Villanyszere-ló

Már megnyugodtak a kedélyek az Anya-tanyán. Kesely nem toporzékol a bezárás miatt, Cirók meg már eleve sztoikus nyugalommal konstallálta, hogy be lett zárva. Minden nap megyek hozzájuk, többször is. Nagy csend fogad. Az istálló ajtaja zárva. Kinyitom a garázsajtót, kiveszem a vödröket. Lemászok a vízóra aknába, és megnyitom a főcsapot. Teletöltöm a vödröket, elzárom a főcsapot, és kimászok az aknából. Battyogok a vödrökkel, odaérek az ajtóhoz. Kesely már mondja is a köszöntőt: Höhöhö...
- Na mi van höhöhö? - kérdem tőle, és rögtön a falra téved a szemem, ahol a villanykapcsolónak kellene lennie... meg egy konnektornak is. Na ezt a felét elrontottam a dolognak, hogy nem védtem ráccsal. Mert Kesely lecsókolgatta a falról mindkettőt. Nagyon ügyes villanyszere-ló lett belőle. Egy este alatt képes volt leszedni az egyiket, a rákövetkező alatt meg a másikat. És nem kellett neki se csavarhúzó, se szembe fordítható hülvelykujj, sőt! Még kéz sem. Lassan rá bízom az elektromos cuccok szétszerelését... Piszok szerencse, hogy lekapcsoltam a kismegszakítót a villanyórában, hogy ne legyen áram sehol sem. Lefüstölt volna a szőr, még a füléről is, ha megcsókolja a delejt a villanyvezetékben....
Szóval megbékélt már. Kis bosszúját leszámítva jól érzi magát. Cirók elvan, mint a befőtt. Lassan növöget a hasa. És ma egy barátom figyelmeztetésének eleget téve megnéztem a tőgyét. Nézegettem eddig is, de nem gyakran. Most minden nap kell majd egy kicsit abajgatni. Hogy szokja a macerálást. Meglepetésemre nagyon meg van duzzadva, és tej van benne. Megmondom őszintén, voltak kétségeim a vemhességét illetően. Már hogy van-e neki egyáltalán olyanja. De most minden kétséget kizárhatunk. Lesz boci. Remélem nem késem le az ellést, és ha kell, tudok is segíteni. A legnagyobb baj az, hogy nem csak Ciróknak lesz ez az első ellés, hanem nekem is. Még nem tudom, mit lehet, mit nem, és mit mennyire... Ja és eddig úgy van, hogy ha sötétben lesz az ellés, nem lesz lámpa, mert a villanyszere-ló leszerelte...

Ilyen a vidék...

