Potty...

Na ma jött el az a pillanat, amikor már a gyerekeim arcán is felfedezni véltem azt a kifejezést, amikor egy olyan embert hallgatnak, aki nem százas. A történet egy hete kezdődött, amikor az egyik gyerek, aki már nem lakik itt, mert mindkettő azt mondja, nem ő vót! Szóval az egyik gyerek annyi wc papírt etetett meg a fajansszal, hogy fogta magát és eldugult. De annyira, hogy napokig küzdöttem vele, teleengedtem vízzel, pumpáltam, 2 bárral meglőttem többször is, csőgörénnyel kotortam, már egyszer könyékig bele is nyúltam, és mégis... Illetve mégse. ennyi volt, kiszenvedett. Az asszony meg morgott, de nem kicsit, mert a vizsla orra törölte a homlokát a szag miatt, amit már én is éreztem. Na meg azért, mert ő míg alszik, többször is elmegy vécére. Nem ébred fel, alszik! És elmegy vécére! Látni kéne olyankor... Mint a cserebogár. Rezigált fejjel közlekedik, mint a cserebogár, koppanástól koppanásig, meg vissza is úgy jön. Annyi a szerencse, hogy annyira azért képben van, hogy el van dugulva a budi, így le kell mennie, halált megvető akrobata botladozással a lépcsőn a lenti vécébe. Aztán meg visszamásznia. Ez még rendben is lenne, ha nem tenné ezt hangos sóhajok közepette, amióta nem használhatja a fenti porcelánt, hogy lehetőleg én is együtt tudjak vele érezni, és mindenképpen ébren tegyem ezt. A vége felé már nappal is kaptam érte, úgyhogy nincs mit tenni, szét kell szednem a fenti budit, hogy ki tudjuk kotorni. Nade... Nincs itthon szilikon, hogy újra tudjam ragasztani. Na meg már nagyon régóta szemezek az alomvécé kipróbálásával. Néhány nagyon jó ismerősömnek van már, és csak jókat mondtak róla, hiszek is nekik, de igazából mindenről csak a gyakorlati tapasztalat után döntöm el, hogy tényleg jó-e nekem. Úgyhogy meló után kinyitottam a műhelyem ajtaját, és ösvényt vágtam a közepébe, és egy fél óra alatt csináltam annyi helyet, hogy tudjak dolgozni. Kénytelen leszek most már valóban elpakolni itt. Nem a kupival van igazából bajom, hanem azzal, hogy nem tudom, mi hol van, miből mennyi van, meg nincs hely dolgozni. Szóval ez már nagyobb káosz, mint amit a zsenim uralni tud. Na, a lényeg, hogy fél óra alatt összeütöttem egy alomszéket. Ebből tizenöt perc a keresgéléssel telt. Na mindegy, a dizájnra egyáltalán nem adtam. Majd dizájnolok, ha beválik.
Bevittem a házba, és a fiam kérdezte is, hogy ez mi. Az anyja meg vigyorgott:
-Ez lesz a vécénk ezután.
Na, azt nem fogom leírni, amit a 11 éves fiam mondott, meg a lányom arckifejezését sem biztos, hogy meg tudom jeleníteni pusztán szavakkal, úgyhogy meg sem próbálom.
Tíz perc, míg kibontottam a régi vécét, az asszony felmosta a helyét, ledugóztam a lefolyó csövet, és beállítottam a helyére az új trónt.
Az asszony ráült, csak úgy próbaképpen, és bátorítólag rám mosolygott. Nem volt meggyőző...
Ő nem tudja, milyen lesz, én is csak reménykedek, hogy beválik. Mindenesetre elindult a dolog. Már csak az első töltet hiányzik belőle...

Remélem csak emlék marad...