Térváltó hajtómű

Hogyan lehet eljutni a térváltástól a sörig? Nem... Nem a sörrel a térugrás felé haladva, az könnyű! Fordítva! Az egész a macskával kezdődött. Bodzával. Ő az, aki bent van a házban. Szobacica. Illetve szobasátánka, de ez most lényegtelen. Szóval ő nem alszik az ágyban. Abban csak egy macska alhat, a nejem. Szigorúság van, így nappal sem megy fel rá soha. Az a miénk. Mégis néhány nappal ezelőtt az asszony lábánál aludt. Letessékeltük, mert felébredtünk rá. Aztán megint napokig felé sem nézett. Tegnap este megint arra ébredtem, hogy a takarómon alszik... Letessékeltem... abban a pillanatban, ahogy hozzá értem, a fejem teleszaladt egy csomó színes képpel, amiket le szeretnék rajzolni. Soha nem láttam ilyen élesen a belső képtáramat, de gyorsan elkezdett semmivé foszlani. Nem akartam hajnalban a papír fölé ülni, így az enyészeté lett szinte minden belőle reggelre...Délelőtt nem akartam semmi komolyba belefogni, hiszen mennem kellett a lányom iskolájába, meg előtte néhány ügyes-bajos dolgot elintézni Miskolcon. Így egy kis időt a macska nézegetésével töltöttem. Persze aludt. Belefáradt az esti alvásba.... Visszagondoltam, hogy miért is lehet ennyire fáradt. Esténként szoktunk vele játszani. Az egerész kiképzés része. Na itt jön a képbe a térváltás. Ugyanis a macska képes arra, hogy az egyik pillanatban itt van, a másikban meg ott. Persze egyszerre csak kis távolságokat képes ugrani a térben, és a fizika törvényei szerint ez rengeteg energiát emészt fel. És hát a macska egy kicsike lény, a térhajtómű, ami benne van, apró. Azt is megfigyeltem, hogy gyógyítani is tud, legalábbis megpróbálja. Ahányszor beteg valaki a családban, rátelepedik, és elalszik rajta. Közben dorombol. De olyan erősen, hogy takarón keresztül lehet érezni. A rossz álmokat is elűzi. A múltkor a lányom rémálomból ébredt, és azt vette észre, hogy a sötétben a macska mereven bámulja. A pupillái egy vonássá szűkülve... a holdvilág, ami a macskára esett, nem indokol ilyet. Biztos vagyok benne, hogy Bodza látta, amit a gyerek álmodott, és ő ébresztette fel belőle.... na ennyit a boszorkányok kedvelt társáról. Eljött az idő, elindultam Miskolcra. Mivel az autóm szerelőnél van, buszoztam. Már régen ültem buszon. Beérve elintéztem a dolgaimat, sokkal hamarabb, mint terveztem, és beültem a lányom iskolájába. Ez volt az én iskolám is annakidején.... Üldögéltem egy darabig az előtérben, átadva magam a hely varázsának. Igen. Ennek az iskolának számomra legalább akkora varázsa van, mint a Roxfortnak. Életem legszebb négy évét töltöttem ott. Amikor bekerültem, tiszta lappal indultam. Szerencsém volt, mert nagyon jó tanári karunk volt. Elindultam a folyosókon, nézegettem a tablókat. Megtaláltam néhányat a mi évfolyamunkból is. Néztem a régi ismerős arcokat, olvastam a neveket... Elméláztam, vajon kivel mi lehet. Eszembe jutottak a közös órák, a szünetek. Eszembe jutott, hogy Orgona Laci elhozta a gitárját, kiült az egész épület a lépcsőkre szünetben , szólt a gitár, és mindenki énekelt... Szerettem ezeket az embereket nagyon. Annyira különböztünk egymástól, amennyire csak lehetett! És mégis egységként látom a mai napig az egészet! Diákok voltunk. A szó legszorosabb értelmében. Tanultunk, buliztunk, lógtunk, megvoltak