Gyerekként, amikor nyaralni voltam, egy-egy táborban gyakran találkoztam városi gyerekekkel. Vidékiként sokszor nem értettem, mire ez a nagy lenézés, amit a városi gyerek a vidékivel szemben mutat. Nem sok különbséget láttam a városiak és a falusiak között. Már akkor sem. Amik eszembe jutottak, olyanok voltak mint: a falun toll van a csirkén, a városon meg nejlonzacskó... Szóval ezek nem olyan égbekiáltóak. Rengeteg sztori volt már a fejemben akkor is, ami velünk, falusiakkal esett meg. mert ugye rengeteg munka van errefelé is, és sokszor több ember dolgozik együtt. Teszi ezt nem fapofával, és a legnagyobb kínlódás közt is képes nevetni a saját baján, felhozni a másikkal megesett, közszájon forgó történeteket. Van előnye is annak, hogy a falun ismer mindenki mindenkit. A családi legendáriumban, és a baráti kör múltjában is van rengeteg megmosolyogtató történet. ma reggel, amikor a sparhelt csövét kotortam a koromtól, eszembe jutott néhány. ezek miatt a történetek miatt nem értettem sose, miért is lennének buták a falusiak. Az első eset az egyik dédnagyanyámmal esett meg. Régi típusú parasztházban laktak, középen konyha, ha belépünk, balra a tiszta szoba, jobbra a háló. A konyhaajtótól két lépésre egy lőrésnyi ablak volt, amin szinte soha nem volt behúzva a függöny, hogy a verandán keresztül minél több fény bejusson. Az ablak alá egy asztal volt tolva, azon dolgozott dédi. Éppen szárított dohányt aprított dédapámnak, ami akkoriban tilos volt, és a fináncok haraptak érte piszkosul. Nem tudni milyen apropóból, de tényleg jött a finánc. Jöttében bekukucskált a kis ablakon, összenéztek dédivel. Két nagy lépéssel elért az ablaktól az ajtóig, és nagy lendülettel be is nyitott. Dédi meg ölébe ejtett kézzel állt az asztal mellett. Nem volt nála a dohány, a keze nyitva... a finánccal bejött a két munkatársa is. Az asztal is üres volt... dédi kötőjén nem volt zseb, és amúgy is látszott volna, hogy bele van tömve valami. A finánc értetlenül állt egy pillanatig, majd apróra szedték a konyhát, keresték a bizonyítékot. A fináncon látszott a zavarodottság, hiszen látta , mit csinál az öreglány, a két szemével látta! Annyi idő alatt, míg lépett kettőt, odébb sem tudott menni az asztaltól nagyanyám, nem hogy a konyhából kimenni! mindent megnéztek, kétszer, háromszor... nem találták. A két kollégáját kísérve elindultak dolgavégezetlenül... Mikor a két embere kiment, visszalépett a finánc:
-Király néni... - így hívták a dédanyámat- Király néni, árulja el, hová tette a dohányt! - kérte nagyanyámat.- esküszöm nem jelentem fel, a tanúk is elmentek már, de nem bírom elképzelni, hogy hová bírta eltenni ilyen rövid idő alatt!
Dédanyám nézte a fiatalembert egy darabig, látta, hogy igazat beszél...
- Nem jelent fel?
-Nem, csak mondja meg!
Az asztal a falnak volt tolva az ablak alatt, mint mondtam, és az ajtóig volt egy falszakasz. Arra volt felakasztva egy szita. A szita egy olyan dolog, amiből kifolynak a dolgok. Ránéztek ugyan a falon, de nem vették le, mert ugye abból kifolynak a godolgok, nem tartunk benne semmit... Nagyanyám leakasztotta a falról, és visszaborította az asztalra a dohányt. Annyira elég volt az a két lépésnyi idő, hogy leakassza, és beleseperje a dohányt, majd visszaakassza. A finánc hitetlenkedve nézte, majd köszönt, és elhagyta a házat. A másik sztori is a dohánnyal függ össze, meg a kukoricával. Szokás volt régen, hogy a padlásra terítették száradni a csöves kukoricát, törés és fosztás után. Ha sok volt, forgatni kellett, mert befülledt. A padláson dolgozni pedig nem jó móka, sötét is, meleg is, poros is... meg görnyedni is kell... A Szabó családnak is volt kukoricája, és meg kellett volna forgatni. Az öreg szabó már napi szinten többször is hallgatta az asszonytól, hogy miért nem csinálja már mg, meg ideje lenne már... hasonlók. Gondolt egyet az öreg, kiment a buszmegállóba, felszállt a Kövesdi buszra, és bement Mezőkövesdre, a rendőrkapitányságra. Névtelenül feljelentette saját magát, hogy az öreg Szabó, utca, házszám, dohányt rejteget a padláson, a kukorica között. aztán elment a pályaudvarra, várta a buszt. Hazaérve az asszony elhűlve mesélte neki, hogy valaki feljelentette őket, és itt volt egy csomó rendőr, meg finánc, a padláson keresték a dohányt a kukorica között. 
-No, oszt találtak-e valamit?-kérdezte az öreg...
-Hogy találtak volna! Nincs is dohányunk!-Mondta az asszony szemforgatva...
-De azért megforgatták a kukoricát...-vigyorgott az öreg.... lehet, már meséltem ezeket a sztorikat, de kedvesek számomra. Az emberi leleményességgel egybeolvadt humor átjárja őket... persze nem minden történet szól az ilyen huszárvágásokról. Van amikor pont az ellenkezője a lényeg, a balgaság.... Minden helyen népszokás az italozás, ki ilyen- ki olyan mértékben űzi. van, aki elég rendesen betintol.... Bükkábrányból indult a szomszéd faluba a delikvens, olyan részegen, hogy a tudatának éppen a határán billegett. a buszsofőr nem vitte haza, mondván nagyon kész van, nincs kedve utána takarítani a buszt. Szóval emberünk elindult a falu határából hazafelé. Igen gömbölyű volt a talpa alatt az út, és a két sáv nagyon keskenynek bizonyult, mert az árokba hemperegve kötött ki. Nagy nehezen legyőzte a megnövekedett gravitációt, és feltápászkodva újfent elindult.... Odaért a falutáblához, és ha már ilyen jól összeölelkeztek, kibetűzte, hogy Bükkábrány van ráírva.. Hát ez nem jó! Elindult hát még egyszer hazafelé... Sajnos a gravitációs anomália nem szűnt meg , így megint lerázódott az úttestről, belefejelt az árokba, ahol birokra kelt a függőleges és vízszintes irányokkal... nagy nehezen győzött, kiverekedte magát az árokból, és folytatta útját. Újfent elérte a falu határát jelző táblát. A két falu neve, Bükkábrány és Tibolddaróc, messziről egyaránt hosszúnak tűnik, és az alkoholgőzön keresztül nehezen kiolvasható, így megcélozta a táblát... nagy nehezen sikerült összeegyeztetni a saját és a tábla röppályáját, középen találkoztak.... Emberünk hunyorogva, mert ugye erősen esteledett már, olvassa: Bükkábrány.... Má' megint nem jó! Gondolkodott erősen, most mit csináljon? Kettő nekirugaszkodásból sem sikerült eltalálni a megfelelő falut..... Leült hát, a tábla alá, és várta sugallatot, mit is csináljon. A két falu közt él egy szokás, ami nagyon dicséretes. Ha egy autó megy Darócra, felveszi azt, aki arrafelé gyalogol, és fordítva is igaz. Nem tudom, hogy alakult ki, de ez azóta így van, amióta az eszemet tudom. Megállt egy Darócra tartó autó, látva a tábla alatt üldögélő emberünket, megkérdezve, miért ül, és miért nem indult el...
-Mer' akármerre megyek, mindig Ábrányba' kötök ki....-jött a felelet, jellegzetesen alkoholos felhangokkal... Úgyhogy így került haza emberünk, az autós által, tőle származik a sztori is. A másik kedvencem Mezőnyárádon esett meg. Húsvét alkalmával egy ugyancsak dicséretes népszokás a mindenhol iszunk valamit... Persze mindenhol csak keveset, hogy ne sértődjenek meg a háziak. Persze nagy a rokonság, és sok a barát, így ha nem figyel az ember, könnyen teleissza a fejét valaki. Emberünk is így járt, dél körül már többen voltak a fejében, mint megszokott lenne. Az egyik azt mondta neki, haza kéne menni.... Meg is fogadta a tanácsot, nagy-nehezen hazatalált. Húsvét alkalmával megszaporodnak a falvakban a kéretlen látogatók, főleg azok, akiknek több bár nyomás van a fejében, mint amennyi gyárilag be van állítva, így kulcsolják a kapukat. Emberünknél nem volt kulcs... de felfedezte, hogy van csengőjük. Megnyomta hát! Részegen az idő nem csak kissé relatív... ami a részegnek egy mozdulat, vagy egy csengő megnyomásának tűnő idő, van, hogy a mi idősíkunkban több, mint fél perc... szóval megnyomta egy pillanatra a csengőt. Ilyenkor, amikor az van szimulálva, hogy nincs itthon senki, mert ugye a kapu is be van zárva, először a függönyön keresztül az ablakon kinéznek, hogy kicsenget, mert akárkit nem engednek ám be... Látták emberünket, hogy nagyon kapaszkodik a kerítésbe, hogy a szél el ne vigye... pedig mellette a tuja meg sem rezdült a napsütésben... így az apósa, aki nem lakik ott, kiment, hogy beengedje. Emberünk rá nézett, és eljutott a tudatáig, hogy egy férfi jött ki a házból, aki nem ő, és náluk nem lakik más férfi, ergó ő nem is itt lakik...
-Elnézést!-intett egy határozottat, és elindult megkeresni, hol is lakik igazából. Bóklászott egy darabig, majd a tudatától elválasztott teste megint csak hazavitte... Megint csöngetett egy rövidet, most már nézte, hogy jó helyre jött-e, de megint az apósa jött elé, így felhúzta a szemöldökét, és megint elbotorkált, keresve a megfelelő házat... Kis idő múlva harmadszor is becsengetett a saját házába, megint az apósa jött elé... Na ezt már nem tűrte szó nélkül:
-B@ssza meg, hát Nyárádon minden házba' maga lakik?!...
Szeretem ezeket a szép szokásokat, mint a húsvét. 

