Segíts te Fa....

Nagyon régen, volt már 200 éve is, de az is meglehet, hogy 300.... egy kicsiny makk az erdő közepén a földre hullt. Gurult, csak gurult, messze a fától, mi kinevelte, majd egyszer csak elfogyott a lendülete. Azt gondolta, ha minden jól megy, és nem találja meg sem a vaddisznó, sem a vékony lábú őzek, ő bizony innen soha el nem mozdul. Szerencséje volt, a tél hamar ráköszönt, és eldugta a kereső, éhes tekintetek elől. Puha, fehér takaró alatt aludta végig a telet. Aztán érezte, hogy a meleg megolvasztja takaróját, és erőtől duzzadóan szívta magába a tavasz langyos érintését. Felpattant a héja, és gyökeret eresztett. Az idő egyre melegebb lett, kidugta első leveleit, és mohón gebeszkedett az ég felé, hogy a nap arcába nevethessen. Teltek az évek, és szépen cseperedett. Amikor már a hegye kiért a többi fák közül, egy madár szállt az ágaira. 
- Ki vagy te?- trillázta a jövevény
- Tölgyfa vagyok- suhogta a fa...
- Segíts rajtam te fa!- kérlelte a madár- fészkelő helyet keresek. Olyat, ami vigyáz a kicsinyeimre. Ahonnan nem fújja le a fészkemet a szél...
- Találsz az ágaim közt ilyen helyet. Szívesen látlak.
- Cserében megtisztítalak a hernyóktól, és a többi bogártól- köttetett meg az üzlet végül. 
A tölgy szépen nőtt, évről évre. Mindig akadt madár, aki szállást kért tőle. Egy idő után megkeresték az őzek és a vaddisznók. Éhesek voltak. A tölgy makkot szórt eléjük. Segített, ahol csak tudott. Aztán egyszer egy fázós ember jött felé. Látszott rajta, hogy keveset eszik. Erő még volt benne, de a nélkülözés árkokat rótt már az arcára. Egy baltát szorongatott a kezében. 
-Segíts rajtam, te Fa!... kérlelte a favágó. -Nincs mit ennem egy ideje. A családom is éhezik már... Jött erre egy szekérkészítő, és nincs a közelben már másik tölgy, ami egyenes fát adna a szekérhez. 
Hallgatott egy sort a fa, de végül rábólintott.
-Tíz másikat kell ültetned helyettem. - Mondta. A favágó hálásan bólintott.
- Húszat fogok... azzal nekilátott, és kidöntötte a nagy fát. Sokáig dolgozott vele, és nagyon nehezen sikerült bevonszolnia a kunyhójához. Nem sokkal utána megérkezett a szekérkészítő. Megalkudtak a fára. A segédek felpakolták a szekérre a rönköket, és elindultak a fűrészmalomba vele. A malomban lepakolták, majd a fűrészes pallókat vágott az évszázados rönkből. A fa tűrte, mit tehetett volna.... Két-három évig fedél alatt tartották. Vigyáztak rá, ne száradjon gyorsan, mert akkor széthasad. meg ne ázzék, mert akkor beleáll a gomba, és nem lesz jó teherbírása. elteltek az évek, a pallók közt szaladgáló szellő megtette a dolgát. A száraz tölgyfát a műhelybe vitték. Fűrészelték, gyalulták, fúrták, faragták. Mindenféle vasakat tettek rá. Aztán egyszer csak ott állt a szekér az udvaron. Nemsokára jött egy gazda, aki szekeret keresett... Megalkudtak a mesterrel, kifizette, majd hozta a lovait, és elé kötötte.
-Hallod-e te szekér! Jól megleszünk mi ketten- mondta a fiatal ember. Mert fiatal volt, erős, és tettre kész... Vigyázni fogok rád, te meg segíted a munkámat. 
A szekér megértette. Működött rendesen, mert a gazda valóban figyelt rá. Zsírozta, amikor kellett, ha kitört egy küllője, kicserélte. nem rakott rá többet, mint amit elbírt, a szekér soha nem hagyta cserben. 
Teltek az évek. majd harminc évig nyűtték egymást az emberrel. Meg is vénült mind a kettő. Aztán egyszer a gazda fia hazaállított egy lovaskocsival. Nagyobb volt, mint szekér, fiatalabb. Nem is csörgött, csattogott, mint az öreg masina. A kerekei is modernebbek voltak, nem kellett küllőzni, nem kopott az abroncsa. A szekeret szétszedték, és felpakolták a padlásra. Sok év telt el, számolatlanul. Aztán valami miatt kellett a hely a padláson. Talán a kukoricát kellett szétteríteni egy esős őszön, hogy tudjék száradni... A szekeret leszedték, és a pajta oldalának támasztották. Nem élt már a favágó, aki segítségét kérte. nem élt már a szakérkészítő is, aki szeretettel bánt a fájával. De már a gazda is a múlté volt, aki teli élettel megvette, fiatal szekér korában. Nem vigyáztak már rá többé. Szomorúan ázott-fázott az ereszcsurgásban. Lassan elkezdett korhadni. Szebb napjaira emlékezett, amikor értelme volt a létének. Egyre kisebb kupacnak számított már. A csalán is körbenőtte... Meghalt a gazda fia is. eladták a házat. Egy fiatal házaspár vette meg. Látták, hogy temérdek a munka a portán, de nem keseredtek el. Egyik nap elértek a munkával a csalánkupacig. Leszedték a kupacról a csípős növényt, és megint meglátta a nap, ami a szekérből maradt. Meg a gazda is.... Óvatosan felemelte... 
-Segíts rajtam, te Fa... Adj egy kis meleget a télen!- kérlelte .
- Még egyszer, utoljára segítek. -monda a fa.- Bár már töredéke vagyok, egykori önmagamnak, de egyszer megmelegítelek még a télen...