és miért nincs nekik hely???

Átválogattuk, mi az , ami a következő tíz évben kellhet, és mire nincs semmi esély... Az , ami kell, rendesen el lett rakva, hely lett neki keresve, ami meg nem, abból hamarosan meleget fogunk csinálni. 

Hiába, éhes a kazán....

Visszatérve a laskákra, felszabadult egy négyzetméternyi hely, így a műhelyből hoztam néhány tetőlécet, és csináltam egy keretet. Hála anyám egyik barátnőjének, van egy csomó, egyenként kicsivel több, mint egy négyzetméteres fólia darabom. Na igen, ez is abba a kategóriába tartozik egyesek szerint, hogy mindegy, ha szar is, csak a portán legyen...

Szóval a fólia eléggé vékonyka, de három réteg belőle a léckeretre terítve pont megteszi, hogy egy kis teknőt alkosson. A falra szereltem még kettőt belőle, ugyancsak léccel. Közben a fiam figyelt piszkosul, és kérdezgette, mi lesz ez. Én meg mondtam neki.

- És ezt te mind előre elképzeled? -kérdezte tőlem. 

- Igen. - mondtam neki - Elképzelem, és meg is csinálom. 

Az egyik fólia lelóg, bele a teknőbe, a másikat felszedtem, és alá pakoltam a gombazsákokat. Aztán csináltunk egy tartót a másik fóliának, meg azoknak, amiket két oldalra, és előre rátettünk. Így kaptunk egy mini fóliasátrat a kazánházban. Alulra öntöttünk vizet, hogy párásítson a gombának, és a fóliákkal betakartuk a zsákokat. Néhány nap, és az első adag már szüretelhető is! 

Aztán behordtam a befőző konyhában felejtett dolgokat. Igazából nem felejtettük ott, de a kamrában nem volt már neki helye. Azóta ürült néhány dolog, és így bekerült a többi befőtt és lé közé az is, ami eddig kint maradt. 

A házból kikerült az akvárium, és az alkotó szobában kapott helyet. A rajzos és a festőt cuccok között. A nyáron használtuk vendégszobának is, így három heverő van benne. Úgyhogy most nem tudja betölteni a funkcióját, mint alkotó szoba, de ezen hamarosan változtatunk. A tanyán a kis házat meg kell csinálni február elejéig, mert amikor a marha elleni fog, ott akarunk lenni vele, hátha segíteni kell neki. És már meg is van a helye a három heverőnek. meg annak a sparheltnek, amit a befőző konyhában kerülgetünk... Meg a kályhának, ami az otthoni kis ház gangján áll. Nem sok meló lesz a tanyasi kis házzal, mert lakták. Egy kis glett ide, meg egy kicsi oda, meg egy kis tisztasági festés, és kész is. Persze lehet, hogy lekaparom az egész festéket a vakolatig, és kiglettelem teljesen, aztán mésszel megyek neki. Olyan régóta szeretnék már meszelt falat!! 

Na, majd meglátjuk, mit enged az eklézsia, meg az idő... 

Szóval az alkotó szoba addig ágyraktár is. Viszont ha kimegy belőle a három heverő, akkor összeszerelem az asszonynak a szövőszéket, ami most a műhelyben van, szétszedve. És a varrógépet is odaviszem. Ha már alkotni fogunk benne, legyen egy helyen minden, amivel alkotni lehet!

Jobb vót, mint lett...