Átköltöztünk

Na, ez is megvan! Átkerültek a gráciák az istállóba.Már napok óta készültem rá, féltem is tőle, hogy majd elesik a tehén, vagy megriad a ló valamitől, és elragadja a kezemből a kötőféket, aztán kereshetem. De szerencsére ezek mind elmaradtak. Szóltam Imi barátomnak, akinek van egy nagy dobozos kocsija. Eljött, összeütöttem egy rámpát gyorsan, addigra ideért az öcsém is. Leakasztottam a kötelet a helyéről, szétszedtem a barikádot, ami meggátolta a lovat, hogy előre jöjjön. Lebontottam a kerítést, ami elválasztotta a két gráciát. Cirók zokszó nélkül hagyta magát megkötni. Azt a tanácsot kaptam, hogy ha eddig nem volt kötve, meg vezetgetve, akkor  a szarva tövénél kössem meg, akkor jönni fog. Nem nagyon kellett nógatni, szépen kicammogott utánam, egészen a kocsiig. Ott egy kicsit megmakacsolta magát, de ketten a tesómmal behúztuk. Ott maradtam vele, fogtam a kötelet, meg az egyik szarvát. Nem tudta, mi lesz vele.Láttam rajta, hogy egy kicsit megijedt... Nekem nyomta az orrát, néha megnyalta a kabátomat. Beszélgettem neki, simogattam a nagy, busa fejét. Addig Imi óvatosan átállt az autóval a tanyához. Ott kinyitották az ajtót, kiszedték a rámpát. Szépen megfordultunk, legyalogoltunk, és besétáltunk az istálló ajtajáig. Ott megint egy kis hezitálás következett, de erősebb volt a mi akaratunk, mint az övé. Lekerült a kötél, és szinte rögtön elkezdte szaglászni a szalmát. Vissza, hazamentünk. Jött a ló. Kesely belefeledkezett a Cirók szénájába. Simán megfogtam a kötőfékét, és mivel őt gyakran vezetgetem, jött is engedelmesen. Mondjuk az első udvarra érve elkezdett prüszkölni, és abba se hagyta, míg átértünk. Mindent utált. De jött, és nem ijedt meg, csak egyszer, egy autótól. A biztonság kedvéért fogtam az orrát is. Rám-rám nézett, miközben végig sutyorogtam neki az utat. Mindig így beszélünk, ha megfogom. Így figyel is rám. Gond nélkül átértünk, engedelmesen besétált a boxába. Viszont egész este fújt, kaparta a szalmát, rugdosta a karám deszkáit. Mérges volt piszkosul, mert bezártam. Adtam rögtön inni nekik. Cirók is és Kesely is szomjas volt, mind megitták a vizet. Enni is kaptak. Lucernát és kukorica kórót. Kesely min d szétkaparta, miközben mérgesen prüszkölt. Cirók viszont sztoikus nyugalommal elkezdte betermelni az egészet. Lekapcsoltam rájuk a villanyt, és bezártam őket. Kesely végig nyihogva tiltakozott, míg áramtalanítottam az egész telket. Jobb félni alapon lekapcsoltam a kismegszakítót. Mint másnap reggel kiderült, jól gondoltam. Kesely ugyanis elérte a villanykapcsoló melletti konnektort, és leszaglászta a helyéről. Még mindig ideges volt egy kicsit, viszont a kaját eltüntette ő is.  Kaptak vizet, meg újabb adag kórós lucernát. Most már nem fújt a ló sem. Megálltam és hallgattam, ahogy ropogtatta a száraz eleséget. Semmivel nem lehet ezt a hangot összekeverni. Ahogy egy ló képes enni, az leírhatatlan. Ahogy álltam ott, eszembe jutott megint nagyapám. Neki is voltak lovai. Mindig is voltak, meg tehenei is. Egész gyerekkoromban hallgathattam, ahogy esznek. Nagyon jó érzés töltött el, ahogy álltam és néztem őket. Azt is szeretem hallgatni, ahogy a nyulak ropogtatnak. Amikor sokan vannak, és megetetem őket, csak állok ott egy pár pillanatig, és élvezem a suskusolásukat, a halk ropogást... Néha a kaptárak mellett is hallgatózni szoktam. Amikor a méhek nyugodtak, végzik a mindennapi rutinjukat, nagyon megnyugtató hallgatni őket. Ezek a hangok azok, amik mutatják, hová tart az ember. Hogy van hová tartani. Hogy lesz mit enni, hogy lesz mit tenni.

