Átköltöztünk

Na, ez is megvan! Átkerültek a gráciák az istállóba.Már napok óta készültem rá, féltem is tőle, hogy majd elesik a tehén, vagy megriad a ló valamitől, és elragadja a kezemből a kötőféket, aztán kereshetem. De szerencsére ezek mind elmaradtak. Szóltam Imi barátomnak, akinek van egy nagy dobozos kocsija. Eljött, összeütöttem egy rámpát gyorsan, addigra ideért az öcsém is. Leakasztottam a kötelet a helyéről, szétszedtem a barikádot, ami meggátolta a lovat, hogy előre jöjjön. Lebontottam a kerítést, ami elválasztotta a két gráciát. Cirók zokszó nélkül hagyta magát megkötni. Azt a tanácsot kaptam, hogy ha eddig nem volt kötve, meg vezetgetve, akkor  a szarva tövénél kössem meg, akkor jönni fog. Nem nagyon kellett nógatni, szépen kicammogott utánam, egészen a kocsiig. Ott egy kicsit megmakacsolta magát, de ketten a tesómmal behúztuk. Ott maradtam vele, fogtam a kötelet, meg az egyik szarvát. Nem tudta, mi lesz vele.Láttam rajta, hogy egy kicsit megijedt... Nekem nyomta az orrát, néha megnyalta a kabátomat. Beszélgettem neki, simogattam a nagy, busa fejét. Addig Imi óvatosan átállt az autóval a tanyához. Ott kinyitották az ajtót, kiszedték a rámpát. Szépen megfordultunk, legyalogoltunk, és besétáltunk az istálló ajtajáig. Ott megint egy kis hezitálás következett, de erősebb volt a mi akaratunk, mint az övé. Lekerült a kötél, és szinte rögtön elkezdte szaglászni a szalmát. Vissza, hazamentünk. Jött a ló. Kesely belefeledkezett a Cirók szénájába. Simán megfogtam a kötőfékét, és mivel őt gyakran vezetgetem, jött is engedelmesen. Mondjuk az első udvarra érve elkezdett prüszkölni, és abba se hagyta, míg átértünk. Mindent utált. De jött, és nem ijedt meg, csak egyszer, egy autótól. A biztonság kedvéért fogtam az orrát is. Rám-rám nézett, miközben végig sutyorogtam neki az utat. Mindig így beszélünk, ha megfogom. Így figyel is rám. Gond nélkül átértünk, engedelmesen besétált a boxába. Viszont egész este fújt, kaparta a szalmát, rugdosta a karám deszkáit. Mérges volt piszkosul, mert bezártam. Adtam rögtön inni nekik. Cirók is és Kesely is szomjas volt, mind megitták a vizet. Enni is kaptak. Lucernát és kukorica kórót. Kesely min d szétkaparta, miközben mérgesen prüszkölt. Cirók viszont sztoikus nyugalommal elkezdte betermelni az egészet. Lekapcsoltam rájuk a villanyt, és bezártam őket. Kesely végig nyihogva tiltakozott, míg áramtalanítottam az egész telket. Jobb félni alapon lekapcsoltam a kismegszakítót. Mint másnap reggel kiderült, jól gondoltam. Kesely ugyanis elérte a villanykapcsoló melletti konnektort, és leszaglászta a helyéről. Még mindig ideges volt egy kicsit, viszont a kaját eltüntette ő is.  Kaptak vizet, meg újabb adag kórós lucernát. Most már nem fújt a ló sem. Megálltam és hallgattam, ahogy ropogtatta a száraz eleséget. Semmivel nem lehet ezt a hangot összekeverni. Ahogy egy ló képes enni, az leírhatatlan. Ahogy álltam ott, eszembe jutott megint nagyapám. Neki is voltak lovai. Mindig is voltak, meg tehenei is. Egész gyerekkoromban hallgathattam, ahogy esznek. Nagyon jó érzés töltött el, ahogy álltam és néztem őket. Azt is szeretem hallgatni, ahogy a nyulak ropogtatnak. Amikor sokan vannak, és megetetem őket, csak állok ott egy pár pillanatig, és élvezem a suskusolásukat, a halk ropogást... Néha a kaptárak mellett is hallgatózni szoktam. Amikor a méhek nyugodtak, végzik a mindennapi rutinjukat, nagyon megnyugtató hallgatni őket. Ezek a hangok azok, amik mutatják, hová tart az ember. Hogy van hová tartani. Hogy lesz mit enni, hogy lesz mit tenni.