Azért nagy titokban, lassanként épül az Anya-tanya is... Inkább gyűjtögető üzemmódban van , az időjárás, és a kevés idő miatt, de azért halad. Végül is ki tudtuk fizetni. Már a papírmunkáknál jár a dolog a földhivatalnál. Az utolsó 100.000 ft csak baráti segítséggel jött össze, amiért is örökké hálásak leszünk.
Nos, gyűlik az anyag, és a porta kezd átbillenni a jobb vót, mint lett kategóriába, bár eléggé csehül állt , mielőtt megvettük. Van egy grandiózus tervem, a tavaszt illetően, ahhoz is gyűlnek az ablakszárnyak. Már van vagy ötven darab, meg maradtak betonoszlopok is. És bontott tégla, meg cserép is került bőven. Kell is, mert átépítések, felújítások, tető és födémcsere kell, meg kemencét is rakni akarok, kettőt is. Füstölőt, aszalót, disznó és tyúkólat, meg majd ami még eszembe jut. Tényleges munkát a traktoros tudott volna végezni, de olyan hanyagul volt otthagyva a kert, hogy futott benne két kört az MTZ, és feladta. Majd tavasszal. Vagy ha lesz úgy pénz, akkor hívok egy homlokrakodót, hogy egyenesítse ki a talajt a kertben, mert ha a térképészeti hivatalnak le kéne rajzolnia, ledobná a rajzoló agya a láncot...
Aztán rendet tudunk még tenni az otthagyott lomok közt. Egy helység egy nap. Vagy éppen kettő. Le sem merem írni, hogy hány helység van... Aztán a rengeteg szemét, ami égethető zsákokba megy. Csak a garázsban és az istállóban volt több, mint húsz zsákkal. És lomtalanítás fogalmam sincs, mikor lesz. Szóval itt kupac, ott kupac...
De legalább az istálló elkészült. Illetve lakható. ugyanis tegnap lemeszeltük és kifertőtlenítettük a padlótól a plafonig. Szerencsére a szemembe is jutott kétszer is a mészből, de legalább már kitisztult a látásom. Amikor belekezdtünk, még erősen patkányszagú volt a helység, de még csak a közepén jártunk a mutatványnak, amikor a frissen meszelt fal illata száműzte a kellemetlen szagokat. Nem lett sem fehér a fal, se nem javítottam be a vakolatot, de tiszta lett, és új lappal indul. Jövőre le kell verni az egész vakolatot, miután a tetőt és a födémet lecseréltük, és újra kell vakolni. De az is lehet, hogy tapasztani fogom. Szalma, meg sár van ingyen, lemeszelni meg régen is le tudták fehérre. Akkor nekem is menni fog. Azzal a gondolattal is játszok, hogy berabicolom, és ugyanolyan agyag-homok keverékkel vakolom fel, int amivel a kemencét szoktam tapasztani. Az egér, a patkány nem jön át a drótháló miatt, agyag meg van elég. Egbyedül homok kell.
Majd most jön az érdekes része a dolognak, mert Keselyet nem lesz nehéz átvinni szerintem, ő sétál utánam, ahová csak vezetem, de Cirók rögtön behúzza a kéziféket, és rükvercbe kapcsol, ha vezetni akarom. Biztos jó sztori lesz belőle...
Addig készülök rá lelkileg. Még van egy kis teendő: jászolt kell csinálni, meg karikát tenni valahová, ahol megköthetem. Meg egy helyen meg kell csinálni a kerítést, ha esetleg úgy gondolná a két grácia, hogy lelép az istállóból valahogy, ne menjenek a vakvilágba. Ezt Karácsonyig megcsináljuk, aztán a két ünnep közt lesz a nagy beköltöző show.