Nyaralás

Történt egyszer, hogy a cékla és a sütőtök közös nyaraláson vett részt. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy el sem mozdultak egymás mellől. Közösen mentek mindenhová, még a 180 fokos szaunába is. Vígan összemelegedtek, puhán omlottak egymás karjába. A nagy meleg miatt lekerült róluk a kabát, és elhatározták, innentől kezdve közösen élnek tovább. Elkezdték szervezni a lakodalmat. Meghívót kapott a zöldborsó, a laskagomba népes családjai. A táncterem szőnyege mustárban, só és bors társaságában megforgatott, kacsazsírban két oldalról megpirított klopfolt csirkemellfilék lettek. A mulatságot egy közepes tepsiben rendezték, és mielőtt a szőnyeget leterítették, az esküvőszervező ugyancsak egy kevés kacsazsírt tett a tepsibe, a szőnyeg alá. A násznépet a táncmulatság előtt a házasságkötő terembe citálták, ott volt a felkockázott cékla, a zöldborsó és a gomba. A pirított hús levén álltak, só és bors hullott mindenhol... A tök nem jelent meg... Forró lett a hangulat a házasságkötő teremben, ezért a népes sereg felkerekedett, és elkezdték keresni a tököt. Csak nem ijedt tán meg?! De mindenki megnyugodott, amikor a lagzis sátorhoz értek, a tök ott várta a menyasszonyt... Vígan borultak egymás nyakába! A nagy kapkodásban majdnem lemaradt a menyasszonyi ruha... Az esküvőszervező gyorsan beleütött két tojást egy nagy tejfölbe, a só és a bors itt is csak úgy szállt! Egy deci tej is került a ruhába, hogy lágyan omoljon a menyasszony karcsú termetére. Utolsó simításként a fátyol került fel, reszelt sajt képében. Mikor minden a helyére került, befedték alufóliával a sátrat, és ötven percig táncoltak alatta, lassú tűz mellett. A nagy táncikálásba belemelegedtek, levették hát a sátor tetejét, és úgy táncoltak még egy negyed órát! Aztán mindenki elfáradt, és gőzölgő testtel ráomlottak a tányérokra....

Bunyó volt!!

A rendőrség nagy erőkkel vonult ki a mai nap folyamán! Az egy kiló liszt és az öregtészta szörnyen összeverekedett! A liszt nem átallott négy teáskanál sót használni! De az öregtésztát sem kellett félteni ám! Segítségül hívott egy fél élesztőt! A két evőkanál vaj meg csak nézett ki a fejéből, hogy is keveredett ő ekkora nagy bajba... A rendőrök először tejjel próbálták szétválasztani a dulakodókat. csak öntötték, öntötték rájuk, de nem hogy szétváltak volna, de egyre jobban összeálltak tőle! A végén egy hatalmas masszának tűntek... A kenyér-tészta balhénál láttak hasonlót, bár itt a helyzet kissé lágyabb lett. Úgy döntöttek, hagyják az egészet! leterítették a kupacot egy konyharuhával, és leültek megvárni, mi lesz belőle... Két óra múlva szeme-szája bedagadt a lisztnek. A rendőrök megunták a várakozást, és dulakodni kezdtek a rendbontókkal, megdolgozták őket rendesen. kisebb kupacokra szedték a feleket, egészen pontosan nyolcra... aztán leültették mind, egy kizsírozott, kilisztezett tepsire, hogy gondolkodjanak el magukon... Egy óra hosszat pihentek a melegen, aminek meg is lett az eredménye... Feldagadt a sok ütés nyoma... kaptak egy kis hideg vizes borogatást, majd lezárták a rendőrök őket egy másik tepsivel. Húsz perc magánzárkát kapott mindenki a forró sütőben. Aztán összeeresztették őket, lekerült a fedő-tepsi, és meglátva egymást elszégyellték magukat. Irultak-pirultak vagy huszonöt percet, és amikor megígérték, hogy rendesen viselkednek, elengedték őket. Elnézve a távozókat a rendőrök megállapították, hogy akár több kisebb kupacba is szét lehetett volna szedni a verekedőket... de így sem volt rossz. Sőt!

Köszönöm Nelli a receptet! Nagyon finomak a zsömlék! 

Potty...

