Pápateszér diója

Állok ma a sparhelt mellett, és sütöm a zsírt. Már nem kell állandóan kevergetni, a vége felé járok. Az asszony elsétált a fiam elé, mert már sötétedik erősen. Egész nap kint dolgoztunk, így nagyon jól esett a meleg. Ehhez hasonló nincs is! Néha odasétáltam a kemencéhez, és nekivetettem a hátam. Hagytam, hogy átjárjon a melege. Megnéztem, és tettem rá néhány hasábot. Ugyanolyan élőlény ez is, mint akármelyik másik. Ha etetem, meghálálja. Csak ő nem ételt ad, hanem meleget. És visszasétáltam a sparhelthez. Kinyitottam az ajtaját, és bámultam a nagy halom izzó parazsat. A radiátor képes megmelegíteni az ember testét, de az igazi parázs a szívét tölti meg lánggal, és a lelket is hevíti. Azt a fát pakolom rá, amit a nyáron a feleségemmel, és a fiammal vágtunk ki a szőlőben. Magunk tekéztük, én hasogattam. A platnin az a disznó adja a zsírját éppen, aminek a nagyanyja is nálam nevelkedett fel.
Eszembe jut, hogy enni kéne valami finomat. Ha hazaérnek a többiek, együtt fogunk vacsorázni, de addig elverem valamivel az éhem. Nemrég Pápateszéren jártam, Edina barátnénknál. Van vagy hat, hatalmas diófájuk, és számolatlan diótermésük volt idén. A mi fánk idén adott volna annyi diót először, hogy a Karácsony süteményeit kifussa, de a tavaszi fagy közbeszólt. Így nem csak idén, de jövőre sem lesz rajta termés. A szomszédomban lakik az egyik legrégebbi barátom. Történetesen ő is Viktor, akárcsak én. A legtöbb gyerekkori csínyünk közös volt. Szóval régről ismerem. Vele szoktunk diót cserélni mákra. Idén is cseréltünk, mondjuk most barackot adtunk érte... De Edináéknak is van nagyon sok diójuk, nekünk meg sok mákunk. Azt tervezték először, hogy adnak el a dióból. De aztán meggondolta magát. Beszéltem vele, amikor szedték a diót. Azt mondta, nem fog eladni belőle. Azt is mondta, érzelmekkel teli hangon, hogy nem is tudom, mennyit jelent neki, hogy csak kimennek, és annyi diót esznek, amennyit csak akarnak. Edináék városiak voltak, nem is olyan régen. Tavasszal költöztek falura. Én falura születtem, itt is nőttem fel, de pontosan tudom, miről is beszélt.
Most, hogy itt álltam a sparhelt mellett, kinyíltam efelé az érzés felé, és előszedtem a pultról a pápateszéri diót. A kamrából hoztam egy kis mézet, és a világ legfinomabb csemegéjét kezdtem el enni. Mézes diót. A méz is saját. Nincs belőle sok, és több, mint valószínű, hogy soha nem is fogok ipari méretekben méhészkedni. Sok méhész mondogatja, hogy a pénz, a pénz... De én tényleg a méz miatt kezdtem el méhészkedni. Csak a család részére, és ha több lesz, hát cserélek valakivel olyanra, ami nekünk nincs.
Mindezek csak érzések voltak bennem. Nem formáltak gondolatot, csak áramlottak bennem. És közben ettem Edina dióját, amit a mákunkra cseréltem vele, a saját mézünkkel.
Aztán hazaért a család többi része, és addigra készen lett a zsír is, vagy a tepertő, ha onnan nézzük. És kipróbáltunk valamit vele. Leszűrtük, kinyomtuk, ahogy kell, és befűszereztük. Fokhagyma pép, só, és igazi kalocsai fűszerpaprika került rá. Elkevertük-ráztuk, és az illata....
Már meg is volt, hogy mi lesz a vacsora. Fűszeres, friss tepertő, savanyú uborkával. A savanyú is saját.
Na ez az érzés hiányzott már! Igaz, ezek a dolgok eddig is itthon voltak, de a nagy hajtásban elvesztettem a biztonságérzetemet. Igaz, a pénzügyeink még sánták, de már nem annyira, és ez az érzés feledteti a gondokat bennem. Csak egy kis tűz, egy kis méz, és egy kis dió kellett hozzá...