Pápateszér diója

Állok ma a sparhelt mellett, és sütöm a zsírt. Már nem kell állandóan kevergetni, a vége felé járok. Az asszony elsétált a fiam elé, mert már sötétedik erősen. Egész nap kint dolgoztunk, így nagyon jól esett a meleg. Ehhez hasonló nincs is! Néha odasétáltam a kemencéhez, és nekivetettem a hátam. Hagytam, hogy átjárjon a melege. Megnéztem, és tettem rá néhány hasábot. Ugyanolyan élőlény ez is, mint akármelyik másik. Ha etetem, meghálálja. Csak ő nem ételt ad, hanem meleget. És visszasétáltam a sparhelthez. Kinyitottam az ajtaját, és bámultam a nagy halom izzó parazsat. A radiátor képes megmelegíteni az ember testét, de az igazi parázs a szívét tölti meg lánggal, és a lelket is hevíti. Azt a fát pakolom rá, amit a nyáron a feleségemmel, és a fiammal vágtunk ki a szőlőben. Magunk tekéztük, én hasogattam. A platnin az a disznó adja a zsírját éppen, aminek a nagyanyja is nálam nevelkedett fel.
Eszembe jut, hogy enni kéne valami finomat. Ha hazaérnek a többiek, együtt fogunk vacsorázni, de addig elverem valamivel az éhem. Nemrég Pápateszéren jártam, Edina barátnénknál. Van vagy hat, hatalmas diófájuk, és számolatlan diótermésük volt idén. A mi fánk idén adott volna annyi diót először, hogy a Karácsony süteményeit kifussa, de a tavaszi fagy közbeszólt. Így nem csak idén, de jövőre sem lesz rajta termés. A szomszédomban lakik az egyik legrégebbi barátom. Történetesen ő is Viktor, akárcsak én. A legtöbb gyerekkori csínyünk közös volt. Szóval régről ismerem. Vele szoktunk diót cserélni mákra. Idén is cseréltünk, mondjuk most barackot adtunk érte... De Edináéknak is van nagyon sok diójuk, nekünk meg sok mákunk. Azt tervezték először, hogy adnak el a dióból. De aztán meggondolta magát. Beszéltem vele, amikor szedték a diót. Azt mondta, nem fog eladni belőle. Azt is mondta, érzelmekkel teli hangon, hogy nem is tudom, mennyit jelent neki, hogy csak kimennek, és annyi diót esznek, amennyit csak akarnak. Edináék városiak voltak, nem is olyan régen. Tavasszal költöztek falura. Én falura születtem, itt is nőttem fel, de pontosan tudom, miről is beszélt.
Most, hogy itt álltam a sparhelt mellett, kinyíltam efelé az érzés felé, és előszedtem a pultról a pápateszéri diót. A kamrából hoztam egy kis mézet, és a világ legfinomabb csemegéjét kezdtem el enni. Mézes diót. A méz is saját. Nincs belőle sok, és több, mint valószínű, hogy soha nem is fogok ipari méretekben méhészkedni. Sok méhész mondogatja, hogy a pénz, a pénz... De én tényleg a méz miatt kezdtem el méhészkedni. Csak a család részére, és ha több lesz, hát cserélek valakivel olyanra, ami nekünk nincs.
Mindezek csak érzések voltak bennem. Nem formáltak gondolatot, csak áramlottak bennem. És közben ettem Edina dióját, amit a mákunkra cseréltem vele, a saját mézünkkel.
Aztán hazaért a család többi része, és addigra készen lett a zsír is, vagy a tepertő, ha onnan nézzük. És kipróbáltunk valamit vele. Leszűrtük, kinyomtuk, ahogy kell, és befűszereztük. Fokhagyma pép, só, és igazi kalocsai fűszerpaprika került rá. Elkevertük-ráztuk, és az illata....
Már meg is volt, hogy mi lesz a vacsora. Fűszeres, friss tepertő, savanyú uborkával. A savanyú is saját.
Na ez az érzés hiányzott már! Igaz, ezek a dolgok eddig is itthon voltak, de a nagy hajtásban elvesztettem a biztonságérzetemet. Igaz, a pénzügyeink még sánták, de már nem annyira, és ez az érzés feledteti a gondokat bennem. Csak egy kis tűz, egy kis méz, és egy kis dió kellett hozzá...

Helyrezökkenek lassan...