Na ma jött el az a pillanat, amikor már a gyerekeim arcán is felfedezni véltem azt a kifejezést, amikor egy olyan embert hallgatnak, aki nem százas. A történet egy hete kezdődött, amikor az egyik gyerek, aki már nem lakik itt, mert mindkettő azt mondja, nem ő vót! Szóval az egyik gyerek annyi wc papírt etetett meg a fajansszal, hogy fogta magát és eldugult. De annyira, hogy napokig küzdöttem vele, teleengedtem vízzel, pumpáltam, 2 bárral meglőttem többször is, csőgörénnyel kotortam, már egyszer könyékig bele is nyúltam, és mégis... Illetve mégse. ennyi volt, kiszenvedett. Az asszony meg morgott, de nem kicsit, mert a vizsla orra törölte a homlokát a szag miatt, amit már én is éreztem. Na meg azért, mert ő míg alszik, többször is elmegy vécére. Nem ébred fel, alszik! És elmegy vécére! Látni kéne olyankor... Mint a cserebogár. Rezigált fejjel közlekedik, mint a cserebogár, koppanástól koppanásig, meg vissza is úgy jön. Annyi a szerencse, hogy annyira azért képben van, hogy el van dugulva a budi, így le kell mennie, halált megvető akrobata botladozással a lépcsőn a lenti vécébe. Aztán meg visszamásznia. Ez még rendben is lenne, ha nem tenné ezt hangos sóhajok közepette, amióta nem használhatja a fenti porcelánt, hogy lehetőleg én is együtt tudjak vele érezni, és mindenképpen ébren tegyem ezt. A vége felé már nappal is kaptam érte, úgyhogy nincs mit tenni, szét kell szednem a fenti budit, hogy ki tudjuk kotorni. Nade... Nincs itthon szilikon, hogy újra tudjam ragasztani. Na meg már nagyon régóta szemezek az alomvécé kipróbálásával. Néhány nagyon jó ismerősömnek van már, és csak jókat mondtak róla, hiszek is nekik, de igazából mindenről csak a gyakorlati tapasztalat után döntöm el, hogy tényleg jó-e nekem. Úgyhogy meló után kinyitottam a műhelyem ajtaját, és ösvényt vágtam a közepébe, és egy fél óra alatt csináltam annyi helyet, hogy tudjak dolgozni. Kénytelen leszek most már valóban elpakolni itt. Nem a kupival van igazából bajom, hanem azzal, hogy nem tudom, mi hol van, miből mennyi van, meg nincs hely dolgozni. Szóval ez már nagyobb káosz, mint amit a zsenim uralni tud. Na, a lényeg, hogy fél óra alatt összeütöttem egy alomszéket. Ebből tizenöt perc a keresgéléssel telt. Na mindegy, a dizájnra egyáltalán nem adtam. Majd dizájnolok, ha beválik.
Bevittem a házba, és a fiam kérdezte is, hogy ez mi. Az anyja meg vigyorgott:
-Ez lesz a vécénk ezután.
Na, azt nem fogom leírni, amit a 11 éves fiam mondott, meg a lányom arckifejezését sem biztos, hogy meg tudom jeleníteni pusztán szavakkal, úgyhogy meg sem próbálom.
Tíz perc, míg kibontottam a régi vécét, az asszony felmosta a helyét, ledugóztam a lefolyó csövet, és beállítottam a helyére az új trónt.
Az asszony ráült, csak úgy próbaképpen, és bátorítólag rám mosolygott. Nem volt meggyőző...
Ő nem tudja, milyen lesz, én is csak reménykedek, hogy beválik. Mindenesetre elindult a dolog. Már csak az első töltet hiányzik belőle...

Remélem csak emlék marad...

Hol volt, hol nem....

Az árpa egész nyáron a földeken dolgozott. A gazda házában egy gyönyörű külhoni leány vendégeskedett, a csokoládé leány. Hébe-hóba sétált egyet az udvaron, ilyenkor az árpa le sem vette róla a szemét. Nagyon beleszeretett, mert ilyen szép lány nem terem minden bokorban. De az árpa nem mert közeledni, a leány meg nem tehette, hiszen hogy nézne ki, ha a leány futna a fiú után. Gyötrődött a legény, hogy is mehetne a leány közelébe, nagyon szerette volna feleségnek... Gondolt egyet, iskolába ment, mikor vége lett az évnek. Nem volt több munka a földeken, így a gazda sem szólt érte. A terménydaráló osztályt járta először, ahol elmondták neki, hogy fontos a megjelenés. Levette hát durva ruháját, és finomabb kinézetet öltött. Aztán a sok korpát kiszelelték az árpa közül, és a következő képzésre ment. A mákdaráló osztályt is kijárta, és szépen alakult. Végső vizsgáját a lisztszitán keresztül tette, és egész finom úriembernek nézett már ki. Megkapta a bizonyítványát is, egy kis szódabikarbóna képében.Elindult hát, hogy megkérje a csokoládé kezét. Ballagott, és találkozott a cukorral. Megkérte, jöjjön vele, segítsen a leánykérésben. Innen ketten mentek tovább. Kis idő múlva két tojás is csatlakozott hozzájuk, nagyon kíváncsi lett a csokira, akiért ennyi mindent hajlandó volt megtenni az árpa. Meg is érkeztek nemsokára a csokoládé háza tájára. Az ajtó előtt a kakaópor és az őrölt fahéj álldogált. Ők vigyázták a csoki leányt.
- Mi járatban?- Kérdezték az érkezőket.
- Jöttem leánykérőbe! Húzta ki magát az árpaliszt (hiszen már ez a megszólítása az iskolák után)...
-Jól van. Rendes népeknek néztek ki, meglátjuk mit szól a leány a kérőhöz.-mondták ezek ketten, és kitárták az ajtót. Besorakoztak mind, legelől az árpaliszt...
-Igen tisztelt csoki leány-kezdte a mondókát- leszel-e a hites feleségem?
A leány rá emelte mély barna szemét, és huncut mosoly bújkált az orra alatt.
-Hogyne mennék!- felelte- Hiszen ilyen finom úriembert nem utasítanék vissza... - örült a leány nagyon, mert szép szál legény volt az árpa, és mikor eltűnt, aggódott, hogy nem látja többet. de megismerte a finom úri kinézet mögött, és boldogan mondott igent. Hozományként a gazda egy kis zsírt adott a leány mellé, így boldogan forrtak össze egymás ölelésében...