a csínyek, és mindenki vitte a balhét, nem adtuk ki a másikat... A legtöbb tanár szeretett minket. Amíg átmentem az udvaron eszembe jutott, egyszer szakadt az eső. Ömlött egyenesen. Andor kint ugrált 16 évesen, mezítláb a felhőszakadásban, mint egy kisgyerek. Az egész iskola őt nézte. A fizikatanárnő, Garami mami (így hívtuk) kiszaladt érte, egy esernyő alá dugta és bevitte... smile hangulatjel Benne voltunk a diáktanácsban, szerveztük a klubesteket, énekkarosak voltunk, elmentünk fellépésre. Túráztunk, bicikliztünk, együtt lógtunk suli után... ballagáskor az egyik, aki az iskola zászlóját vitte, én voltam. Minket, kettőnket nézett az egész iskola, és a szülők. Szólt a zene a műsor alatt, én meg 18 éves létemre úgy bőgtem végig, mint egy kisgyerek. Sajnáltam nagyon, hogy vége. Hirtelen elöntött az érzés, hogy még egy ilyen csapat soha nem lesz. Rengeteget kaptam ebben a négy évben. A legnagyobb ajándék ma is itt van körülöttem. Ugyanis a másik ember, aki a zászló másik oldalán állt, a legnagyobb diákszerelmem volt. Most ő a feleségem. Sokat emlékezünk ezekre az évekre, és sok örömünket leljük benne... Hiába no, öregszem... kezdek egy kissé szentimentális lenni... megtörtént a szülői értekezlet, elindultam haza. A pályaudvaron annyi változás lett, hogy nem találtam, honnan indul a buszom... Felhívtam a gyerekemet, útbaigazított. Aztán belebambultam a digitális kijelzőbe... Arra eszméltem, hogy egy enyhe nyomás kíséretében a karomon, valaki megszólít. Rá néztem. egy fiatalember állt mellettem, kicsit jobban összegyűrte az élet, mint engem. Feje kopaszra nyírva, bár már borostás, orra régen összetörhetett, mert lapos volt, mint a túl sokáig bokszoló embereké, akik többet kapnak, mint normális lenne. egy hatalmas forradás húzódott rajta...
-Ne haragudj!-mondta-Innen megy az egri busz?
-Úgy tudom innen. Remélem, hogy innen...-nemrég mondta a gyerek...
-Bent az információnál is azt mondták, de ha lekésem- mondta-csak este kilenckor megy a következő....
Na erre én is elővettem az éberebb ábrázatomat, nem kéne lekésni a buszt. Be is állt egy, elkezdtek felszállni rá az emberek... De azt olvastam rajta, nem megy addig, ami nekem jó, így neki sem jó, mert ő tovább megy... De ő nem vette észre, és mire szóltam volna neki, előre ment. Nem baj, ide jön a másik busz is, és ha ezen kéri a jegyet, kiderül, nem jó helyen van. Közben beállt a jó busz, emögé... nem láttam sehol az emberemet... Elkezdtünk felszállni a jó buszra... még mindig sehol... le fogja késni... Mire én következtem volna, visszaléptem. Ekkor szállt le a srác a rossz buszról, de ellenkező irányba indult. odakiabáltam neki, intettem, jöjjön. Még éppen elérte a buszt, mielőtt elindult volna. Ültem a kényelmes ülésben, elpilledve, mikor odajön hozzám... egy ötszázast szorongat, nyújtja felém:
-Köszönöm, hogy szóltál! Lemaradtam volna...vegyél belőle egy sört!-nézek rá értetlenül, majd megfogtam az alkarját, és meglapogattam a másik kezemmel....
-Tedd el barátom, nem ezért segítettem!- rámosolyogtam, a szemébe néztem. Nagyon jól esett a hála, amit benne láttam.... Eltette a pénzt, és leült. Amikor leszálltam, még egyszer megköszönte. Milyen kis apróság a figyelem, és mekkora erővel bír....