Nem is olyan régen arról kérdeztek, miért is kezdtem ebbe az egész dologba. Nos, nem hobbiból, nem a meggyőződésből. Éltem az életem, hajtottam a pénzt. Volt, hogy 20 órát is ledolgoztam egy nap. Meg se kottyant! Persze nem éltünk jobban, mint most. A pénz mindig elköltődött. Jöttek a számlák, meg minden olyan, amire általában az ember költ.
Volt néha jószág, mert vidéken , ha van hely, elfér néhány tyúk, vagy nyúl, esetleg disznó, de az akkor még tényleg csak hobbi volt. A kaja nagy részét a boltból vettük. Persze bedőltünk mi is, azt igyekeztük venni, ami természetes, 100 % gyümölcs, igazi hús, meg vaj, a margarin helyett. De a gyerekeken sorra jöttek elő az élelmiszerben található adalékok miatt a tünetek. Majd megzavarodtam, amikor a két éves fiam kéz, könyök, térd hajlatai állandó sebesen, és gyulladtan néztek ki. Az atyaúristent is rákentük, elvittük mindenhová, hogy hozzák helyre. Mindenki megmondta a tutit. Megvettük a drága kencéket, aztán kidobtuk, mert semmit nem használt. Aztán egyszer egy baráti tanácsra elvittük Egerbe, egy idős bőrgyógyászhoz. Ő csak ránézett, és kezdte sorolni a bajait. Én meg végre megnyugodtam, hogy jó helyre jöttünk. Saját kencéket kevertetett neki, és közölte, hogy nagyon sokat segítene, ha nem a boltban vennénk a kaját. Na, először nézetem, mint pocok a lisztben...
Aztán elgondolkodtam, azon, amit mondott. Végül is kert volt, meg akadt hely a jószágoknak is. Nem kellett sok idő, beújítottunk néhány nyulat, csirkét, meg lett két kecskénk. Aztán aki ebben él, tudja, hogy ha az ember egyszer belekóstol ebbe az egészbe, soha nem ereszti az új világ. Nem mintha nagyon szabadulni akartunk volna belőle...
Egyre jobban belegabalyodtunk, egyre mélyebben, és már most tudom, hogy pontosan ott vagyunk, és oda tartunk, ahol lennünk kell, és ahová jutnunk kell. Még idén egyszer botlottunk egyet, pénz irányába mozdultunk, és meg is lett a böjtje. De már magunk mögött hagytuk. Új célok vannak, illetve régiek, csak megint előtérbe kerültek. Elérhetővé váltak. Szinte érzem magunk körül a dolgok változását. Jó felé billen, úgy gondolom. Illetve szinte már tudom. Alig várom a tavaszt, hogy mindaz, ami a fejemben van, átömölhessen a valóságba!
Szerencsére nem épült minden vissza. Bár a jószág nagyon régen volt már ilyen kevés, mint most, de eltart minket. Legalábbis tavaszig biztosan.
Benne vagyunk egy nagy építkezésbe az öcsémmel. Nekünk nagy. Úgy néz ki,  a két ünnep között fejezzük be. Utána kezdem a jövő évet. Úgy volt, hogy nem lesz idén disznóvágás sem, mert minden időt felemészt a munka. Pedig a disznók a hajamat leeszik már. Sokan vannak. Nem is kell ennyi, de mivel nem teljesen figyeltem rájuk, így a saját kezükbe vették a népesedési irányítást, és mivel enni kaptak, szaporodtak. Így most közel harmincan vannak.
Szóval nem kell ennyi. A legutóbbi vágásból már alig van hús. Karácsonyra kuporgatta a nejem azt a keveset, ami még a fagyasztóban van. És véletlenül ma nem kellett menni melózni... ennek a disznók mondjuk annyira nem örültek....
Azt azért hozzá kell tennem, hogy pislogni nem volt ideje egyiknek sem, nemhogy megijedni, vagy szenvedni.
Kicsit óvakodtam a vágástól, mert a kanokat nem heréltettük ki. Sokszor érezni lehetett körülöttük az erős, semmivel össze nem téveszthető kan szagot. De történetesen most nem lehetett. Nyilván az összes koca megint hasas... nagyszerű....
Szóval két kant vágtunk le. Nem voltak kiherélve, és két évesek elmúltak. Versenyt ettek, de nem voltak kövérek. Most nem is a zsírra mentünk, úgyhogy annyira nem nagy baj. Levágtunk kettőt, és szét is szedtük gyorsan. Mondta is Ribizli barátom, meg az öcsém is, hogy nem vagyunk normálisak! Nem elég egész héten a hidegben kint dolgozni, az egyetlen szabadnapunkon is itt esz kint a fene minket! Nem töltöttünk a világon semmit. Se hurka, se kolbász, ment tőkehúsnak minden. De azért két tepsi pecsenyét betett az asszony a sütőbe, hogy megkóstoljuk, hülyeség volt-e nem kiheréltetni a kanokat. És kérem alássan, semmi rossz szag, semmi mellékíz! Még a sülő zsírban sem érezni a kanok szagát! Eztán nem is fogom heréltetni a kicsiket sem. Különválasztom a kanokat a kocáktól, így talán nem érzik egymást, és nem lesznek büdösek, na meg nem lesznek meglepetés malacok sem.
Még van néhány kan. Van egy ugyanilyen idős, meg vagy 5 db,  egy éves alig múlt, és kettő majdnem egy éves. Ezeket még hidegre kell tenni. A kicsiket, akik tizenketten vannak, három alomból, egy helyre zárom. A maradék kocákat szintén. Utáltam már öt helyen etetni őket. Így kettő, vagy három hely lesz csak. Na meg jóval kevesebb moslék! És jóval több hús. Füstölök majd sonkát, meg oldalast.
Paradicsomszósszal meg krumplipürével félelmetesen jó!