Az eredeti receptet egy erdélyi fiatalembertől kaptam, ami így néz ki:
240 g árpaliszt
1 kávéskanál (kk) szódabikarbóna
1 kk fahéj
1 kk kakaópor
170 g vaj (én ehelyett 130 g zsírt használtam)
200 g nádcukor( helyette sima kristálycukor is jó)
2 tojás
150 g csokoládé(nekem csak 100 volt, de nem haragudott érte senki a családban)
Az egészet összedolgozzuk, és korongokat csinálunk belőle. 170 fokon 10 percig sütjük.
A sülés közben az elején ujjal megnyomva beesik a teteje. Akkor jó, amikor kezd keményedni, és nem "üreges" a belseje. Forrón omlós, puha, de kihűlve szépen megkeményedik. Óvatosan, mert brutálisan finom!!!!

Alakulunk...

Mostanában végre van időm arra, ami igazán fontos. Van idő magamra, a családra, és az életünk helyes irányba terelésére. Az Anya-tanyát csinálgatom, majdnem minden nap. Igaz, csak egy-két órát, de akkor is haladok vele. Tavaly, amikor kiderült, hogy meg fogjuk venni, és láttam, mennyi mindent kell csinálni, elbontani, szándékosan nem vettem tűzrevalót. így , ha nem akarok megfagyni, akkor csinálnom kell a bontásokat, a takarítást. Eddig a garázst pakoltuk ki, a házból a kis szobát. Mindent, ami éghető összevágtam, bezsákoltam, hazavittem, és meleget csinálunk belőle a kazánban. Ma is volt két szabad óra, amit a két gyerekkel arra fordítottunk, hogy átballagtunk a kis kézi kocsival, és kirámoltuk a nagy szobát. Majdnem 20 zsák régi ruha, újságpapír,meg néhány műanyag kacat került összegyűjtésre, három szekrényből, és két özönvíz előtti ágyból. Ki is takarítottuk a szobát. Rengeteg patkány ürülék volt mindenfelé. Már jár az agyam, hogy hogyan fogom patkánymentesíteni a házat. A három ruhásszekrényt, és a két ágyat lapokra bontottam, a gyerekek kihordták a kocsira. Két fordulóval hazakerült. Amíg az elsőt vittem, felsöpörtek, és felszedték zsákba  a kupacokat. Halad ez, csak csinálni kell. Maradt még egy kicsi konyha, egy régi, festett fenyő konyhaszekrénnyel. Azt nem fogom összevágni, felújítom. Meg van egy kicsi kamra, egy stelázsival, néhány üveggel. És végül egy másik nagy szoba, ahol egy ágy, és egy szekrény van. Találtunk néhány olyan bútort, amit érdemes megmenteni. Két kicsi kör alakú asztalt, meg egy majdnem hibátlan Singer varrógépet. Megmutatom majd, ha pótoltam az ékszíjat rajta. Elvileg csak annyi baja van, hogy az hiányzik róla. Halad a költözés project is. A marha és a ló istállója kitakarítva, a sok fa, meg szemét eltüzelve belőle, egy fertőtlenítő meszelést még a jó időben megcsináltunk, lesöpörtük a mennyezetről az évezredes , poros pókhálókat. Szétszedtük a patkány-rágta jászolt. Hoztam bontott fát, ami még egészséges, és ketté választottuk. Már két bála szalmát át is húztunk, be is szalmáztam a karámokat. Van egy villanyszerelő cimborám, újra húzta a lámpa vezetéket, ma meg túrtam a műhelyből egy porcelán foglalatos lámpaburát, és felszereltem. Így se a ló, se a tehén nem fér se a vezetékhez, se az izzót nem tudja megvizsgálni. Még két ajtót kell felszerelni, és jöhetnek. Az egyik már készen van, a másikat hamarosan befejezem. Minden egyes nap készül, épül valami, itthon is, ott is. Annak ellenére, hogy tél van, gyűlik a komposzt is. Már alig várom a tavaszt! Annyi tervem van, hogy csak győzzem megcsinálni!

Ha-hó

Most írjam én is ki, hogy esik a hó? Dehogy írom! Szerintem van mindenkinek szeme, hogy lássa. Mindenesetre esik. Idén van évek óta a legszebb tél. Akkora pelyhekben esett ma délután, mint a tenyerem negyed. Nem viccelek! Egész életemben nem láttam ekkora pelyheket! nemrég elvállaltam az iskolánkban egy karbantartói állást, így nekem speciel figyelnem is kell direkt, esik-e a hó. El kell sepernem. Rájöttem, van a hóseprésnek egy külön technikája. nem csak úgy essünk neki, mint borjú az anyjának. El kellett morfondíroznom, hogy is tudom a legkíméletesebben megcsinálni. No nem a havat, vagy a seprűt akartam kímélni, hanem a hátam. Ugyanis ipari mennyiségű felület van a suliban elsöprendő területből. Nos, a seprűt lendülettel kell mozgatni, oda-vissza. Akkor is, ha vagy oda, vagy vissza nem fogjuk munkába. Gyakorlatilag kihasználom a nyírág seprű súlyát. És a hó csak úgy repül! Minden járdát le kell seperni. Aztán arra gondoltam, leseprem a parkolót is. Mert néhány tanárnő autóval jár dolgozni. És hát valószínűleg megolvad egy kicsit a hó, meg megfagy, és nem biztos, hogy örülnének, korán reggel, amikor kiszállni akarnak az autóból, egy angol spárgának... Szóval elseprem. Délben megint rákezdett. Akkor már rájöttem, hogy van ennek a hónak qrva anyja is. Kellemes izomlázam van már, még a lengetés ellenére is. Vagy éppen pont amiatt.
Mindenesetre majd csak reggel kell megint küzdeni vele. Hazamentem. Aztán délután mégis jártam az iskola környékén. A barátom segített nekem délután, csinálni a tanyán az istállóban a válaszfalat a lónak, meg a tehénnek. És meló közben felszaladtunk a gyerekeiért a suliba, kocsival. Nem sokkal az iskola előtt, egy kilenc éves forma fiú jött velünk szemben. Térden járva a hóban....
Krisztián barátom kérdezte:
-Hát ez a gyerek mit csinál?
- Mert te nem ezt csináltad, amikor ennyi idős voltál?! - kérdeztem vissza vigyorogva.
- De! De akkor gyerek voltam!!
- Na. Most ő is gyerek. - Mondtam neki nevetve.
- Hogy átértékelődnek a dolgok, ha az ember szülő lesz!- Vigyorgott ő is.
A hó meg csak esett. Én meg néztem a kölyköket, akik hógolyóztak az iskola udvarán. Nyakig havasan, meg nem unva az egész napi hócsatát, csúszkálást, hóesést, elázást.

Hihetetlen!

Nem elég, hogy a sógornőm nem átallott január elején születni, de ilyen közel az ünnepekhez, képesek voltak anyámmal olyan vacsorát főzni, hogy felért egy gasztronómiai kínzással. Na mondjuk a jobbik fajtával, mert nem a rettenetes irányába ment el az ízorgia, hanem pont a másik irányba. És nem elég, hogy így az ünnepeket megfejelve megettük a magunkét a levesből, meg a húsokból, de sikerítettek egy nagy tortát. Illetve sütit, de simán beállhatott tortának is.
Anyám volt olyan galád, hogy 7 tojás fehérjét majdnem keményre vert, majd 30 deka porcukorral sikerült neki teljesen. Aztán tett bele 25 deka kókuszreszeléket, meg 3 púpos kanál lisztet, meg egy sütőport. És betették a 200 fokos sütőbe, míg rózsaszínűre nem sült, a kizsírozott, lisztezett tepsiben. És ez mind nem volt nekik elég! Csinálták tovább a kínzást! 6 tojást külön választottak. Nagyon idegesek lehettek, mert megint verni kezdték szegény tojásfehérjét, egészen addig, míg keménnyé nem vált. A sárgája sem úszta meg a dolgot, mert 20 deka cukorral öntötték nyakon, és azt is simára dolgozták. Aztán megpróbálták vízbe fojtani, 7 kanál vízbe pontosan, na meg 3 evőkanál olajat is öntöttek szegény fejére, meg 20 deka lisztet is. És mindez nem volt még elég, egy zacskó sütőport is kapott végül, és mire azt sem tudta, mi lelte, összekeverték a fehérjével. Aztán betuszkolták a sütőbe ezt is, ugyancsak 200 fokra, kizsírozott, lisztezett tepsibe. Fél órát szenvedett a melegben.
Közben anyám előszedett 4 zacskó vanília pudingot, meg egy liter tejet, és képes volt megfőzni az egészet! Sőt! Tett hozzá, így melegen 20 deka cukrot is, és jól összekutyulta vele. Aztán fedővel lefedve kirakta a kamrába, és nem elég szegény pudingnak, hogy didergett, de néha meg is keverte!
Nem tudom, mi ütött beléjük, hogy semmitől nem voltak képesek aznap elférni, de kiszedtek a hűtőből fél kiló vajat, és addig abajgatták egy fakanállal, míg simára nem keveredett. Aztán 3 tojás sárgáját apránként belekevertek. Most képzeljétek el! 3 tojás sárgáját!! És mindez még nem a vége! Mert a kihűlt pudingot is beleöntötték, és jól összedolgozták!
És a végén nem átallották ezt a vaníliás krémet rákenni a kókuszos lapra, magozott meggyet rakni rá, és nyakon önteni egy nagy adag felvert , édes tejszínnel! És a piskóta... A piskóta még csak most jött! Azt is ráültették a tejszín tetejére, és még egy réteg tejszínt kentek rá! Legvégül a tejcsoki sem úszta meg, mert ráreszelték a tejszín tetejére!
Kész horror volt az egész. És nekünk ezt kellett megenni!!