Megint csak gondolatok....

Ócska gatya ülepéből készült új túrós táska. Ahogy az egyik barátom mondaná arra, amiről az elmúlt két hónapom szólt. Egy 30 év körüli házat építünk át. Én személy szerint , meg eddig mindenki, aki látta, vagy hallott róla azt mondta, eltúrnánk a francba, és építenénk újat. De a tulaj ragaszkodik hozzá erősen. Szilikát ház, földszintes. Volt. Most tetőtér beépítéses lesz. Két hónapig hárman, négyen dolgoztunk rajta, napi hét órát. Nyolcat nem ment, mert hideg van. Esik, köd van, vagy hideg van és köd van, vagy köd és esik, vagy mindhárom egyszerre, és ez nagyon igénybe veszi az embert. De ez így van jól. Apropó: szabad ég alatt dolgozunk. Nem állunk meg, csak enni, mert ugye felöltözik az ember, rétegesen, hogy ne fázzon. Csak amikor dolgozni kezd, hiába vesz le egy két réteget magáról, óhatatlanul megizzad. És ha megáll, se perc alatt áthűl a vizes ruha, megfázik. Esélyünk sincs lébecolni. Egész álló nap mozgásban kell maradni. Födémet szedtünk szét, áthidalók helyét véstük ki, előtte pillérek helyét, megraktuk a pilléreket, aztán beépítettük az áthidalókat, amik 4,4 és 3,4 m hosszú acél I gerendák. Betongerendákat, kefniket építettünk be, betonvasat szereltünk, falat , nyílászárókat bontottunk, falat raktunk. Alapot ástunk, teraszt és oszlopot raktunk zsalukőből, vasalva, betonozva. Új nyílászárók helyét vágtuk ki, régit falaztunk vissza. A tetőt már régen leszedtük, mert nem lehetett máshogy. Zsaluztunk, koszorút betonoztunk, térdfalat készítettünk, tetőteraszt készítettünk, hat méteres betongerendákkal, kefnikkel. Mindezt kézi erővel, négyen. Nem vagyunk hősök, inkább hülyék. de ez is jól van így. Most tanuljuk meg, hogy ilyet, így még egyszer nem. Pláne októberben azzal kezdve, hogy csak tetőt jöttünk csinálni. Aztán kiderült, hogy ahhoz, hogy tető legyen a házon, ezt mind meg kell csinálni. Aztán az is kiderült, hogy lassúak vagyunk. Meg drágák. Mert miért nem vagyunk tízen. Meg lelkiismeretesebben kellene dolgoznunk. Az öcsém egy hete magától eljött segíteni, fát vágni. Szolgálat után. Egész éjjel nem aludt. Előtte ott voltunk az építkezésen melózni. Már majdnem összevágtuk az egész fát, amikor bekapta a kesztyűjét a körfűráész. Baleseti sebészeten fejeztük be a napot. Az egyik ujja úgy néz ki, mint amit a mókus megrágott. Szétterítette az ujját a sebész, mint a lekváros palacsintát, és összefúrkálta a csontokat, amit eltört a fűrész, összedrótozta neki, meg a matyók nem öltöttek annyit egy terítőbe, mint amennyit a doki az öcsém ujján. Szóval nem elég, hogy mindene fáj, még sete is lett. A másik két kolléga is készen van, mint a metek lecke. Meg én is. Megfázott a hátam, a vállam, a nyakam. Fáj az egész kezem, hiába van rajta kesztyű. Kétszer hozattunk betont eddig. Mindkét alaklommal 3 órát csúszott a pumpa. Nagyszerű volt a 3 fokban, szélben arra várni, hogy mindjárt jönnek. Öt perce elindultak. Két perc és itt lesznek. De nekünk gyorsabban és lelkiismeretesebben kellene dolgoznunk. Amikor hazaér velem az, aki éppen vezeti az autót, amivel járunk, erősen gondolkodok, hogy kiszálljak-e, mert nem nagyon bírok. Elfogy akkorra a lelkiismeretem... vagy mim... Nem vártam még soha így egy munka végét!