BÚÉK

Hát ez is megvolt! Túléltük a Szilvesztert, és beletapostunk két lábbal a következő évbe. Lehet, hogy sokan nem is csak két lábbal, hanem négykézláb, mert két lábon már túl gyorsan forgott a bolygó, hogy meg tudjanak állni rajta. Na de ez is rendben van. Ennek most van a szezonja, meg az ideje.  Néhány napja a Csutak kutyám átváltott árnyék üzemmódba. Megkezdődtek ugyanis a petárda és tűzijáték főpróbák Szilveszter éjjelére. Amikor etettem, majd hasra estem benne, mert próbált szó szerint az árnyékommá válni szegény. Retteg az égzengéstől, és beazonosította a durrogtatást is annak. Kezemben a két, egyenként 22 literes moslékos vödör, fejemen a fejlámpa. Aki messziről, szemből látott, valószínű, hogy azt gondolta, előre melegítek a Szilveszteri bulira, és az alkohol szintet próbálgatom. Legalábbis ha csak a fejlámpa fényének imbolygását látta... kerülgettem a kutyát a vödrökkel. ma estére megérezhette, hogy az eddigi legkeményebb égzengés jön, mert be akart jönni a házba. Az a kutya, amelyik ha betesszük, keresi, hol kell kimenni, minél előbb! Jött velem, hűségesen, farkát maga alá húzva. Kinyitottam neki a műhelyajtót, ha szeretne, oda bemehet. Aztán mentem a jószágokhoz. Mikor visszajöttem az első udvarra, Csutak szublimált. Olyan mértékig tökélyre vitte az elbújást, és a hívásra megsüketülést, hogy nem találtam sehol. Le nem léphetett az udvarról, így biztos voltam benne, hogy meg lesz reggelre. Gondoltam, beengedem a kazánházba inkább, ott egy kicsit melegebb van, de nem jött elő, bárhogy hívtam. Pedig még csak egy petárda nem sok, annyit nem dobott el senki addig. Bevilágítottam a műhelybe is, hátha meglátom, de nem volt kedvem utána menni. Most Narnia mesés birodalma foglalja el a teljes műhelyemet. Belépni csak saját felelősségre lehet, mert előfordulhat, hogy hónapokig nem talál ki belőle az ember, akkora kupi van ott. Majd hadat üzenek neki nemsokára. Lassan szükség lesz rá...  Nos, visszatérve a kutyára, felszívódott, mint amikor oltásra kéne vinni... Bejöttem, és leültem a melegbe, kicsit felengedni. Egész nap azon a tetőn dolgoztunk, ami mostanában kiveszi a lelket is belőlünk. Nagyon hideg volt. Annyi ruha volt rajtunk, hogy ha az oroszlán megevett volna minket, egy hétig rongyot sz@rt volna, de így is majd kifagyott a szemünk. Nem is lett kész, majd január elején valamikor befejezzük. Szóval az asszony tudta, hogy eléggé át leszek fagyva, így rendesen befűtött itthonra, én meg élveztem a meleget. Ki is engedett mindenem egy óra múlva. Aztán hatalmas bulit rendeztünk: lefeküdtünk aludni. Azért az óév tiszteletére megittam egy pohár finom vörösbort. Az újévre meg majd ma fogok egy pohár fehéret....
Az igazak álmából riadtunk éjfélkor. A szomszéd megpróbálta lelőni az égről a Holdat... Vagy éppen az augusztusban lehullott csillagokat akarta pótolni. Nem tudom, mindenesetre kigyönyörködtük magunkat a lövöldözésben, aztán mindenki mást is felébresztettünk a családban, lakjon akár Mezőkövesden, vagy Miskolcon, ha már minket is felébresztettek, nekik se legyen jobb... És Boldog Új Évet kívántunk nekik. Csupa nagy betűvel, mert ez ilyenkor így dukál.
Betoltunk még egy zserbót, és visszafeküdtünk aludni. Nem sokkal a jótékony álom előtt ugyanaz a szomszéd, már hagyományszámba menő módon kitolta a garázsból a motorját, beindította, üresbe tette, és küldte neki rendesen. Megy vagy 200-at a motor, olyan erős, mint a bivaly, így jut a hangra is a teljesítményből... Dögöljek meg , jövőre kimegyek, és beindítom a motorfűrészemet én is! Na azért nem volt ez olyan nagy probléma, jóban vagyunk, és nincs bajom ezzel, mert csak ilyenkor csinálja, Szilveszterkor. De a poén kedvéért akkor is elbőgetem a fűrészt jövőre! Vagy a babbettámat... még eldöntöm addig.
Na mindegy is, az egyszemélyes motorverseny után nyugalom telepedett az utcára, Elég durrogás volt ahhoz is, hogy az összes olyan kutya kussoljon, amelyik ilyenkor reggelig ugat, úgyhogy végre elaludtunk. és csak reggel ébredtünk. Nem hajnalban, reggel.
Lementem, bekeverni a disznók kajáját, mert ugye nekik ez ugyanolyan nap, mind mondjuk június 11.-e, és a terasz ajtó előtt megkönnyebbült fejjel ott ült Csutak.
- Na, előkerültél? - kérdeztem tőle. Erre egyet-kettőt csóvált a farkán.- Látom nem hagyott mély nyomot a lelkedben a tegnap este...- állapítottam meg, majd feltettem a kávét főni. Közben levágtam néhány szelet zserbót.
Elkezdődött hát az Új Év. remélem csupa nagy betűvel érzem majd, bár néhány kisbetűs rész úgyis lesz, amit nem vesz észre az ember, amikor a leírást olvassa az elején...
De ettől szép az élet.
Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!