Sokszor elgondolkodok, hogy mit csinálok rosszul? Ha a mezőgazdaságot csinálom, nincs pénzem semmire. Ha a pénzt hajtom, nem megy a gazdálkodás. Amit a boltban veszek kaját, egyenesen sz@r ahhoz képest, amit itthon meg tudok termelni. És összehasonlíthatatlan a minősége a kettőnek. Ízben, állagban, összetételben egyaránt. A kettő együtt meg nem megy már. Nehéz dolgok ezek. sokszor érzem, hogy közel vagyok a megoldáshoz, de még mindig nem vagyok ott, ahol lennem kéne. Még valami nem billent át bennem.
Azon is szoktam gondolkodni, hogy egyes megyék emberei, mint akár itt Borsodban is, mivel érdemelték ki ezt, amit sorsunknak nevezhetünk. Csupán csak döntés lenne a részünkről, vagy döntések sorozata? Vagy éppen a nem döntéseké? Azt nem tudom elmondani, hogy a borsodiak lusták lennének. Mert körülöttem mindenki dolgozik. A legtöbben két helyen is. És alig tudunk megélni. Kevesebbet ér egy borsodi ember munkája, hogy kevesebb pénzt kap? Mert a megélhetés itt is ugyanannyi, mint mindenhol máshol. Ugyanannyi a gáz, a villany, a víz. És hiába vannak erdeink a Bükkben, majdnem itt a legdrágább a fa az egész országban. Sakkoznunk kell minden hónapban, hogy mikor, mit fizetünk ki. A múltkor apám megkérdezte az öcsémet, hogy mennyit tud havonta félretenni. Az öcsém azt mondta, hogy egy-két csekket... És ez NEM VICC!
Amikor elvállalunk egy nagy munkát, mint ez is, nem a meggazdagodás hajt minket. Azt azonban elvárná az ember ilyenkor, hogy egy kicsivel több jusson. Ha már a fél világot odébb kell hordani, akkor fizessék meg! És amikor pénz álla házhoz, már ha áll, akkor semmire nem elég. Nem azért, mert nagyok az igényeink, hanem mert kevés. Nem lehet többet kérni. És sokszor ezt is sokallják. Meg elég egy kis csúszás a fizetésben, és már borul is minden terv. Bejön még egy fizetnivaló, és nem lesz fejlődés.
Na, talán ezért tudunk a semmiből is dolgokat teremteni. vagy a sz@rból várat építeni. Mert lehet, csak nehezebb.
Van, amikor elkeseredek emiatt. Belegondolok, hogy az én feleségem nem miért nem érdemli meg, hogy kozmetikushoz járjon? Miért nem érdemli meg, hogy elvigyem valahová, legalább egy hétvégére, pihenni? Vagy akár én miért nem érdemlem meg, hogy eljussak megmasszíroztatni a hátam?
Aztán hagyom ezt az egészet áthaladni magamon. Meg kell éljem ezeket a mélységeket, hogy erőt tudjak belőle meríteni, és fel tudjak állni megint, minden reggel, és el tudjak indulni. Én erre használom ezt a "nyomort". Dacolok vele. És egyszer le fogom győzni! Meg fogom csinálni mindazt, amit akarok, még ha összedől is a világ!
Este még úgy feküdtem le, hogy keserű volt egy kicsit a szám. Ma meg kimentem, és összehasgattam a maradék fámat. A fiammal behordtuk, hogy ne legyen vizes a ködszitálástól. Megbeszéltük, hogy szeretne kovácsolást tanulni, és kéne hozzá egy műhely. Nemrég éppen szereztem egy jó pár samott téglát. Üllőnk van, helyünk is hozzá, csak el kell pakolni onnan, meg a tűzhelyet megrakni. Ha szeretné, hát csinálja. Elviszem a környék egyik kovácsához Noszvajra. Illene hozzá ez a szakma. Ha valakire illik a kos csillagjegy, akkor a fiam az. Lendülettel él, nem tud nem becsapni egy szekrényajtót. Nem tud nem lekardozni minden növényt. Annyi energia van benne, mint kevés emberben, akit ismerek. Ha megtanulja, és ésszel teszi, ütheti a vasat, mert az megy neki. Szóval csak cél kell, és ezek a nehézségek az ember háta mögött maradnak, elég hozzá néhány pillanat....

Álmodtam egy világot magamnak...

A lányom nemrég volt 18 éves. Már akkor is szembesültem vele, hogy felnőtté válik éppen. Tegnap a szalagavatója volt. Mintha csak tegnap lett volna a miénk is... ültünk a feleségemmel a második sorban, és néztük a műsort. Táncoltak. Azon vettem magam észre, hogy nem gyerekműsort nézek, hanem felnőtt férfiak, és nők táncolnak. És Istenemre, nem akármilyen nők! Csinosabbnál csinosabbak! Már a műsor sem gyerekes, nem az a kis aranyosan gagyi, mint az általános iskolában. Saját koreográfia, egyedi ötletek, ízléses jelmezek. És énekeltek is. De még hogy! Néha tiszta libabőr lettem. Veszettül jó hangú énekesek voltak köztük. Aztán verseket is mondtak. Minden arról a hatalmas keresztútról szólt az este, ahová ezek a gyerek-felnőttek elérkeztek. Most fog eldőlni, hová tovább. Lezártak egy életszakaszt, és fiatalos lendülettel kezdenek egy újat. Bevallom őszintén kicsit irigykedtem is ezért. Nem mintha sok dolgot másként csinálnék, de az a hatalmas potenciál, ami ott van most a kezükben, irigylésre méltó. Bármi lehet belőlük, amit csak akarnak! Csak akarniuk kell eléggé, és elindulni irányába. Nézetem őket, ahogy le-föl lépkednek a színpadon. A díszmagyar jól állt mindnek. És tartásuk is volt. Kellemes látvány, kellemes élmény volt ez a két óra. Eleinte éreztem az elmúlt két erőltetett hónap összes fáradtságát magamon, de hamar elfeledtették velem. Elrepült az idő. Hallgattam a dalokat, hagytam átáramlani magamon a verseket, és átéltem azt az érzést megint, amit most ők először. Lehet, hogy még nem is értik meg teljesen, mi is az, ami történik, de érezni érzik ők is. Látszott rajtuk. A szalagtűzés is szépen meg volt koreografálva. Volt olyan osztály, ahol csak három fiú volt a sok lány mellett. Az ő szalagtűzésük tetszett a legjobban. A lányok párban álltak, az egyik fiú tartotta a szalagos tálcát, és a másik kettő fiú kapta meg az első két szalagot. Aztán elvonultak. De az egyikük visszajött. Megállt a színpad elején, és megvárt két lányt, akik megkapták a szalagot. Aztán a lányok belekaroltak, és a fiú elvezette őket a színpad hátuljához. És akkorra előre ért a másik fiú. Ő is megvárt és elkísért két lányt. És így cserélgették egymást. Nagyon tetszett a gesztus. Minden osztály énekelt egy közös dalt, és a végén az összes osztály együtt is énekelt. Bennem meg szaladgáltak az érzések, és futkosott rajtam a libabőr. 

" Álmodtam egy világot magamnak, 

   Itt állok a kapui előtt.

   Adj erőt, hogy be tudjak lépni, 

   Van hitem a magas falak előtt!"

Egy újabb lépés

Hatalmas tragédia ért minket. Nemrég a lányom itthon maradt, és rá volt bízva a fűtés. A sparhelttel nem is volt semmi gond, de a központi fűtés... Meleget akart csinálni nekem, mire hazaérek a melóból, és túl jól sikerült. Megfőzte egy helyen a rendszert. Illetve felfőzte, és a kazánhoz legközelebbi pressz idom leolvadt, és a víz elkezdett kifolyni a rendszerből. Ő nem vette észre, én is csak a nedves vakolat szagát éreztem meg. Jót akart. És a legnagyobb baj az volt, hogy egy büdös vasam nem volt arra, hogy megcsináljuk. Az öcsém csuklóból kirázza, nekem sem lett volna akadály, de nem volt anyagra pénz... Így sorra került végre a kemence. Két éve építettem egy búbos kemencét a nappaliba. Tettem bele egy sütődobozt, de nem tömítettem le az illesztését. ha kinyitottuk az ajtaját, hogy tegyünk rá, mindenhol füstölt. Így egy-két próbaüzemet leszámítva nem használtuk. Megraktam a sparheltet, abban hatalmas sütő van, a kazán meg adta a meleget. Két keringető szivattyúval. Hozzáteszem zabálta a puhafát. Ugyanis ez a faelgázosító kazán a puhafára van kitalálva.  A szivattyúk meg 5 hónapig mentek, szinte egész nap. Szóval volt egy kemencém, ami csak álldogált ott árván. Aztán elment a központi fűtés... Pénz nuku. Túrtam néhány téglát, előkotortam az agyagot, és az udvaron van homok. Egyik este beáztattam az agyagot, másnap meg kiszedtem a sütődobozt, és beraktam a helyét. Pár nap alatt kiszáradt. Addig a sparhelt gőzerővel üzemelt, reggeltől estig. Aztán próbafűtést eszközöltünk a kemencében. És láss csodát! Működött! Reggel kilenc körül begyújtottunk, és este hétkor már nem lehetett megfogni a búbot. Legalábbis a kezünk nem viselte sokáig. Nyolcra kialudt a tüze, és elzártam. Másnap reggel még meleg volt. Nem langyos, hanem meleg. Így már csak délig kellett fűteni intenzíven, hogy forró legyen. Közben a sparhelt is megy, egész nap, mert süt-főz a nejem, már a disznóknak is forrázunk, egy nap kétszer is, meg a mosogató vizet is itt melegíti. Meg amúgy is! Nincs olyan központi fűtés, ami vetekszik az élő tűzzel. Főleg, amikor az ember egész nap átfagy odakint, és legszívesebben ráülne a platnira, ha hazajön! Szóval a kemence délre forró. Onnantól csak alig-alig égeti a fát benne a nejem, éppen csak életben tartva a tüzet. Mintha takarékra tenné. És meleg van az egész házban. Fent, a tetőtérben hűvösebb, ami az alváshoz nekünk pont jó, lent viszont nagyon jó meleg van. És nem megy egyik keringető szivattyú sem azóta. Meg a kazán befújó ventilátora sem. Aztán az sem elhanyagolható tény, hogy a kazán, háromszor annyi fát eszik meg, mint a kemence és a sparhelt együttvéve. És a kazánon nem fő meg az ebéd sem. Szóval hatalmas baj ért minket. Kénytelenek vagyunk kemencével fűteni. Illetve már nem vagyunk kénytelenek, mert azóta már megjavítottuk a központi fűtést. Ki még nem próbáltuk, de lehet, hogy nem is fogjuk. Félre ne értse senki, a kazán oltári jó. Nem azért vettük, mert nem jó. De nekünk jelenleg jobb a kemence, meg a sparhelt. Még a kisházban kell valami fűtésen gondolkodnom, mert ott csak a központi van. De megoldom majd ezt is....